KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/szeptember
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Fáber András: Az őskatasztrófa Francia filmek az első világháborúról
• Schreiber András: Nyugaton a helyzet Németek az első világháborúban
• Takács Ferenc: A régi hazugság Angolszász filmek az első világháborúról
• Szekfü András: „E filmeknek csak ürügy a háború” Beszélgetés Ormos Máriával
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Kata: Az elit klub felrobbantása Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Köszönik, lehetnének jobban Határon túli magyar film: Szlovákia
FILMISKOLA
• Grunwalsky Ferenc: Tükör előtt A filmszínészek képzéséről
HOLLYWOODI CSILLAGOK
• Orosdy Dániel: Mindenki álomgyára Hollywoodi önvizsgálat
• Varró Attila: Családi paraziták Térkép a csillagokhoz
SZEXTÉTIKA
• Kelecsényi László: A képmás és a modellje Sylvia Kristel: Meztelenül
• Veress József: Szex a vásznon Kelecsényi László: Filmszextétika
ÉLETKÉPEK
• Margitházi Beja: Átkeretezett életek Michael Apted: Up
• Szabó Ádám: Mikor a gyermek gyermek volt Sráckor
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – I. rész
• Gyenge Zsolt: A távolság poétája Nuri Bilge Ceylan
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élet a halál után Misztikus melodrámák
• Pernecker Dávid: A bűnhődés senkiföldjén Rectify
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Nem az a háború John Le Carré: Az üldözött
KRITIKA
• Czirják Pál: „És íme, remekül van a fiú” Zomborácz Virág: Utóélet
• Soós Tamás Dénes: Muszklimítoszok Hercules-filmek
MOZI
• Vajda Judit: Michel Houellebecq elrablása
• Varga Balázs: Ida
• Kovács Kata: Az élet ízei
• Csiger Ádám: A csodabogár
• Árva Márton: Az ígéret földje
• Baski Sándor: Heli
• Andorka György: Lucy
• Varga Zoltán: Oculus
• Kránicz Bence: The Expendables - A feláldozhatók 3.
• Sepsi László: A galaxis őrzői
• Varró Attila: Tini nindzsa teknőcök
• Kovács Marcell: A vihar magja
DVD
• Pápai Zsolt: Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen
• Czirják Pál: Másfélmillió lépés Magyarországon
• Kránicz Bence: A másik csaj
• Géczi Zoltán: Műkincshajsza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök áradata PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesebeli Afrika

Fekete tükör

Schubert Gusztáv

A francia külvárosok lázadása felperzselte a közhelyinket.

 

Párizs lángjainak fényében másként látszik a mesebeli Afrika is. Mindenekelőtt azért, mert kiderült, sokkal közelebb van, mint gondolták a franciák, gyalog történetesen kettő percre legszentebb katedrálisuktól, ahol királyaik nyugosznak. Aki járt már ott, láthatta, Párizs észak-nyugati peremkerülete, Saint-Denis, a gótika születési helye ma már fekete-afrikai város, és ez a tény láthatóan meglepte a franciákat. A banlieu-k, a főleg feketék és arabok lakta külvárosok tavaly novemberi lázadásában nem az erőszak, nem a Molotov-koktélokat dobáló fiatalok, nem a felgyújtott autók és iskolák látványa volt a megdöbbentő, hanem ez a közelség, amire csak most, a tűz vakító fényében eszmélt rá a gall gloire-tól mindig is bódult francia polgár. A barikádokra, a polgárháború előérzetére még csak-csak fel lehetett készülve, ha máshonnan nem, 68-as élményeiből vagy a Gyűlölet (1995) képeiből, de arra, hogy az Antenne2 a Rue Balzacból közvetítse egy etnikai háború képeit, s ne a beláthatatlan messzeségből, Elefántcsontpartról vagy Csádból, azzal nem tudott mit kezdeni. Legalábbis a liberális francia, mert a megátalkodott ókonzervatív semmiféle megvilágosodást nem élt át, hacsak azt nem, hogy végre nyíltan elbüszkélkedhetett rasszizmusával: ő mindig is tudta, hogy a feketékben nem lehet bízni, igazi emberevők. A sokk a liberális idealizmus dogmáját kapta telibe, miszerint – „az idegen szép”. Az idegen tényleg szép, ha szabadon választhatja idegenségét, másságát, és nem a körülmények vagy a többi ember kényszeríti rá a különállást. A francia külvárosok népe egészen a legutóbbi időkig nem idegen volt, hanem két civilizáció határmesgyéjén élő hontalan, aki bebocsáttatásra vár. A liberális Francia Köztársaság és az egykori maghreb és fekete-afrikai gyarmatokról beözönlő bevándorlók közötti konszenzus abban állt, hogy a bőrszín nem számít, bárkiből lehet francia. Ez a kölcsönös reménység szállt el az ezredforduló idején a semmibe. A Gyűlölet hősei csóró és dühös külvárosiak, de – algériai vagy szenegáli felmenőik ellenére – franciák. Ha ma, alig tíz év múltán Kassovitz újra leforgatná a filmjét, idegeneket találna ugyanott, akik már nem franciák akarnak lenni, hanem arabok vagy volofok. Ami persze legalább akkora képtelenség, mint amikor még azt hitték, és hihették, mert a befogadó társadalom is ezt szerette volna hinni, hogy semmi perc alatt franciák lehetnek.

