Képregény

Disztópiák évszázada

Diktatúra és divatja

Géczi Zoltán

Aeon Flux; Ultraviolet, V mint vérbosszú: a zsarnokság sötét víziója az ezredelőn újra kelendő termék lett a mozikban.

Cseppet sem meglepő, hogy a japán tudományos-fantasztikus filmekben (Akira, Appleseed, Final Fantasy) állandósult tényező a társadalmi káosz, a kormányzati diktatúra, a szabadságjogok radikális korlátozása és a totális pusztulás félelme: a felkelő Nap fiai s lányai évszázadokon át isteni bálványként imádták a Császár személyét, földrengés-zónában élve nap-nap után megtapasztalhatják az emberi faj kiszolgáltatottságát, az atombomba pedig beleégett a kollektív nemzeti tudattalanba. Ellenben a fejlett nyugati demokráciák mozilátogatói és filmkritikusai sokáig beteges, bizarr vízióknak bélyegezték a hasonló szellemben fogant alkotásokat. A Mechanikus narancs (Stanley Kubrick, 1971), a Brazil (Terry Gilliam, 1985), vagy a Szárnyas fejvadász (Ridley Scott, 1982) financiális szempontból – csekély költségvetésük ellenére is – bukott vállalkozásoknak bizonyultak, az orwelli víziókra a mozilátogatók többsége nem volt vevő.

A széljárás azonban megfordulni látszik: 2005 decembere és 2006 márciusa között, alig négy hónap leforgása alatt három olyan nagyköltségvetésű, minden ízében hollywoodi tudományos-fantasztikus film is lepergett a külhoni mozikban, melyek hősei a totalitárius állam, a neonáci diktatúra, az agykontrollal felérő propaganda, illetve a szabadságjogok korlátozása elleni harcban teszik kockára életüket napi rendszerességgel. Olybá tűnik, a virágzó nyugati demokráciák és a fogyasztói társadalmak korában popkulturális divattá, mainstream iparággá válik a sztárszínészekkel (Natalie Portman, Charlize Theron, Milla Jovovich) forgatott, látványos elemekkel és számítógépek által generált vizuális bűvölettel bőven megtámogatott mozgóképes disztópia.

T mint Trend

Az arcát Guy Fawkes-maszk mögé rejtő V professzionális terrorista, a pusztítás eszközeiben és a célpontok között egyaránt gondosan válogat: felrobbantja az Old Bailey-t, dobótőrökkel mészárolja a közélet hatalmasságait és a fegyveres erők személyi állományát, a fináléban pedig holtában is a levegőbe repíti a londoni Parlament épületét – megvalósult a 76-os generáció álma, anarchia van az Egyesült Királyságban. A James McTeigue által rendezett film forgatókönyvét Alan Moore képregénye alapján írták a Wachowski testvérek, ám útközben megtévelyedhettek kissé, és jelentős mértékben átformálták a nyersanyagot. Az ötletgazda, még mielőtt letiltatta volna nevét a stáblistáról, egyik helyen „imbecilnek”, más nyilatkozatban „hitványnak” titulálta a szkriptet, majd sértetten távozott a forgatásról – így úszta meg, hogy csorbuljon reputációja. A történet – szépen rímelve az Aeon Flux és az Ultraviolet alapkonfliktusára – a biológiai fegyverek, az állami propaganda által kondicionált társadalom, illetve a politikai diktatúra harmonikus viszonyát festi meg sötét, ám kusza ecsetvonásokkal. A náci szimbolikát alkalmazó brit kormány, hogy teljhatalmat szerezhessen, saját állampolgárai ellen veti be a koncentrációs táborok rabjain kikísérletezett vírust, amelyet korábban „mindössze” a szögesdrót mögé terelt, a szexuális érintkezés nem hagyományos formáját kultiváló, szabadon gondolkodó és cselekvő, a törvény szemében renitens, vagy egyszerűen deviánsnak minősített egyedekkel szemben alkalmazott. V (állítólag Hugo Weaving) a legocsmányabb náci fajhigiéniai programokat idéző virológiai „kutatás” egyetlen túlélője, ismeri a járvány valós eredetét és felesküszik a bűnben fogant diktatúra elpusztítására. Sajnálatos módon a V, mint vérbosszú több szempontból is irritáló, lépten-nyomon okoskodó, egyszersmind ásításra késztetően unalmas szuperlátványosság; sokat markol, de még a kevésnél is kevesebbet fog. Ám az a tény, hogy a Warner Bros 50 millió dollárt is meghaladó költségvetést biztosított egy olyan alkotás leforgatására, mely a sérthetetlen tabunak számító 9/11 után explicit módon mutatja be a képviseleti demokrácia elfajzását és nyíltan bálványozza a terrorizmust, a nyugati nézőközönség pedig a kasszánál tesz hitet a Mátrix alkotóinak új blockbustere mellett, legalábbis elgondolkodtató. Holott a forgatókönyv szerzői paradox módon maguk is elkövették az eredendő bűnt, midőn a történet főhősnőjét sokatmondó húzással írták át utcai prostituáltból polgári foglalkozású személlyé; Alan Moore képregényében a 16 éves Evey az XXX biznisz közkatonája, a filmben pedig Mr. Dietrichnek főzi a kávét, és lótifutiként kavar az állami tévétársaság toronyházában – éljen soká a politikai korrektség szabályait tisztelő művészi önkorlátozás!

