KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hosszú vágta

Tschikosch film

Koltai Tamás

 

A Hosszú vágta menetközben változott ifjúsági kalandfilmmé. Amikor forgatni kezdték, még nem volt az. Gondolkozom, hogyan lesz valamiből, ami egyszerűen filmnek indult, „ifjúsági” és „kaland”. Nem mintha e két jelző bármelyikét pejoratívnak tartanám; ellenkezőleg, sokakkal együtt úgy érzem, hogy szükség van fiataloknak szóló, jó mozira. De erről az utólag fölcímkézett műfaji megjelölésről határozottan az az érzésem, hogy valamiért szabadkozik. Mint ahogy a forgatás idején a rendező, Gábor Pál is szabadkozni látszott abban az emlékezetes televíziós interjúban, amelyben jobbára a várható üzleti haszonról beszélt. Nyilatkozatokat, persze, illetlenség a rendező fejére olvasni, különösen akkor, amikor már látható a kész termék. Mégis felötlött bennem, mivel nem ez az első eset, hogy szükségünk van-e félpénzen (külföldi tőkedotációval), félszívvel forgatott magyar filmekre. Arányban van-e a művészi hozadék azzal a package-eladásból származó anyagi haszonnal, amit a gyártó- és forgalmazótárs viszonylag kis ráfordítással behoz önmagának – és nekünk. Nekünk? Nem tudom, csak kérdezem.

Gyerek és állat a moziban fél siker. A Hosszú vágtában mindkettő van. Miki, a hortobágyi kisbojtár és Aranka, a félvér kanca. Ők ketten mentik meg 1944-ben a fiatal amerikai repülőt, akinek a gépét a németek lelövik Debrecen légterében. John W. Bradyt, a wyomingi farmert – a találatot kapott bombázógép egyetlen túlélőjét – kézről kézre adják hortobágyi csikósok, debreceni orvos, tanítónő és vasutas, amíg sikerül átcsempészniük a jugoszláv partizánokhoz. Figyelembe véve a Hortobágy helyrajzi viszonyait, nincs könnyű dolguk. A leginkább szívünkhöz férkőzött három főszereplő – a gyerek, a ló és a katona – közül csak az utóbbi kettő éli túl a kalandot.

Egy kalandfilmtől nem várható el sem szociológiai, sem mélylélektani hitelesség. Elég a western-séma. Ebben a „hortobágyi western”-ben is átsiklanánk afölött, hogy vannak Jók és vannak Gonoszok, s a háborúviselt Magyarországon az előbbieket a pusztai csikósok, az utóbbiakat a németek képviselik. Nem volna semmi baj, ha csak a történelemről tanultakon kellene aprócskát igazítanunk – amúgy sem túlságosan meggyőző az az ismert költői föltételezés, hogy az ellenálláshoz a hegyek a legszükségesebbek –, s minthogy a filmen nem ellenállókról, csupán a bajbajutotton segítő emberi tisztességről van szó, a szabad lelkű pusztai lovasok rokonszenve a tengerentúli farmer iránt nem szorul különösebb magyarázatra. Azon már fennakadhatnánk, hogy csak az SS és a Gestapo üldöz, s hozzá akkora apparátussal, mintha ezen a lelőtt amerikai pilótán és a tőle szerezhető információkon fordulhatna meg 1944 őszén a második világháború kimenetele, miközben a szovjet csapatok „a film közben” átlépik az országhatárt. Azt pedig végképp nem gondolhatjuk komolyan, hogy a németeknek nincs együttműködő „partnere”.

Mindamellett valószínű, hogy nem a filmes vendégudvariasság működik itt a forgatókönyvíró William W. Lewis részéről, hanem a kalandfilm dramaturgiája az, ami rosszul működik. Ha volna csak egyetlen magyar anyanyelvű is Brady kapitány üldözői között, fölöslegessé válna kutyalelövés, tanyafölégetés, motorkerékpár-osztagos fölvonulás, autós üldözés, géppisztoly kontra karikás ostor csata – vagyis az egész látványos hajcihő. De ha, mondjuk, intellektuális küllemű SS-őrnagyok eszébe jutna, hogy a hetyke csikósok közül talán nem mindenki beszél magyarul, a filmben szereplő tolmács is elegendő volna az üldözés lezárásához. Hacsak a csikósok elszánt szolidaritása nem terjedne addig, hogy mindannyian némaságot fogadnának. Számításba véve gyors karakterbeli fejlődésüket attól a pillanattól kezdve, amikor megjegyzik, hogy „ezek (tudniillik az amerikaiak) bombáznak minket”, a hősiesség ilyen példája sem lenne épp meglepő.

Nem jókedvemben ironizálok. Meglehetősen kedvetlen vagyok. Szeretném kalandfilmnek nézni a Hosszú vágtát, de csak képtelenségek sorozatát látom. Nem értem, miért kell kis cédulácskával konspirálni, miközben az elbújtatandó üldözött pusztaszéltében – és filmhossziglan – nyargalászik kezessé szelídített lován mindenki szeme láttára. Nem értem, miért kell – ugyancsak konspirációs okokból – Brady kapitánynak Berlitz-példamondatokon magyarul tanulnia. Nem értem továbbá, miért szükséges (hacsak nem a szerződés kikötése miatt) amerikai gyermekszínésznek játszania a magyar kisbojtárt, aki ráadásul szerepe szerint angolul tanul, ennélfogva Kelly Reno olyan amerikaiasan töri az angolt (és időnként magyar szinkronhangja is a magyart), hogy néha már nem is tudom, ki amerikai, ki magyar, és egyáltalán fiú vagyok-e vagy lány.

Lehet, hogy ez csak engem zavar, mert a filmen mindenki irigylésre méltóan poliglott – német őrnagy, magyar orvos, tanárnő, nyilván a váltóőr is, aki a ruháját odaadja Bradynak. (Vagy a kapitány tanult meg ilyen jól magyarul a Berlitz-példamondatokból.)

Ragályi Elemér szépen fényképezett pusztája fölött egyébként is a nemzetköziség szelleme lebeg. Magyar ménest futtat amerikai farmer, amerikai-magyar kisbojtár Wyomingról álmodik, Charles Gross country zenéje száll a Hortobágyon, a legmagyarabb csikóst Dzsoko Roszics, a legnémetebb SS-tisztet Bács Ferenc játssza.

Azon töprengek, hogy kritika helyett elég volna egy idézet Brady kapitány (John Savage) nyelvleckéjéből: „Látom a lovat. A ló szép.” Körülbelül ennyi marad meg a filmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6533