KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/szeptember
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Fáber András: Az őskatasztrófa Francia filmek az első világháborúról
• Schreiber András: Nyugaton a helyzet Németek az első világháborúban
• Takács Ferenc: A régi hazugság Angolszász filmek az első világháborúról
• Szekfü András: „E filmeknek csak ürügy a háború” Beszélgetés Ormos Máriával
MAGYAR MŰHELY
• Kovács Kata: Az elit klub felrobbantása Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Szíjártó Imre: Köszönik, lehetnének jobban Határon túli magyar film: Szlovákia
FILMISKOLA
• Grunwalsky Ferenc: Tükör előtt A filmszínészek képzéséről
HOLLYWOODI CSILLAGOK
• Orosdy Dániel: Mindenki álomgyára Hollywoodi önvizsgálat
• Varró Attila: Családi paraziták Térkép a csillagokhoz
SZEXTÉTIKA
• Kelecsényi László: A képmás és a modellje Sylvia Kristel: Meztelenül
• Veress József: Szex a vásznon Kelecsényi László: Filmszextétika
ÉLETKÉPEK
• Margitházi Beja: Átkeretezett életek Michael Apted: Up
• Szabó Ádám: Mikor a gyermek gyermek volt Sráckor
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – I. rész
• Gyenge Zsolt: A távolság poétája Nuri Bilge Ceylan
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Élet a halál után Misztikus melodrámák
• Pernecker Dávid: A bűnhődés senkiföldjén Rectify
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Nem az a háború John Le Carré: Az üldözött
KRITIKA
• Czirják Pál: „És íme, remekül van a fiú” Zomborácz Virág: Utóélet
• Soós Tamás Dénes: Muszklimítoszok Hercules-filmek
MOZI
• Vajda Judit: Michel Houellebecq elrablása
• Varga Balázs: Ida
• Kovács Kata: Az élet ízei
• Csiger Ádám: A csodabogár
• Árva Márton: Az ígéret földje
• Baski Sándor: Heli
• Andorka György: Lucy
• Varga Zoltán: Oculus
• Kránicz Bence: The Expendables - A feláldozhatók 3.
• Sepsi László: A galaxis őrzői
• Varró Attila: Tini nindzsa teknőcök
• Kovács Marcell: A vihar magja
DVD
• Pápai Zsolt: Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen
• Czirják Pál: Másfélmillió lépés Magyarországon
• Kránicz Bence: A másik csaj
• Géczi Zoltán: Műkincshajsza
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök áradata PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Flandria

Ha ölni kell

Baski Sándor

Bruno Dumont nyomasztó világában a gyilkolás is csak egy ösztön a sok közül, a háború természetes állapot.

 

Vissza a természetbe! Rousseau több mint két és fél évszázada kiadott tanácsát egy XXI. századi honfitársa, a filozófiai végzettségű Bruno Dumont megfogadta. Igaz, ha a végeredményt látná, a francia gondolkodó maga tiltakozna leghangosabban tézisei kiforgatása miatt, míg éppen ellenfele, a kultúrpesszimista Voltaire lenne az, aki elismerően bólogatna.

Dumont hősei közel élnek a természethez, a kifejezés mindkét értelmében. Külsőleg az otthonuk és megélhetési forrásuk a föld, belsőleg pedig az alig kontrollált ösztöneik és fizikai szükségleteik mozgatják őket. A romantizáló szándéknál azonban mi sem áll távolabb a rendezőtől, nála a vidék és a falu nem a romlatlan és tiszta népek bölcsője, ahogy azt az urbánus hátterű filmesek ábrázolják, hanem az üres tekintetű és rusztikus lelkületű emberek élőhelye. A tekintet amúgy is fontos nála, szereplői gyakran bámulnak ki hosszúra nyúlt snittekben a képből, mintha elmerengnének valamin, vagy komoly döntésre készülnének, a végén azonban mindig kiderül, hogy éppen az önreflexió, illetve a cselekvés morális tudatossága az, ami hiányzik belőlük, és ezért képtelenek irányítani sorsukat. Dumont filmjei így, saját bevallása szerint is, fizikai mozik, ahol a szereplők biológiai ösztönlények, és ahol az erőszak természetes, a szex pedig nem szeretkezés, hanem nyers hústömegek szenvtelen összecsattanása csupán. Első filmje, a Jézus élete, vidéki, pontosabban észak-francia fiatalok unalomtól dagadó hétköznapjait követte, a Kölykökre emlékezető nyíltsággal. Flandriában játszódik az 1999-es Emberiség is, amely egy procedurális krimi álcája mögött, de ugyanerről szól. A cannes-i zsűri nagydíja ellenére sok kritikus úgy találta, hogy az alkotó szándékai túl transzparensek, amit következő munkája, a valóban öncélú és hatásvadász, Kaliforniában forgatott 29 pálma igazolni látszott.

