FesztiválMladá BoleslavTréfákArdai Zoltán
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A cseh és szlovák filmek fesztiváljának története 1959-ben kezdődött Besztercebányán; a fesztivál azóta megjárta Plzeňt, Ostravát, Kassát, Ústi nad Labemet, Piestanochot, Nyitrát, Prágát, Brnót, Pozsonyt, České Budějovicét, Hradec Královét, Kladnót, Marienské Láznýt – némely említett helységet kétszer-háromszor is –, mígnem a 30. évfordulón Mladá Boleslavba érkezett. (Hogy az ezévi rendezvény csupán a 27. a sorban, annak az 1968 utáni néhány éves szünet a magyarázata.) Ezzel véget is ért egy korszak: a csehszlovák nemzeti filmhét 1990-től valószínűleg megállapodik Pozsonyban, tervek szerinti állandó székhelyén. Feltehetjük a kérdést, hogy időközben nem vált-e vajon merőben üres szokássá évenkénti szemlét szentelni a csehszlovák filmgyártásnak. Az ezévben Mladá Boleslavban bemutatott nagyjátékfilmek láttán csak egyértelmű nemmel válaszolhatunk, azaz a leendő pozsonyi filmszemlék igenlésével.
Bár a csehszlovák filmművészet óhajtott harmadvirágzása továbbra sincs még indulóban, a fesztiválprogram azt is nyilvánvalóvá tette, hogy van ilyen esély: a mostani szemle viszonylagos szürkesége láthatólag nem valamiféle ernyedtségből, hanem visszafogottságból, szinte görcsös tompítottságból fakadt. Tavaly Csehszlovákiában csaknem negyven nagyjátékfilm készült: a Mladá Boleslav-i filmválogatás ezeknek több mint egynegyedét ölelte fel, szinte kizárólag olyan filmeket, amelyekre nem nehéz hónapok múltán sem visszaemlékezni (fogyatékosságaik maguk is különös figyelmet érdemelnek). Ily adatok ismeretében a csehszlovák filmművészetnek legrosszabb esetben is csak tetszhalálát emlegethetjük, bizonyos fojtott várakozással. Szigetszerű, jelentős mű egyébként kettő is akadt a szemle műsorában, igaz, e filmek rendezői, Věra Chytilová, illetve a szlovák Duąan Hanák a „régi”, a hatvanas években elhíresült rendezőgeneráció tagjai. (Hanák ijesztő erejű, komor tónusú dokumentumfilmjeivel tűnt fel annak idején. Most bemutatott műve, az Én szeretek, te szeretsz az első Hanák-játékfilm; egyébként 1980-as évjáratú, ezévig dobozban rekedt produkció. Lapunk 1989/6. száma a berlini fesztivál kapcsán már méltatta a filmet.)
A program legfrissebb hangvételű darabjaként a Prágai ötöket, Tomáą Vorel epizódokra tagolódó rendezését jelölhetjük meg. Antológia ez tulajdonképpen, fiatal prágai színtársulatok nyújtotta mutatványsorozat. A Vorel-vezette Mimóza pantomimcsoport némaburleszkjét a Kolotoč színház festészeti ihletésű perfor-mance-e követi majd a Vpřed csoport játszik el egy groteszk egyfelvonásost, ironikusan kántált szövegekkel, ezután a Křeč balettegyüttes ad elő fenyegető lendületű csoporttáncokat, bizarr jelmezekben és ugyanilyen díszletek között, a Sklep színház pedig western-paródiát, amely egyben az egykori „termelési filmek” paródiája is. Az epizódokat narrációs keretjáték köti össze: egy iszákos színháztudor dolgozószobai hablatyolása. Mindezt csöppet sem unjuk – nincs invenciótlan perc a filmben –, de ez éppenséggel csak növeli furcsa hiányérzetünket: ez az egész egyveleg valahogy olyan módon ártatlan, ami nem egészen méltó az itt felsejlő alkotóerőkhöz. Hasonló elégületlenséget hagy maga után a szemle másik, szintén kellemes epizódfilmje, a szlovák Csak egy nap is (rendező: Michal Ruttkay, Vladimir ©tric és Květoslav Hečko). A három rész-filmecske főszereplői egy korosodó rock-trió tagjai, akiket csak a fináléban látunk együtt, amint épp közös zenélésbe fognak. A dobos amúgy egy gimnáziumi tantestület szelíd deviánsa, a basszusgitáros vállalati hivatalnok, gyanús magánügyletek foglya. Csak a szólógitáros maradt hármuk közül igazi zenész, „a farkasok dalának” híve, szent link, aki vitathatatlan méltósággal heve-részik egy deszkabódéban is, ha az rock-rekvizitumokkal van dekorálva. A Csak egy nap elégikus humora olykor igen sűrűvé válik; kár, hogy nem ez a film uralkodó tónusa (különösen a középrészben teng túl az olcsón „kipellengérező” vígjátéki szemlélet).
