KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/július
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Elvesztett illúziók A magyar politikai film korszakai – 1. rész
• Hegedüs Márk Sebestyén: Holt ügyek Miért rosszak a magyar krimik?
ÁLLATI ELMÉK
• Forgách András: Lili és Hagen Fehér Isten
• Sepsi László: Borzasztó természet Állathorror
• Csiger Ádám: Rossz nevelés Samuel Fuller: Fehér kutya
FEMME FATALE
• Pápai Zsolt: Kleopátra lánya Százéves a femme fatale
• Zsubori Anna: Freud a Disney-kastélyban Demóna
DIVATMOZI
• Tüske Zsuzsanna: Yves Saint Laurent Divat-vásznak
• Varró Attila: Divatképek és Nagyítás Fotós-montázs
LENGYEL FILM
• Zalán Vince: Öt nem könnyű darab Krzysztof Zanussi
• Pályi András: Ki vagy? Lengyel Filmtavasz
HÖLLERING
• Kelecsényi László: Höllering a Hortobágyon Beszélgetés Szekfü Andrással
• Szekfü András: A puszta meséje Passuth László és a Hortobágy-film
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Eszköztelenül Wiesbaden - goEast Filmfesztivál
• Buglya Zsófia: Filmhangok vegyeskarra Linz – Crossing Europe
• Mátyás Győző: A tabuk ellen Krakkó
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Apokalipszis, mindig Hiroshi Sakurazaka: A holnap határai
• Kránicz Bence: Továbbélők Doug Liman: A holnap határa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A kánon joga Gelencsér Gábor: Eredendő máshol
HATÁRSÁV
• Szabó Dénes: Szerepjáték tárgyakkal Beszélgetés Szöllősi Gézával
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Szuperhősök, labdával Futball és reklám
• Pernecker Dávid: Szilíciumláz Mike Judge: Szilícium-völgy
KRITIKA
• Sepsi László: A deviancia varázsa Frank
• Barotányi Zoltán: Első fokon Ítélet Magyarországon
• Vajda Judit: Őserdők hősei Volt egyszer egy erdő; Amazónia
MOZI
• Barkóczi Janka: A pokol kapujában
• Jankovics Márton: Meteora
• Vajda Judit: Csillagainkban a hiba
• Margitházi Beja: A pap gyermekei
• Kránicz Bence: X-Men: Az eljövendő múlt napjai
• Sepsi László: A tengerre várva
• Huber Zoltán: Istenek kalapácsa
• Csiger Ádám: Már megint lakótársat keresünk
• Andorka György: Hogyan rohanj a veszTEDbe?
• Varró Attila: Kavarás
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Európa visszatér PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Rablóhal

Vízállásjelentés

Hirsch Tibor

Coppola Rablóhala a 80-as évek egyik kultuszfilmje lett. A korszak West Side Storyja avantgard stílben elbeszélve.

Az amerikai hőst innen, Európából ritkán hasonlítják halhoz. A halakhoz a horoszkóp útmutatása szerint csendes, szemlélődő karaktert, finoman érzékeny, kissé lomha lelket kell hozzáképzelnünk, amilyennek a büszkén önkritikus, amúgy közhelyekben gondolkodó européer jellemzi magát, ha éppen azt hangsúlyozza, ami benne nem amerikai. Hogy a hal szabad volna? Lehet, de nem ezért szeretjük. Mit keresne egy szabadságjelkép abban az őselemben, ahol az ember megfullad? A sas – a fehérnyakú amerikai címerállat – az igen, az csak azért él, hogy szabad legyen.

Maguk az amerikaiak minderről másképp gondolkoznak. Ott van mindjárt Melville az ő Moby Dickjével és Hemingway a Nagy Hallal, fajta-besorolás nélkül. Francis Ford Coppola ifjú éveiben éppenséggel a pisztráng volt divatban. Pisztráng Brautigannél, pisztráng Ken Kesey-nél. „Nagyon bírnám látni.” Ezt a Száll a kakukk fészkére nagyranőtt indián-mesélője mondja, bizonyos szabadkézi pisztránghalászatról. Ez az első tervezett programpontja, miután megszökött a Főnéni karmai közül.