A Flandria a balsikerű kitérő után egyenes és meggyőző folytatása a rövid életműnek, és egyben visszatérés kedvenc vidékéhez. Az újfent cannes-i nagydíjjal honorált film annyiban más, mint elődei, hogy beemel a zárt vidéki világba egy külső tényezőt, a háborút is. Főszereplője a fiatal Demester, aki parasztként dolgozik saját földjén, szánt, vet, eteti a disznókat, és néha rutinszerű, érzelemmentes üzekedést folytat a tanya körüli sártenger valamelyik füves szigetén a szomszédlánnyal, Barbe-bal. Kapcsolatukat nem bonyolítják szavakkal, csupán a hormonok parancsának engedelmeskednek. Behívó érkezik, a fiúnak háborúba kell mennie. Hogy pontosan hova, nem tudja, talán nem is érdekli. Hívják, tehát megy. Az ólomszürke flamand tájat a napsütötte arab sivatag homokdűnéi váltják fel. Kiképzés, tűzharc, portyázások, helyiek zaklatása, fegyvertelen civilek legyilkolása: Demester engedelmes katonaként résztvesz mindegyikben, és ugyan baltával faragott arcán néha mintha a kétely halvány jelei is megjelennének, de amikor társai egy ellenséges katonanőt erőszakolnak meg, beáll ő is a sorba. Az egységéből végül csak ő kerül élve haza, miután földijét, Barbe másik alkalmi szeretőjét, Blondelt sorsára hagyta a sivatagban.

A Flandria nem szabványos háborús mozi, a konfliktus helyszíne nincs nevesítve, a stilizált díszletek és a szórványos anakronizmusok (a modern felszereltségű francia katonák lovon közlekednek) jelzik, hogy a rendező a háborúk általános esszenciáját akarta megragadni – ami persze egyetlen nézőt sem fog megakadályozni abban, hogy Irakra asszociáljon. Dumont víziója attól igazán félelmetes, hogy a háborút nem mint a személyiség megerőszakolását és természetellenes állapotot ábrázolja, hanem teljesen hétköznapi, rutinszerű tevékenységek sorozataként. Demester és társai épp olyan könnyen és ösztönösen ölnek, ahogy esznek, párosodnak vagy ürítenek. Flandria és a közel-keleti sivatag ábrázolásában a beállítások szintjén és a stilizáció fokait illetően alig van különbség, mintha belső táj lenne mindkettő, a háború így akár metaforája is lehet az eltompult emberi lélek természet adta agressziójának.

A fináléban, amely erősen rímel A gyermek című Dardenne-film katarzisára, Dumont azért enyhít a szenvtelen hangnemen és a pesszimista világképen. Az immár tavasziasan zöldellő Flandriába hazatérő Demester és a távolléte alatt idegösszeroppanáson, illetve egy abortuszon átesett Barbe egymásra talál. Nem tudni, hogy az átéltek mennyit formáltak rajtuk, és tartós lesz-e ez a változás, a másik több-e számukra a kényszerű menekülés puszta eszközénél (Barbe inkább Blondelt várta volna haza), de legalább már képesek szavakba önteni az érzéseiket. Ebben a világban ez már happy endnek számít.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9175