KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/szeptember
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Fáber András: Az őskatasztrófa Francia filmek az első világháborúról
• Schreiber András: Nyugaton a helyzet Németek az első világháborúban
• Takács Ferenc: A régi hazugság Angolszász filmek az első világháborúról
• Szekfü András: „E filmeknek csak ürügy a háború” Beszélgetés Ormos Máriával
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Kata: Az elit klub felrobbantása Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Köszönik, lehetnének jobban Határon túli magyar film: Szlovákia
FILMISKOLA
• Grunwalsky Ferenc: Tükör előtt A filmszínészek képzéséről
HOLLYWOODI CSILLAGOK
• Orosdy Dániel: Mindenki álomgyára Hollywoodi önvizsgálat
• Varró Attila: Családi paraziták Térkép a csillagokhoz
SZEXTÉTIKA
• Kelecsényi László: A képmás és a modellje Sylvia Kristel: Meztelenül
• Veress József: Szex a vásznon Kelecsényi László: Filmszextétika
ÉLETKÉPEK
• Margitházi Beja: Átkeretezett életek Michael Apted: Up
• Szabó Ádám: Mikor a gyermek gyermek volt Sráckor
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – I. rész
• Gyenge Zsolt: A távolság poétája Nuri Bilge Ceylan
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élet a halál után Misztikus melodrámák
• Pernecker Dávid: A bűnhődés senkiföldjén Rectify
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Nem az a háború John Le Carré: Az üldözött
KRITIKA
• Czirják Pál: „És íme, remekül van a fiú” Zomborácz Virág: Utóélet
• Soós Tamás Dénes: Muszklimítoszok Hercules-filmek
MOZI
• Vajda Judit: Michel Houellebecq elrablása
• Varga Balázs: Ida
• Kovács Kata: Az élet ízei
• Csiger Ádám: A csodabogár
• Árva Márton: Az ígéret földje
• Baski Sándor: Heli
• Andorka György: Lucy
• Varga Zoltán: Oculus
• Kránicz Bence: The Expendables - A feláldozhatók 3.
• Sepsi László: A galaxis őrzői
• Varró Attila: Tini nindzsa teknőcök
• Kovács Marcell: A vihar magja
DVD
• Pápai Zsolt: Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen
• Czirják Pál: Másfélmillió lépés Magyarországon
• Kránicz Bence: A másik csaj
• Géczi Zoltán: Műkincshajsza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök áradata PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Megint Tanú

Legenda csak egy van

Almási Miklós

Pelikán József nyugdíjas gátőr több éves készülődés, szponzorkeresés és egyéb babrálás után ismét megjelent. Ott ül a kis magyar sivatag közepén. Tanácstalanul.

Graffiti valahol Budán: „Doktor Kotász”. Te jó Isten, gondoltam, ez a film tényleg legenda lett. Nem csak egy hetilap címével, nem csak Bástya és Virág elvtárssal, de még ezzel a láthatatlan mellékszereplővel is (ő volt a hiányzó ítéletvégrehajtó a történet végén). A Tanú – kollektív emlékezetünk sorvezetője lett. Ezért aztán érthető Bacsóék ötlete, hogy húsz-egynéhány év után újra próbálkozzanak: a társadalom struktúrái a világnak ezen a fertályán nem változnak, csak átkeresztelődnek. És Pelikán József nyugdíjas gátőr, több éves készülődés, szponzorkeresés és egyéb babrálás után ismét megjelent. Hogy ne sokat lacafacázzak: csorbult színekkel, gyengébb minőséggel. Legendákat nem lehet ismételni.

Papírforma szerint minden stimmel: akkor a diktatúra, most a pénz diktál és manipulál, és ez a szerencsétlen Pelikán éppúgy nem érti, mi miért történik, mint annak idején. (És ahogy manapság mi sem értjük…) Igen ám, de ezt a képletet le kell fordítani groteszk, vagy éppen abszurd sztorivá. És itt kezdődnek a bajok. A példaanyag, ami kínálkozik, a mai köznapi mitológia – a yuppie-világról, a simlis pénzekről, vastag nyakú testőrökről és nagy átverésekről. Amivel már tele van a hócipőnk. Agyonstrapált balhék ezek – hetente többször is ledarálódnak az újságban, tévében, így aztán meseként még akkor sem képesek hatni, ha a film egy kicsit átstilizálj a, és – mivel szatíra – vastagabban viszi fel a színeket.