Rengeteg regény és film készült már arról, micsoda brutalitással gyarmatosították az európaiak Afrikát, Ázsiát, Amerikát, az „idegent” tűzzel-vassal irtó konkvisztádor régóta nem példakép már, ahogy a gonosz kannibálokról sem sűrűn álmodunk. A jó vadember mítoszától azonban nem tudtunk megszabadulni, a moziban – ha Afrikáról van szó – még mindig ez a legkelendőbb mozgókép, meg az utóbbi időben ehhez társuló realistább szekuralizált „misszionárius mozi” (Volt egy farmom Afrikában, Az elszánt diplomata), amelyben jóindulatú fehérek próbálják megmenteni az éhező és háborúzó afrikaiakat. Nemes gesztus, de hatástalan, mert a káoszba süllyedt Afrikát csak az afrikaiak tudják megmenteni, ha menthető még egyáltalán. Ezer zsák rizs, tízezer ampulla gyógyszer tüneti kezelésre elég, a mesebeli Afrika már csak a moziban látható, helyét, nem ma, nem tegnap, hanem száz-százötven évnyi módszeres, s nem egy esetben merőben jószándékú civilizáló gesztus nyomán egy elfuserált Afrika vette át. Nincs mesebeli Afrika, és nincs már Fekete-Afrika sem, csak Fekete-Európa van Tangertől Fokvárosig.

Az archaikus, törzsi Afrika nincs többé, vagy ha csodával határos módon itt-ott még megmaradt, percei meg vannak számlálva. Elsüllyedt örökre, mert felperzselték vagy civilizálták. A filmes, ha tisztességes, ezt a kiégett Afrikát mutatja (Darwin rémálma), ha bölcs is, azt, ami a romokból, a kificamított lelkekből születik, a gyűlölet kultúráját, a kultúra legvégső, kétségbeesett formáját, a gyilkos paródiát. A gyarmatosított Afrika igazi tragédiájának egy félórás cinéma vérité, Az őrület mesterei a leghűségesebb dokumentuma. Az etnográfus Jean Rouch 1955-ös filmjét pontosabb lenne Őrült gazdáknak fordítani, mert főszereplői a gyarmatosítók, a Kormányzó, a Tábornok, a Madame, pontosabban azok a groteszk torzalakok, aminek a haukák az európai megszállókat látják, és amilyennek fehérre festett arccal, rikító rongyokban, dühödt extázisban eljátsszák. (A Négerek hasonló rituálét vitt színpadra 1959-ben: Jean Genet fehér maszkos fekete színészekkel játszatta el a gyűlölt gyarmatosítókat.) A nyálfolyatós önkívületbe torkolló pusztító-önpusztító hauka rítus az asszimiláció csődjének kultusza: ha nem tudsz olyan lenni, mint ők, legyél gyökeresen más; ha nem tudsz szeretni, gyűlölj. Két kultúra között, a semmi közepén, már csak ez marad. Ha meg akarjuk érteni, mi történt Saint-Denis-ben, ebbe a fekete tükörbe kell hosszan belenéznünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8530