Skót-magyar

Tatabánya, Glasgow

Bori Erzsébet

Itt az idő újraindítani Magyarország felfedezését, könyvben, filmen, televízióban. Nincs hozzá semmink, csak az imperatívusz, meg a kisemmizettek milliói.

Itt van megint új filmjével Ken Loach, és így filmszemle táján beleköp a finom levesünkbe. A baloldali (pfúj), elkötelezett (piha!) olcsójános a jóléti Angliából, jön nekünk megint valami alacsony költségvetésű, realista, társadalomkritikai izével, a rémes, mosdatlan szájú prolijaival meg a bombázóknak aligha nevezhető macáikkal, és az ő piti bajaikkal: nincs munkám, nem is lesz, piszkoskodik a tébéellenőr, eldugult a lefolyó, felnőtt férfi létemre arra sem telik, hogy meghívjam vacsorázni a szerelmemet, állami gondozásba veszik a gyerekemet, nem találok szponzort a vedlett focicsapatunknak. És hozzá még a becsület, az alsókutyák emberi méltósága, miközben kilóg a fenekük a lyukas gatyájukból.

Loachot egyedül könnyen elintézhetnénk azzal, hogy futóbolond, csakhogy nincs egyedül. Számos pálya- és honfitársa csinál hasonszőrű dolgokat, a sokáig vigaszágon evező, majd váratlanul kultuszfilmrendezővé lett Mike Leightől a pimaszul mindenevő, Hollywoodot is lenyomó Stephen Frearsen át az üres zsebbel bankot robbantó Peter Cattaneóig (Alul semmi).

Vajon honnan veszik ezek a figurák, hogy bel- vagy külföldön bárkit is érdekelhetnek olcsó produkcióik a kenyérgondokkal küzdő, hátsóudvari hősökkel, a tetszetősnek bajosan nevezhető glasgow-i, liverpooli, kelet-londoni helyszíneikkel, a tök ismeretlen, plasztikai sebész nem látta színészeikkel? Vajon hogy tudják beetetni ezt a maszlagot a producerekkel? És hogyan lehetséges, hogy végül bejön nekik? Egyáltalán, hogyan jutottak odáig pár röpke év leforgása alatt a semmiből, a nulláról, hogy ma a brit szigetek mondhatja magáénak Európában (de lehet, hogy az egész világon) a legszínesebb, legütősebb filmgyártást? Hogy mindenfajta állami intervenció nélkül (sőt, a kilencvenes évek derekáig egyre magasították a gazdasági akadályokat a brit film előtt, ami már rég sikerágazat volt, mire meglátták benne a boltot, és ’95-ben elkezdték belecsorgatni a lottóprofit egy részét) lefutották a kormányzatilag védett és támogatott franciákat; hogy nagyobb üzleti sikert csináltak, mint a vérmes reményekkel és gazdagon kistafírozva útnak indított páneurópai szuperprodukciók?

A nyolcvanas évek kezdetén nagyjából ugyanannyi film készült ott is, mint Magyarországon. (Ma ötször annyi.) Visszanézve 1982 tűnik a vízválasztónak: abban az évben nyert Oscart a Tűzszekerek és indult be a Channel Four tévécsatorna, amely a filmek támogatásán és bemutatásán túl saját gyártásra is vállalkozott. A nyolcvanas évek még csak a mozgolódás, a rákészülés ideje volt, változó esélyekkel folyt a küzdelem; sorra készültek a figyelemre méltó mozgóképek, miközben Hollywood nagy erőkkel szivattyúzta kifele a tehetségeket, az olyan öntörvényű alkotók, mint Jarman vagy Greenaway pedig valahol a margón tevékenykedtek. Aztán a kilencvenes évek meghozta az áttörést is. Egyre több brit film forog a világban, nálunk is, és mit tesz isten, megtalálja a maga közönségét, ha máshol nem, hát a zárt rendszerben keringetett, abszolút piacvezető amerikai moziforgalmazás peremvidékén.

Mike Leigh nagyszerű darabja, a Két angol lány után most Ken Loach Cannes-t is megjárt (és a főszerepet játszó Peter Mullan révén a legjobb férfialakítás díját elhozó) tavalyi filmje ért ide, a Nevem, Joe.

Képzeljünk el egy filmet, mondjuk Tatabányán játszódik, hőse magányos, középkorú, munkanélküli férfi, aki csak az imént küzdötte le krónikus alkoholizmusát, a segélyből és az itt-ott adódó alkalmi munkákból szűkösen fenntartja önmagát és kétszobás lakását, bőséges szabadidejét és fölös energiáit pedig egy amatőr futballcsapat felkészítésére áldozza, amelynek szerves részét képezi az ifjú labdarúgók szociális problémáinak és lelki nyavalyáinak kezelése is. Közvetlen környezetében megismerhetünk egy drogfüggése miatt kriminalizálódó fiatal párt kicsiny gyerekkel és egy igaz barátot, a talpig becsületes, ámbár kissé korlátolt biztonsági őr személyében. Hősünk hősies helytállását végül megjutalmazza az élet, találkozik a neki rendelt nővel, szintén középkorú, szintén magányos, habár jóval fölötte áll a társadalmi ranglétrán, amennyiben biztos munkahellyel (szociális tanácsadó), szép lakással és kocsival is rendelkezik. A kezdeti, elsősorban lelki természetű nehézségeket leküzdve immár semmi nem állhat boldogságuk útjában – csak egy egész világ. Bezárul a csapda, egyiknek az életével kell fizetnie, másiknak a szerelmével, akinek nincs tőkéje, sem hitelképessége, az csak ilyen nagy tétekben játszhat, de a túlélővel együtt életben marad a remény, hátha, mégis, csakazértis...