A formai elevenség szította nézői várakozások Jiří Svoboda A Hain-ház átka című filmje esetében nem csalárd remények, igaz, nem is valami komplexek. Svoboda munkája retro-jellegű thriller, mégpedig „keményen” retro (nincsenek utalásos összefüggései a jelenkorral) és „puhán” thriller, mindez elsőrendű európai kivitelben – éppen úgy ahogyan a bevezető képsorok és hangeffektusok ígérték. Sőt, ami a női főszereplő Petra Vančíková alakítását illeti, az nemvárt mértékben szuggesztív. A megőrülés folyamatát eljátszani úgynevezett hálás szerep, azaz olyan, amelyben sajátságosat nyújtani roppant nehéz. Ennek a kastélylakó kisasszonynak, majd fiatalasszonynak az alakja azonban beleégetődik a néző emlékezetébe. (Nem vérengző fajta őrült különben: senkinek sem veszélyezteti a testi épségét, önnön csecsemőjén kívül. Ám ahogy a kastély férfilakóinak fokról fokra meg kell válniuk eredetileg üde színezetű, de aztán mind morbidabb infantilis bájától és egyáltalán tőle, az ő életük is összeomlik.)
Mladá Boleslavban mint a világ bármely filmfesztiválján, természetesen felvonultak olyfajta szolidan komoly alkotások is, melyek a művészies játékfilmezés épp legelterjedtebb nemzetközi stíluskonvencióit a legkevésbé sem háborgatják. Ezek – megintcsak érthető módon – kivétel nélkül álmosítóak voltak, ám nem egyazon mértékben. Dicséret illeti például Duąan Klein A Jó galambok visszatérnek című, „száll a kakukk...”-tematikájú munkáját. Cselekménye, melyet ugyan mélyértelműbbre is lehetett volna formálni, pompás alkalmat adott Rudolf Hruąinskýnak, hogy újabb karakteralakítással ejtse ámulatba ismerőit (ő játssza a filmbeli alkoholelvonó-intézet „főnénijét”). ©tefan Uher, az egykori szlovák új hullám egyik kiemelkedő alakja a jelen évtizedben is forgatott már megragadóbb filmet, mint az itt bemutatott A skanzen gondnoka. Mégis említésre méltó produkció ez, részben ismét csak a főszereplőnek köszönhetően (ezúttal a vör-henyesszakállú Pavol Mikulíkról van szó), részben pedig azért, mert Harmata akadémikus Nagy Undorának és skan-zenbavonulásának története valamivel pontosabb és őszintébb társadalomkritikát foglalt magába, mint a verseny hasonló modorú darabjai. Nem hagyhatjuk említetlenül Ewald Schorm utolsó, nem sokkal halála előtt befejezett filmjét sem, melynek címe: Tulajdonképpen nem történt semmi. Schorm itt egy prágai értelmiségi anyának és az asszony egyedülnevelt bakfislányának érzelmi viszonyát rajzolta meg, együtt külső kapcsolataikkal, s közben sikerült megéreztetnie (ahogyan Truffaut éreztette meg a Lopott csókokban a „fájó Párizst”) a „fájó Prágát”. Sajnos, bizonyos magva is van a cselekménynek: az anyát önvád gyötri a lány egy régmúltbeli balesete miatt. Az asszonynak ez a gyötrődése nemcsak viszonyukat terheli meg súlyosan, hanem magát a filmet is. Rengeteg szó esik az egykori balesetről, számos látomásos jellegű és köznapi jelenet fűződik hozzá, csak valahogy nem érteni, miért. Nem világlik ki semmi erről az önvádról azonkívül, hogy önvád, anyai önvád. E konok alapmotívum tajtékosan érzelgőssé tesz egy amúgy megnyerően érzelmes filmet, amelyben alighanem Schorm soha-nem-látottan gyengéd arcát pillanthattuk volna meg.
Bár a színek nedves élénkséggel virítanak a Lavina-effektus képsorain, Chytilová legutóbbi műve a maga szikár játékosságában éppoly szárazon izzó, mint a huszonegynéhány éve készült Százszor-szépek, amelyre a mostani film tematikája is visszautal. A folytonosan dőlt helyzetű (hol ilyen, hol olyan dőlésszögbe merevült) kamera a Lavina-effektus színhelyeit – lakásokat, irodákat, hotelhelyiségeket, utcákat, parkokat, hegyiutakat és így tovább – mintha egyetlen elvarázsolt kastély belső tereiként függesztené össze; többek közt éppen ez a világzsugorító hatás teszi némiképp monumentális jellegűvé magát a filmet. Nagyszabásúvá, noha a jelenetek többségében nem zajlik egyéb, mint egy késő-fiatal baráti kör különböző nemű tagjainak bo-londozása, olykor triviális, máskor szellemesebb vagy épp merészen rafinált, néha meg veszetten tobzódó hülyéskedése, amely mögül egyfajta kétségbeesés sejlik elő, a társadalmi beilleszkedéstől való értelmes iszony. A film címe (az eredeti cím egyébként olyan cseh kifejezés, melynek nincs pontos magyar megfelelője, szó szerint fordítva: „pata itt, pata ott”) a fertőző kórok terjedésére utal, a társaság vezéralakjáról ugyanis egyszercsak kiderül hogy AIDS-pozitív. Nincs azonban az eseményeknek egyetlen fordulata sem itt, mely úgy hatna, mint valamely, a józan állampolgári életre való felszólítás: jelentésük ennél sokkalta kínzóbb, szorongatóbb. „Amit beszélt, nem tréfa volt, rímemre bízni nem merem” – így zárul (magyarul) az egyik nevezetes Burns-költemény. Ez pedig csak egy fesztiválbeszámoló.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1368 átlag: 5.63 |
 |
|