Halakat és halászatot látni nem akármilyen élmény: nyilván mintát és erőt ad majd a szabadsághoz. A régi amerikai szerzők szerint a halakat mindenesetre meg kell ölni, miközben példát veszünk róluk, más kérdés, hogy – az egy Moby Dick kivételével – előírás, hogy öldöklés közben szeressük valamennyit. A kortárs filmkínálat alapján mondhatjuk, ma, 1995-ben megint a szeretve gyilkolás van divatban: az aktus mozgóképi rehabilitációja teljes, ráadásul – ha született gyilkosokról van szó – a klasszikusokhoz képest nagyon merész arányok is megengedhetőek: ici-pici szeretet irdatlan öldöklést ellensúlyoz az újmódi mese empátiás sugallata szerint.

Coppola filmje ódivatú. Azt hinnénk, azért, mert egy köztes évtizedben, a nyolcvanas években, annak is az első felében született. Néhány felszínesen filozofáló dialógusából és hatásos verekedés-jelenteből aztán kiderül, az Amerikai Hősnek ezekben a lagymatag esztendőkben sem volt különösebb baja az erőszakkal, tisztességgel együtt élt vele, derekasan megállta a helyét benne – igaz, kevésbé kutyulta azt össze a szeretettel, mint elődei és utódai. A hős akkor a halak szabad úszásában – kiszabadításában – volt érdekelt, tudván tudva persze, hogy (akváriumi rablóhalakról lévén szó) a folyó és óceán elviselhetetlen szabadságában mégiscsak megölik majd őket, vagy ők maguk ölik meg egymást.

Coppola Amerikai Hőse, Mickey Rourke alakításában nyilván szereti a halakat és szabadon szereti őket. A szeretet-szabadságvágy-halál közhelyhármasából neki szeretet és szabadság összetartozása legalábbis valamivel magától értetődőbb, mint a szabadságvágyé és a halálé. Nem mintha maga a mester, Francis Ford Coppola sohasem kacérkodott volna azzal, ami a kultuszfilmkultúra mai állása szerint Stanley Kubrick és Oliver Stone territóriuma. A Keresztapa-sorozat receptje szerint a halál- és szabadságvágy pompás robbanóelegye alkotja az igazi Amerikai Hőst, és ehhez a szeretet csak finom fűszer, fontos, de nem meghatározó ízanyag, ami célszerűen adagolva megtalálható a család-bolond olasz maffiózók vérszomjas lelkében, akik e gyanús, (fasiszto- anarcho- stb.) kotyvalék által volnának amerikaiabbak az amerikaiaknál. Ráadásul Coppola teremtménye Kurtz ezredes is, az Apokalipszis most függelemsértő katonája, a finom lélek és őrült tömeggyilkos, hatékony hadvezér egy élet- és anyagpazarló háború poklának legmélyén: a megkergült Don Corleone. A Rablóhal azonban négy évvel az Apokalipszis-film után készült. Ez Coppola pályájának kritikus pontja. Nem egyszerűen a kudarcok éve a sikerek évei után, hanem a csapda és káprázat esztendeje. A rendező, Új Hollywood atyja addigra valószínűtlenül sok pénzt keresett, valószínűtlenül nagy kockázatot vállalva. Coppola talán valóban azzal az üdvözült mosollyal járt-kelt a hollywoodi nyüzsgésben, mint a Mickey Rourke alakította „Motorcycle Boy”, a külváros utazgató hercege, a kakaskodó teenagerek között. Úgy, mint akinek titka van. Mint aki túl van a „harc az élet” törvényén is, és most már csak bizonyos kiszabadítandó akváriumi halak sorsa érdekli…

Az Apokalipszis most sikere után Coppola habkönnyű vígjátékot rendezett, pusztán bizonyos vizuális kísérletek kedvéért, az Egy a szívből huszonkét millió dolláros veszteséget termelt. A Rablóhal és párdarabja, A kívülállók volt a ráadás.

A legszomorúbb az egészben, hogy bár a rendező, saját hőséről véve példát, valóban az esztelenségig és a teljes anyagi összeomlásig független maradt, ettől még a Rablóhal nagyon is hollywoodi mozi. Csak annyiban kivételes, hogy formai játékai csak néhány évvel később jönnek divatba, közhelyei, bár régebben a Mítosz építőkockái lehettek, musicalbe, opera-filmbe való sémák, amelyekhez Coppola mindig is vonzódott, de húsz évvel a West Side Story után már nem könnyű velük megríkatni a közönséget. Harminc évvel utána még nehezebb.

