M. v.Gazdag Gyula
Mit keres egy filmrendező a színházban? – nem a Filmvilág munkatársa az első, aki ezt a kérdést feltette nekem, többször hallottam már kollégáimtól, a filmgyárban, leginkább ilyenformán: mi a fenét mászkálsz te állandóan Kaposvárra? Valóban ellentmondásosnak tűnhet, hogy ezelőtt tíz-tizenkét évvel dokumentaristaként kezdtem a pályát, mint aki csak a valóság rögzítésével, elemzésével kíván foglalkozni, most pedig már a hatodik évadot töltöm – hivatalosan ugyan vendégként – egy vidéki színházban, ahol mesejátéktól a musicalig mindenfélét rendeztem, aminek semmi köze a dokumentumfilmhez. Egyik oldalról elmondható, hogy a suszter maradjon a kaptafánál; az ember dolgozzon tanult szakmájában. Ha egyszer filmrendezőnek tanult, maradjon is az. El kell dönteni, hogy filmeket vagy színdarabokat akarok-e rendezni. Másfelől viszont ugyanígy elmondható, hogy ha jó néhány neves színházi rendező készít filmet, dolgozik a televízióban, miért ne fordulhatna elő a fordítottja is? Az is ellenérv lehet, hogy a világon számos filmrendező dolgozott és dolgozik színházban éppúgy, mint ahogy filmet készít. Meg aztán a diploma, a megszerzett papír nem sokat ér, hisz a munkaköri beosztásom szerint rendezőasszisztens vagyok a filmgyárban. Így és még tovább lehetne érvelni amellett, hogy akár egyik, akár másik mesterségnél, de valamelyiknél már le kéne horgonyoznom, valójában azonban ezek az érvek nem sokat jelentenek a számomra.
Tulajdonképpen sosem gondoltam arra, hogy valaha valami közöm lesz a színházhoz. Amikor az első ajánlatot kaptam, hogy rendezzek színházban, kitértem előle, éppen, mert úgy gondoltam, hogy ez egy más mesterség, amelyhez nem értek. Kaposvárott nem eresztettek el olyan könnyen, asszisztálhattam, társrendezhettem, szóval tanulhattam, és végül ott ragadtam. Azt hiszem, nemcsak a színházba, mint műformába szerettem bele, sőt elsősorban nem ez volt, ami ott tartott.
Mindig szükségét éreztem, hogy ha dolgozom, magam mögött érezhessek másokat, akik – nem feltétlenül ugyanúgy, ahogy én – ugyanazt akarják, és a tevékenységünk olyan közös cél érdekében történjék, amellyel mindnyájan egyetértünk. Ebben volt részem a Balázs Béla Stúdióban jó néhány éven keresztül, és ezt kaptam Kaposvárott. Döntően ez volt az oka annak, hogy találkozásunk nem alkalmi lett. Vagyis engem nem általában a színház csábított, hanem a kaposvári színház. Így alakult ki egy másfajta, s számomra igen kellemes életforma, amelyben megfér egymás mellett, sőt, nagyon jól kiegészíti egymást a dokumentumfilm-, vagy játékfilmkészítés és a színház. Azt hiszem, ma már bármelyik maradna is ki az életemből, – hiányozna. Emellett a színházban sok mindent megtanultam, sokféle tapasztalatra szert tettem, amelyeket – tudatosan, vagy nem – filmkészítés közben hasznosítottam, vagy még hasznosíthatok.
Játékfilmet viszonylag ritkán készíthetünk, két-három évente, vagy még ritkábban. Így határozza meg ezt a filmrendezők és az évente elkészíthető filmek számának az aránya. Ezért aztán, ha játékfilm készítésének lehetőségéhez jutok, óhatatlanul figyelembe veszem, hogy milyen nagy az összeg, amellyel felelősen kell gazdálkodnom, hogy ritka a lehetőség, amit kaptam, hogy a film, amelyet készítek, attól függően, hogy hogyan fogadják – az elfogadó szervek, a közönség, a kritika –, jó időre eldönti további szakmai jövőmet is. A színháznál a bemutatók és a rendezők száma adott, ha az ember megbukik, akkor is hozzá kell látnia a következő rendezéshez. Egy forgatókönyv elfogadásakor sokféle – és nem csak szakmai – szempont felmerül, és ugyanez történik az elkészült film átvételekor is. Nemcsak a forgatókönyvet, mint irodalmi alapanyagot, hanem a megvalósítási elképzelést is el kell fogadtatni: hogy az olvasható történetet én így és így, nem pedig máshogyan képzelem el, és ez erről és erről szól majd, nem pedig egészen másról. Nem egyszer ugyanezt az elkészült film esetében is meg kell védeni. A színházban a darab adott, a készülő előadásról folytatott viták arról szólnak, hogy a mű valóban megszólal-e, alaposan elemeztük-e, és hogy a megvalósítási elképzelés kellő erővel jut-e érvényre. Vagyis elsősorban szakmai kérdések merülnek fel. Igaz, annál keményebben. Kaposvárott a bemutató előtt egy héttel a rendezők és a tervezők minden produkciót megnéznek és megvitatnak. Az előadás hatásfoka fontos ilyenkor is, vagy akkor is, ha a színészekkel kell szembenézni, ha valamit elrontottam, aminek következményeit ők kénytelenek viselni a színpadon.