Pedig vannak benne jó ötletek. Például ahogy kezdődik. Pelikán ül a folyóparton, egyszer csak koporsók úsznak csónakja felé. Mikor a csáklyával odakap, felnyílik a fadoboz, benne felül egy elgémberedett ember: „Vengrija?” Pelikánt a frász kerülgeti, pedig a morbid tutaj csak egy aprócska embercsempész-trükk. Szipák úr bulija. A cápáé, akivel Pelikánnak a továbbiakban majd zöldágra kellene vergődnie. Vagy mikor a gátőr – amilyen naiv – elhiszi, hogy a vállalkozó tönkrement, és visz neki egy zacskó zsozsót. (Mini-szatíra, hiszen ezt a trükköt az APEH is beveszi, pedig nem olyan naiv, mint Pelikán…) Zenészek térdig vízben húzzák, mert az árvízzel senki sem törődik, hiába ismételgeti az ex-gátőr, hogy a Duna jön… És Kállai úgy formálja meg az öreg Pelikánt, hogy az butább legyen, mint valaha: a sokféle változásból nemhogy tanult volna, de még azt is elfelejtette, ami a börtönökben ráragadt: tisztességes maradt. Mondhatnám, agyára ment a szabadság…

Mondom: a részletek, a töredékek fel-felfénylenek. Az egésszel van baj. Azzal, hogy a mese az elmúlt évek aktuálpolitikai paneljeiből szerkesztődik, és mivel nem tud elrugaszkodni anyagától, Bacsó abszurd-groteszk képi kedve sem képes szárnyra kapni. Szipák, a simlis vállalkozó önmagában jó ötlet, de nincs kidolgozva, így aztán mintha több újsághírből lenne összedobva, nem karakter, hanem címszó. Cserhalmi György sem tud vele sokat kezdeni. A polgármester népi ellenzékénél pedig még a parlamenti csatákban is voltak mulatságosabb históriák, ha már… Ebben a műfajban még a Virág fiú a legjobb, Szacsvay legalább abszurd humorba áztatta a figurát, olyan gonosz pofákat vág, hogy néha tényleg félelmetes, s közben még arra is jut érkezése, hogy apját idézze gesztusaival. De figurája csak ici-pici folt a tablón.

Talán a túlszínezés teszi, Bacsó ezúttal mindig rátesz egy lapáttal, ami azonban nem segít: a gatyás-zászlós, cigányozó, ellentábor képe közhelynek tűnik, anélkül, hogy mulatságos lenne. De a polgármester-választáson túl soká időzik a kép; az összevissza vonagló mucsai mazsorettek láttán egy villanásra megrándul nevetőizmunk, de mikor percekig nem történik semmi, csak nézünk – elfáradunk. És még valami. Az eredeti Tanúban volt egy láthatatlan, de érezhető hierarchia: Virág vezényelte a balhét, de felette ott volt Bástya elvtárs, és még őtábornoksága is megrémült, mikor megcsörrent a telefon, bizony ő is haptákba állt – jóllehet csak sejthettük, ki csöngette lábhoz.

Itt Szipák és búgócsigás ellenfele egyedül képviseli ezt a hazai vadkapitalizmust – nincs utalás a rendszerre, az összefonódásra. Látjuk a hong-kongiakat (ez is újsághír-idézet), de azt a sajátos szövevényt már nem, ami a kemény fiúktól, a szürke és fekete üzleten át a pénz különböző alakváltozásáig mára megteremtette a maga állandóan változó hierarchiáját, s melynek csúcsai éppúgy láthatatlanok, mint Bástya elvtárs góréi, és azok főnökei. Az eredeti film a rendszert tudta sejtetni, aminek apró elemei ugyan mulatságosak voltak, és az egészet tudták leplezni. Ez a mostani variáns csak alkatrészeket láttat – a rendszer, az Egész nem villan elő. Persze, mondhatnók, hogy itt még nem alakult ki sem kapitalizmus, sem posztindusztriális társadalom. De azért ennek az itteni eastern-nek is megvan a maga rendszere már, amitől működik a működőképtelenség is, például jókat lehet keresni. Gondoljunk csak az olajszőkítés botrányára: bár az újságok szűkszavúak voltak, mégis sejteni lehetett, micsoda kiterjedt infrastruktúrának kellett ahhoz lennie, hogy az import-export, szállítás, pénzváltás, könyvelés, számlakezelés, vagy a viszonteladás, kiskereskedelmi forgalom, (sőt, úgy gondolom: néhány hatósági közeg, tisztviselő) ugyanabban a buliban lehessenek szereplők, és egy irányba húzzanak. És ahhoz is, hogy a végső mozgatók láthatatlanabbak legyenek, mint az átkos szürke eminenciásai. És ez csak egyetlen apróság, ami véletlenül kipattant, s amiről én sem tudom, hogy a csudában működött, csak improvizálok. Nos, ez az, ami hiányzik ebből a társadalmi szatírából: azt ígéri, hogy itt most jól beolvas ennek az új képletű rendszernek, de épp a rendszer nélküli rendszer kritikája maszatolódik el.