Ha a V, mint vérbosszú filmes szempontból nem több mint a hollywoodi focipálya nagymenői által indított, bombagólnak szánt bikázás, amely éppen csak súrolta a kapufát, az Ultraviolet (rendezte és írta: Kurt Wimmer, 2006) maga az égbe rúgott labda, melynek egyedüli érdeme a főszereplő, Milla Jovovich pompásan kidolgozott teste – inkább végtelen pesszimizmust és kiábrándultságot tükröző kerettörténete okán méltó a figyelemre. „A baj ott kezdődött mikor az amerikai védelmi labor felfedezett egy vírust évszázadokkal ezelőtt. (…) Megpróbálták mutálni, hogy gyorsabb és erősebb katonákat hozzanak létre. A törzset HGV-nek, hemophagia vírusnak nevezték. És a fertőzés elszabadult.”. A szép új világban a kormány megsemmisítő táborokba hurcolja a fertőzötteket, ám egy jól szervezett sejt ellentámadást indít; Violet közéjük tartozik, maga is halálra ítélt, csakis a rendszeres orvosi beavatkozások miatt (teljes vérátömlesztés) maradhat életben, ám fizikai képességei, amíg a medikális ellátás garantált, pusztítóan briliánsak. Ily módon képes elorozni egy stratégiai jelentőségű szállítmányt, amelyről kiderül, hogy egy hatéves kisfiú, aki egyedi antigéneket hordoz vérében. A merőben hatásvadász és idegesítően elnyújtott üldözések/ fegyverpárbajok közepette elpotyogtatott információmorzsákból aljas konspiráció képe bontakozik ki: a kormány célja immáron nem a fertőzöttek likvidálása, lévén a programot időközben kissé továbbgondolták, és inkább az embereket betegítenék meg egy, a HGV-fertőzöttekből kitenyésztett különleges vírussal, hogy gyógyírt nyújtva számukra örök hatalomra tegyenek szert – vagyis az Ultraviolet forgatókönyve szerint akár a V, mint Vendetta előzménye is lehetne.

A kronológiai sorrendbe szedhető események láncolatát az Aeon Flux (rendezte: Karyn Kusama, 2005) zárná le. A Peter Chung-féle MTV-rajzfilm élőszereplős, big budget változatában egy rejtélyes vírusfertőzés az emberiség 99 százalékát tömegsírokba taszítja, a túlélők pedig egy falakkal oltalmazott luxuslágerben élik életüket. A vírusfertőzés ellenszerét kikísérletező Goodchild doktor leszármazottjai immáron 400 éve üzemeltetik zökkenőmentesen a párnákkal bélelt diktatúrát, mígnem a totális közöny társadalmi konszenzussá nemesedik, a genetikai holocaust túlélői semmi mással nem törődve habzsolják a korlátozott mértékben rendelkezésükre bocsátott földi javakat – ám Aeon (Charlize Theron) és társai felgöngyölítik az állami összeesküvést, halálos csapást mérnek a diktatúrára és megszakítják a humán genom újrahasznosításának pokoli körét.

A V, mint vérbosszú, az Aeon Flux és az Ultraviolet mind fikciós alkotások, ám az általuk ábrázolt világkép kulcselemei nagyon is valóságosak, mert a kormányzat intézményesített hazugsága és a politikai vezetők gátlástalansága, a gondolkodásra hajlamos kevesek és az agymosott tömegek közt feszülő ellentét nem pőre képzelgés, hanem intő történelmi lecke. Idézve két nagyhatású diktátort, kik az emberiség kárára bizonyították az említett hatalomgyakorlási technikák hatékonyságát: „Arra kell nevelnünk a nemzetünket, hogy kövesse az utasításokat, és utasítsa el az egyéni makacsságot és butaságot.” (Adolf Hitler); „Mennél nagyobb a hazugság, annál inkább elhiszik.” (Joseph Göbbels).