A színészekről alkotott képem döntően megváltozott a színházi munka következtében. Egészen mást jelent egy színésszel az alkalmi találkozás forgatás közben, különösen, hogyha még nem dolgoztunk együtt azelőtt, és a film elkészültének jó része az egymással való ismerkedéssel telik. A színházban, ahol szinte éjjel-nappal együtt élünk, és egyikőnk számára se létezik más elfoglaltság, mint az adott produkcióra való felkészülés, továbbá nem alkalmi munkakapcsolatról van szó, hanem mindnyájan tudjuk egymásról, hogy hosszú távon dolgozunk együtt, sokkal jobban megismerjük egymást, és több dolog köt össze bennünket. Intenzívebb a szeretet és a gyűlölet, természetesen mindig történnek átszerveződések, és egy adott produkció új meg új viszonyrendszereket hoz létre, de a lényeg, amit társulatnak nevezhetünk, nagyjából állandó. Egészen mást jelent, ha az ember egy társulattal, társulatban készít filmet, olyan színészekkel, akiket jól ismer, akikkel megszokta a közös munkát; használhatja a közös nyelvet, tudhatja, mire számíthat, mit várhat tőlük, és a színészek is tudják, kivel dolgoznak együtt. Természetesen a csapatban szerzett tapasztalatok akkor is hasznosak és felhasználhatók, ha ismeretlen színésszel vágok neki egy feladatnak, sőt, ha amatőrrel dolgozom –, ma másképpen látok munkához, mint mielőtt a színházat megismertem.
Sokan és sokszor elmondták, de valóban nagyon fontos, hogy a színházban estéről estére lemérhetem: amit akartam, eljut-e a közönséghez. Sőt, az előadások folyamán változtathatok, átalakíthatok sok mindent, és ismét alkalmam van látni, hogy jól változtattam-e. Az így szerzett tapasztalatok nagyon fontosak akkor, amikor tudom, hogy úgy kell filmet készítenünk, hogy a film végső kópiájának elkészülte után – azaz a közönséggel való első találkozás előtt – már nem változtathatok rajta többet. Azt hiszem, sok hiba elkerülhető azon az áron, hogy a színház nézőterén, saját rendezését nézve csurog az ember hátán a hideg veríték. Az is fontos, amit az ember az egymástól egészen különböző szerzők darabjait rendezve, vagy kollégái rendezését végigkísérve a darab elolvasásától az előadásokig, a drámai szerkesztésmódról megtanul, és egy forgatókönyv megírásakor vagy egy dokumentumfilm forgatásánál és vágásánál hasznosít. Egyszerűen arról van szó, hogy ha az ember sokszor hallotta a nézőtéren a közönség fészkelődését, köhögését, vagy éppen feszült figyelmét, akkor jobban érzékeli azt írás, forgatás, vagy vágás közben. És fordítva is igaz ez; egy dokumentumfilm készítése közben látva, hogy a valóságban hogyan bontakoznak ki az igazi drámák, hogyan próbálják az emberek kifejezni magukat vagy éppen elleplezni azt, ami lényeges, – hogyan csapnak össze, vagy térnek ki egymás elől; mindez rögződik, és valamilyen módon, egyszer előkerül egy színpadi próbán.
Vagyis, hogy a kérdésre válaszoljak: nem akarok pályát változtatni, és nem akarok pályát választani. Filmterveim vannak, épp így színházi terveim is, fontosnak tartom, és jó lenne, ha megvalósíthatnám őket.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 980 átlag: 5.42 |
 |
|
