KritikaTim Burton: Alice CsodaországbanKirályi krokettpályaVarró Attila
Tim Burton Carroll-adaptációjában Alice megtalálja helyét a csokigyárban. Az utóbbi esztendők tanúbizonysága szerint Hollywood élvonalbeli szürrealista szerzői számára Lewis Carroll meséjének egyéni interpretációi egyfajta válságtükrözések, bizonytalan átmeneti állapotot jeleznek a mind szűkösebb mozgásteret biztosító stúdiófilmezés és a túl nagy szabadságot kínáló filléres függetlenség között. Terry Gilliam Tidelandje vagy David Lynch Inland Empire-je egyaránt szabad Alice Csodaországban átiratok, amelyek hősnői épp olyan ambivalens érzelmi hozzáállást tanúsítanak a nyúlüregen túli mesevilág iránt, miként a kis Alice vándorútján – egyszerre merülnek el izgatott vágykiéléssel csodáiban és rettegnek kiszámíthatatlan, öntörvényű káoszától. Idén a szürrealista szentháromság utolsó tagja is elkészítette saját verzióját: Tim Burton azonban tekintélyesebb piaci pouvoirjának köszönhetően nem csupán az egyik óriásstúdió krokett-pályáján játszhatott, de magántörténetek helyett magát a nagy klasszikust dolgozhatta fel, világsztárokkal, digitális animációval és térhatásban.
Nem mintha a hajdani tékozló fiú visszatérése a Disney kebelére jól bevált, szabadszellemű adaptációs stratégiáját szolgai másolássá szürkítette volna: az idei Alice Csodaországban szorosabban kötődik Burton azon kollázs-feldolgozásaihoz, amelyek inkább az alapmű irányadó motívumai köré szerkesztett új sztorik (Az Álmosvölgy legendája, Majmok bolygója), mintsem a cselekménymenetet híven megőrző feldolgozások (Charlie és a csokigyár, Nagy hal). A Mikiegér-gyár rózsaszín keze nyoma mégis ott virít a friss mesén, mintha csak mindkét fél számára kielégítő kompromisszum eredménye lenne: míg Carroll regénye lazán kapcsolódó epizódjaival eszményi alapanyagot jelentett (volna) Burton főként variációkra épített elbeszélésmódjához (gondoljunk csak a Beetlejuice, a Támad a Mars! vagy a Charlie és a csokigyár szemérmetlen gegkatalógusaira), a Disney-adaptáció éppen ezt a vonást igyekezett mindenáron felszámolni, hogy egy konvencionális fejlődéstörténetet állíthasson a nagyközönség elé, a kedvenc „higgy az álmaidban”-tanulsággal. Alice ezúttal személyes problémát kap a hosszúra nyúlt bevezetőben, hogy a nyúlüregen túl egyfelől megoldást találjon a múltjában leselkedő titokra, másfelől megtanulja elfogadni saját renitens, légvárépítő személyiségét, és a fináléban szembeforduljon a fojtogató viktoriánus elvárásokkal (emancipált nőként, emelt fővel nézve a jövőbe, Kína felé). Híven a Disney kétségbeesett stratégiájához, ami a hőskor elveivel leszámolva immár bő évtizede ontja magából a sikersztorik élőszereplős remake-jeit, folytatásait, spin-offjait, Burton Alice-filmje sem szerzői továbbgondolása az alapműnek (lásd a Tükörálarc vagy a Svankmayer-féle Valami Alice példáját), netán merész műfaji átszabása (mint az 1976-os pornómusical vagy a Resident Evil akcióhorrorja), noha a rendezőtől bármelyik kitelne – inkább csak erőltetett folytatása, ahol az immár 19 éves Alice ismét találkozik a (rém)álmaiban őrzött gyermekkori kaland szereplőivel, helyszíneivel és megpróbáltatásaival.
Míg Gilliam és Lynch Alice-verziói a kései és kényszerű marginalizálódás traumáját dolgozzák fel, Burton a betagozódás irányába tett lépést jelzi filmgyári olvasatával. Noha mindhárom műben kínosan kivirítanak a régi motívumok önreflexiói, megfosztva saját egységes szerzői világuktól (lásd az Álmosvölgy háttérben árválkodó malmát a teadélután jelenetében vagy a megszokott Johnny Depp-szerepkör kedvéért zavart művészlélekké formált Bolondos Kalapost), a hajdani animátor elszántan igyekszik bekopírozni identitásjegyeit egy épp divatos sikerreceptbe. Ez az Alice közelebb áll a mai tini-fantasy filmek (Narnia krónikái, Percy Jackson) kalandorkamaszaihoz, mint a saját fantáziavilágot bejáró művész-alteregókhoz: a Majmok bolygója hajtóvadászatát megidéző akciófelütés után két királyság eposzi harcába keveredve választ hűbérurat magának, hogy aztán felszentelt pallosával szembeszálljon (az alapmű abszurd káoszát jelképező) Jabberwocky sárkányával. Noha a történet fordulópontján hősnőnk merész elhatározással szakít az előre megírt forgatókönyvvel, függetlensége csupán látszólagos – mindkét választható ösvény végállomása a Disney-embléma soktornyú kastélya, a hőn áhított csokigyár, legyen bár színe vörös vagy fehér.
ALICE CSODAORSZÁGBAN (Alice in Wonderland) – amerikai, 2010. Rendezte:
Tim Burton. Írta: Lewis Carroll könyve nyomán Linda Woolverton. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Mia Wasikowska (Alice), Johnny Depp (Bolond Kalapos), Helena Bonham Carter (Vörös Királynő), Anne Hathaway (Fehér Királynő), Crispin Glover (Kör Bubi). Gyártó: Walt Disney. Forgalmazó: Forum Hungary. Szinkronizált. 108 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 869 átlag: 5.3 |
 |
|