P mint Prognózis

„Békét ígértek, de mást kaptatok. (…) És ha a felelőst keresitek, nézzetek tükörbe” (V, mint vérbosszú); „Az előző korok a terrorizmustól tartottak, ma már a fertőzéstől való félelem az úr. (…) Az áldozatokat azonosító karszalag viselésére kényszerítették, majd speciális táborokban különítették el őket. Többé senki sem hallott róluk.” (Ultraviolet); „A Goodchild-rezsim ellát minket, amíg befogjuk a szánkat.” (Aeon Flux).

Akadnak, kik úgy vélik, hogy a diktatúrák kora örökre elmúlt, ám mindeközben tömegek támogatják – tudva vagy tudatlanul – a látens és nyílt rasszizmust, zokszó nélkül elfogadják a köztérfigyelő kameraláncok telepítését, boldogan üdvözlik az állam és az egyház legújabb kori összeborulását, követelik a kormányzatok kultúra feletti kontrolljának kiterjesztését, kiállnak a központi születésszabályozás rémképe mellett, és szabadságjogaik legjavát örömmel váltanák úgynevezett rendre és társadalmi biztonságra. A modern embermassza nem annyira a demokratikus értékhez, mintsem inkább a jobbára haszontalan fogyasztási javakhoz ragaszkodik hisztérikus módon (az átlagos nyugati fogyasztó, ha tehetné, nem csupán autóját és telefonját cserélné le évente, de a környező, megunt világot is új előfizetésre váltaná), a tömegkommunikáció siralmasan ostoba agymosása nélkül pedig létezni is képtelen (esténként otthonok milliói dermednek önként standby üzemmódba, az óriásképernyős televízió a jólét szimbóluma). A vallási fanatizmusra való hajlam sem nevezhető éppenséggel idegennek az emberi természettől (bőséggel akadnak szomorú történetek a közelmúltból), miként számtalan történelmi példa mutatja, hogy megfelelő konstelláció előállta esetén a felnőtt választópolgárok akár a diktatúrához is készségesen asszisztálnak – dőreség volna hát azt gondolni, hogy bármiféle garancia is létezik a szabad, békés és prosperáló jövőre. A totalitárius állam fenyegetése nemhogy ködként oszlott volna szét a harmadik évezredbe érvén, de beépült a nyugati populáris kultúrába; ennél fogva az amerikai stúdiók megváltozott stratégiája szerint ellenterrort alkalmazni nemes és igaz döntés, a közönség pedig pénzével hitelesíti a fenti koncepciót – kiváltképpen, ha nagy költségvetésű, látványos filmekben hadakoznak a hollywoodi sztárok által megformált szteroid-Zorrók és a páros géppisztollyal tüzelő női Robin Hoodok.

A tudományos alapokra épített társadalmi próféciák nagy kiötlője, a nemrégiben elhunyt, briliáns elmével megáldott Stanislaw Lem 1976-ban a következő, nem minden tanulság nélkül való szavakat kölcsönözte Donda professzor számára: „Alábecsültük, édes fiam, a hiba, mint alapvető létkategória történelmi szerepét…, hiba ütközik hibával, hibásan fordul, hibát teremt, mígnem a véletlenből a Világ Végzete lesz”.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 20-22. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8595

Cikk értékelése:

szavazat: 881 átlag: 5.49

előző 1 következő

új komment

Gabor	#1 dátum: 2006-07-24 10:21	Válasz
Olyan érzésem volt, mint ha 28 nappal később (Danny Boyle filmje ajánlom) ébredtél volna fel a katasztrófára. Látod az eredményt, de nem ismered a folyamatot, ami idáig vezetett. Beismerem engem is elsodort az irásod utolsó fejezetének lendülete annak ellenére, hogy "az állam és az egyház legújabb kori összeborulása" feltevés egy nagyon gyenge sztereotípia. Ez ellent mond a helyes emberi értékrendnek, mely elsősorban a családjához, majd vallásához és hazájához hűséges. Pont azáltal süllyed le az ember egyszerű fogyasztóvál, hogy megfosszák értékeil. Abban is hasonlítunk a 28 nappal később először újra az utcára merészkedő hősével, hogy mi sem tehetünk már semmit a folyamat megállításáért, de nem is vonhatjuk ki magunkat, mert ebben élünk. Szerintem ugyanúgy lestandby-zünk mi is a tv elé...