Helyette kabaréjeleneteket látunk, melyek „elvileg” az újfajta manipuláció részei lehetnének, de csak helykitöltő funkciójuk marad. Ilyen például az a szekvencia, mikor megtalálják Pelikán volt feleségét – azt, aki annak idején elment egy uszályossal –, és újra megrendezik az esküvőt, nászéjszakával egyetemben, hogy a polgármestert jobban el lehessen adni. Nos, ennek a pótlásnak se füle se farka, viszont képben és szövegben a léc alatt fut a film. Ilyen töltelék a golfozás, mikor ezt a szerencsétlen Pelikánt beöltöztetik és kicipelik a pályára: a szerelés, a labda, a környezet ismét túlrajzolt, de nem is ez a baj – a képsornak nincs funkciója, lyuk a történetben. Megint csak az történik, hogy leáll a néző mulatsága: kabaré-szint alatt vagyunk... A film nem tud distanciát teremteni anyagához, hogy a szatíra elvontabb repülési magasságából adjon valami érvényes összképet. Műpoénok a nagy beolvasást. Talán mert ezúttal nincs kinek beolvasni. Kit kellene hibáztatni? Európát? A világot? A történelmet? Nevetséges. E szatírának nincs, mert nem lehet címzettje, amitől viszont minden veszít éléből, koherenciájából. A kritikából. S fura módon, az eredeti Tanúra való utalások csak erősítik ezt az érzésemet: az feszesebb történet volt, nagyobb találati valószínűséggel. Valóban: legendákat nem lehet ismételni.

Az éleket hiányolom. Azaz, várjunk egy kicsit, a kritikus hang ugyan nem artikulálódik – a film szomorúsága azonban mégis ezen a nyelven dadog. Mert ha nem is precíz a szatíra, ez a hajcihő azért mégis végtelenül szomorú. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt így akarták az alkotók, nem is fontos tény, hogy ilyen lett az eredmény. Ami azért nem akármi. Lelkünk mélyén ugyanis – majdnem – ugyanez a hangulat bujkál. És egyre inkább. Bezárult a kör: a Bástya elvtársék paradicsoma elviselhetetlen volt, Szipákék világa tele van szennyel, akik álmodoznak – akár petárdával, akár kokárdával – holdkóros népség. Legfeljebb sóhajthatunk, hogy volt néhány jó évünk. Sajnos azok is hitelbe. Most viszont már nincs más, csak ez, amiben tipródunk. A stáblista után ezt a hangulatot visszük haza. És vele az akaratlan üzenetet, miszerint jobb, ha felébredünk: ez az egy világ van, kimenekülni sem lehet belőle, mert ahová lehetne, az is ilyen, csak másképp. A realizmus diadala? Nem hinném, ahhoz jobb filmet kellett volna csinálni. Legfeljebb hangulatjelentés.

Kállai Ferenc Pelikánja bölcsebb lett, ám mint színész arra is képes, hogy naivitása, azaz becsületessége butaságnak látsszék. Cserhalmi György láthatóan zavarban van, hol sikerül ráhangolódnia a kiforratlan szerep-előírásokra, hol csak találgat. Andor Tamás képei zsúfoltak, túlszínezettek. Néha elkap egy-egy szimbolikus pillanatot: ilyen például a homokbányában egyedül maradó Pelikán: ott ül a kis magyar sivatag közepén. Tanácstalanul, magába roskadva. Telitalálat. Bár ilyen lenne az egész.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=838