Szép történet, csak hiteltelen. Tatabányai hősünknek az alkohol és a munkanélküliség közül az egyik is bőven elég ahhoz, hogy örökre padlóra vigye, semmi idő alatt ott találja magát fedél, segély, esély nélkül, negyvenévesen úgy néz ki, mintha hatvan lenne, dehogy álmodhat már szerelemről, munkahelyről, lakásról, választási lehetősége annyi, hogy melyik ingyenkonyhán áll sorba bablevesért, a passzív koldulást vagy az aktív kukázást preferálja-e. Filmünknek mégsem a története az, ami hihetetlen, hanem a puszta léte. Magyarországon nincsenek ilyen filmek. A fent ismertetett történet nem Tatabányán, hanem Glasgow-ban játszódik (a magyar megyeszékhely nagyjából úgy viszonylik Esztergomhoz, mint a skótok székvárosa Edinburgh-hoz).

Ha honi filmes nagy ritkán a jelenből vesz témát és átmerészkedik a sötétebbik oldalra, erre csak egy oka lehet: valami zaftos-véres, ölős-dögös sztorit keres. A társadalom mélyrétegei persze nagy felületen érintkeznek a bűn világával, ez tagadhatatlan, így látja, ezt mutatja Loach is, és, ha jól veszem ki az uralkodó irányt, akkor arra kell számítanunk, hogy mind többen lesznek azok, akik már csak törvényen kívül vagy a törvény ellenében remélnek maguknak kitörési, egyáltalán megélhetési lehetőséget. (Ennyit hozhatunk fel az olyan bűnfilmek védelmében, amelyek többre törnek a silány rendőrségi propagandánál.) Ám a szükségből vagy erényből rablóknál sokkalta számosabban vannak, akik törvényen belül próbálnak talpon maradni, tiszta erőből kapaszkodva valami utolsó szalmaszálba, ott a létminimum peremén, és ehhez nálunk még csak munkanélkülinek sem kell lenni, hiszen hányan kapnak megalázóan kevés bért; ők azok, akik végképp nem érdekelnek senkit, sem a filmeseket, sem a politikát. Az ország emelkedő pályán van, emberemlékezet óta nem voltak ilyen pompás történelmi esélyeink, és ez a nagyszerű sikertörténet kiáltó ellentmondásban van a társadalmi mobilitás botrányos beszűkülésével (hovatovább a fogamzás pillanatában eldől az ember lehetséges jövője vagy inkább biztos sorsa, mert gyerekek sokasága születik eleve esélytelenül), a leszakadt és leszakadó rétegek kilátástalanságával. Meddig tartható fenn az az „egyenlőtlen fejlődés”, hogy az ország megy előre, a lakói meg mind hátrább maradnak? Mikorra várható, hogy kimerül az ország abszolút húzóágazata, az ember?

Most van egy végsőkig züllött televíziónk, amire nemhogy megrendelőként, támogatóként, de még fórumként sem számíthat a magyar film. Vannak hagymázas tervek, amelyek arra épülnek, hogy az ezeréves államiságból meríthetünk emberi méltóságot, a kurzuslovagok szidolozta szent korona emeli fel a hazát a magasba. De ez nem ad felmentést semmire. Nem kendőzheti el a botrányt, hogy a többszörösen kontraszelektált magyar filmcsinálás tökéletesen érzéketlen arra a közegre, arra a léthelyzetre, amelyben mellesleg a saját nyomorúsága is gyökeredzik. Hogy egy maroknyi, mindinkább ellehetetlenülő dokumentumfilmes kivételével a többség nem hajlandó tudomásul venni, hol él ő maga; hol és hogyan élnek azok, akiknek állítólag filmet csinál.

Az önkifejezés meg az esztétika forradalma már rég meg van víva. Az a szöveg, hogy húzza le a rolót az egész filmgyártás, és költsék hasznosabb (értelmesebb, fontosabb stb.) dolgokra az adófizetők pénzét első soron demagógia, végső soron nemzet(i kultúra) ellenes. És az sem kell, hogy visszatérjenek a vászonra a széncsaták, de nincs rendjén, hogy sztrájkoló vasutassal csak az életben találkozunk, ott jól a pokolra kívánjuk őket, és minden szolidaritásunkat a bányászok angol moziváltozatának adjuk. Immár megvan hozzá mindenünk, szegénységünk, munkanélküliségünk, faji ellentéteink, társadalmi egyenlőtlenségünk, halmozottan hátrányos helyzetünk, miért ne lehetne egy, legalább egy Ken Loach-unk?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 04-05. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3978

Cikk értékelése:

szavazat: 886 átlag: 5.61