Ha eddig az Amerika-Mítosz értelmező filmjeinek hőseit gondolatban pusztulásra ítélt ragadozó madárhoz, utolsó bölényhez, betörhetetlen musztánghoz hasonlítottuk, Coppola filmje segít belátnunk, hogy e történetekben mindig is halak szerepeltek. Maga a mindenkori western is – szűkszavú cowboyaival, a pisztolypárbajok egymást kerülgető dramaturgiájával tulajdonképpen víz alatt játszódik, csak eddig nem vettük észre. A préri tengerfenék. Mi több: vízi dráma a Rakparton, korallzátony alatti nyüzsgés a Becsületből elégtelen, a Szelíd motorosok pedig pisztrángok vándorlása ellenáramban.

A megvilágosodás pillanata után Coppola mozija csak annyiban tűnik másnak, mint a többi felszín alá transzponálható mítosz-film, hogy ő a tengeri allegória részleteire is ügyel. A motorbiciklis Rourke lassan érő öcsikéje (Matt Dillon) körbeszökdécseli nőstényét: igazi hal-hímként, le-föl rezegve, vibrálva udvarol. A lány otthagyja őt – nyomában zavaros köd képződik: bizonyára valamilyen ingerlő, hal-butító nemi hormon. A kísérőzene is fontos: bizonyos jeleneteknél bántó vinnyogás hallatszik, ultrahang terjed így folyadékban – hímhalak összecsapásra készülnek. Azután is felvillanások, elektromos kisülések: a harc megkezdődött.

1983-ban ez originális látvány- és hangzó-világ volt. Mindenekelőtt az elektronikus kép-preparáció még nem tartott ott, ahol most. Hollywoodban még nem volt szokás egy nem sci-fi történet képeit a posztmodern játék kedvéért komputerrel fantasztikusra színezni, vagy éppen szürkíteni. Minthogy Jancsó és Európa messze volt, akkor még illett a füstnek és villódzásnak egyszerű dramaturgiai magyarázatot adni. A kommersz alternatíva, a videoklip, pedig maga is újdonságnak számított.

Piros hal, kék hal: nemzeti színekkel ékesített kiválasztottak. Nekik aztán valóban jár a szabadság. Sok szabadságosztó vagy szabadságra született ártatlan halt már meg ebben a jegyben: indián főnökök csillagos-sávos zászlót lobogtatva, vagy éppen a Szelíd motorosok hősei, maguk is kék-piros bukósisakban. A hatvanas évek e legendás mozijának színész-rendezője, Dennis Hopper Coppolánál alkoholista apát játszik, aki mégiscsak életben maradt, de csak azért, hogy önmagát megalázva figyelje a fiúk nemzedékének újabb véres áldozatát a szabadság oltárán. Mintha a nyolcvanas évek motorosai messzebbre jutnának a maguk gépein, mint felmenőik a legendás Harley-Davidsonokkal. Mintha a piros-kék tiszteletreméltóbb színpáros volna rablóhalak pikkelyein, mint a bukósisakon…

Vajon mire gondol itt Coppola? Hogy állatokat kiszabadítani erkölcsösebb, mint kábítószeren szerzett pénzből vakációzni? Ha erre gondolt, igaza van, de ez nem túl fontos igazság. És hogy a nyolcvanas évek a szabadságra irányuló szeretet évtizede lett volna? És éppen a hatvanas évekhez képest? Ez elég valószínűtlen.

Persze minden viszonylagos. Denis Hopper és Mickey Rourke kilencvenes évekbeli utódja például nem öncélúan száguldozik, nem is hal-testvéreit megváltandó, hanem azért, mert gyilkol, mert gyilkolni jó, és mert gyilkolni száguldozva az igazi.

A motorbiciklis fiú betöltötte küldetését: a rablóhalak kiszabadultak. A nemzeti színek maradtak – piros: a vér és a hős napszemüvegének színe – kék: az üres kaliforniai ég, ami éppenséggel lehet a tenger kékje is, alulnézetből. Át kell-e mindezt éreznünk, itt, Európa legszárazföldibb szegletében? Ne erőltessük. Hagyjuk inkább elhatalmasodni magunkban az irigységet. Amerika pisztráng- és rablóhal hőseire is ráfér már egy kiadós partravetettség-élmény, egy kevés kontinentális tátogás…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=886