Jegyzetek a 23. miskolci filmfesztiválrólKisfilmek mérlegenBenedek Miklós
Tizenhárom díjat adtak ki a május 5-től 10-ig tartott 23. miskolci filmfesztivál záróünnepségén. Nyolcvankét mű vett részt a fesztivál versenyprogramjában, így gyakorlatilag a jelentkezők egyhatoda kapott a díjakból; nyolc a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióból érkezett filmeknek, kettő a Népszerű-tudományos és Oktatófilm Stúdióból valóknak, három pedig a Pannónia Filmstúdió animációs alkotásainak jutott. Nem érdektelen megnézni, mi van a díjak mögött, és milyen volt a „futottak még” címszó alá soroló öthatod rész.
Miskolcon 1964-ben rendeztek először kisfilmfesztivált, amely 1975-ig a televízióval közös rendezvényként kínált lehetőséget a műfaj különböző ágazatainak szakmai értékeléséhez. Mivel 1974-ben nem tartották meg a fesztivált, az idei, az 1983-as a tizenkilencedik Miskolcon tartott sorozat volt. Az előző négy budapesti kisfilmszemlét adaptálták korábban, így lehetett most a 23. fesztivál. Mindennek a felemlegetése csak azért szükséges, mert a rövid két évtized alatt a miskolci fesztivál részletekben meglehetősen sok változáson ment át. Nemcsak abban történt változás, hogy 1976 óta évenkénti váltással külön rendezik meg a Magyar Televízió Politikai Adások Főosztálya, illetve a mozikba szánt kisfilmek fesztiváljait, hanem a mozifilmeknél megszűnt a bűvös tizenhét perces időhatár, lassan eltűntek a kisjátékfilmek, módosultak a műfaji határok, egybemosódtak műfajok – például a riport- és dokumentumfilmek között szinte lehetetlenség pontosan megvonni a határt –, a tévéhíradó naponkénti jelentkezése a Magyar Filmhíradót profilváltásra indította, és most a riport- és tudósítás-összeállítás helyett többnyire egytémás, inkább a rövid dokumentumfilmhez közelítő művek jelentkeznek. Most Miskolcon a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió, a Népszerű-tudományos és Oktatófilm Stúdió, a Katonai Filmstúdió, a Pannónia Filmstúdió és a Balázs Béla Filmstúdió vett részt, illetve az ezekből az alkotóműhelyekből kikerült híradók, rövid – harminc percen aluli – és hosszú dokumentumfilmek, népszerű-tudományos filmek, animációs művek és kísérleti jellegű munkák alkották a versenymezőnyt. Elöljáróban az is elmondandó, hogy ezek a filmek előzsűrizés nélkül kerültek be, s a túl szélesre tárt kapuk bizony minőségromlást eredményeztek. Akadt olyan film is, talán nem is egy, amelyet készítője a puszta jelenlét kedvéért, a legkisebb remény nélkül nevezett be. Nem volt szerencsés az sem, hogy egy-egy rendező csak egy-egy művével nevezhetett, még ha esetleg több művével is reményteljesen szerepelhetett volna. (Igaz, a stúdió is nevezhetett még egy filmet.) Az sem volt túlságosan szerencsés, hogy az egyébként más mezőnyben nagy figyelmet érdemlő kísérleti filmek az egyéb versenyfilmek között szétszórtan szerepeltek, így kerültek vetítővászonra, és ezért a közönség sem tudott áthangolódni, idegenül fogadta e művek némelyikét, s a zsűrinek is gondot okozott e filmek más művekkel való összevetése. Akadt a közönség türelmét erősen próbára tevő kísérleti jellegű film is, amely más közegben minden bizonnyal más fogadtatásban részesül.
A dokumentumfilmek nemcsak a díjak megközelítő kétharmadát vitték el, hanem igen tekintélyes hányadot képviseltek a versenymezőnyben is. A híradókat nem számítva, huszonhárom harminc percen aluli és nyolc hosszú dokumentumfilm szerepelt a műsorban. E filmek már évek óta uralják a miskolci mezőnyt, mert – jóllehet itt is akadtak gyakorlatilag semmitmondó munkák – a harmincegy műre az élettel, a mai mindennapjainkkal való kapcsolat, a politikus érdeklődés volt a jellemző. Mint e filmek sora és a zsűri meg az alkotók utolsó napi nyilvános vitája is tanúsította, e művek egyre inkább a magyar kultúra teljességében gondolkodnak. Jellemző vonásuk e filmeknek, hogy az általuk a társadalom elé tartott görbe tükör nagyon élénk, a sima tükör haloványabb, kevésbé éles fényű. Sok dokumentumfilmben ütköznek a publicisztikai és esztétikai értékek.
A fesztivál legsikeresebb dokumentumfilmjei között található a SZOT díjával – a fesztivál nagydíjával – jutalmazott Macskaköröm – rendezője Szobolits Béla –, amely a körülötte zajlott pereskedés révén olyanok előtt is ismert, akik a film iránt kevéssé érdeklődnek. E film társadalmi és esztétikai értékei vitathatatlanok, s lényegében abból származnak, hogy a műben szereplő macskatenyésztők egyesületének közgyűlése helyére – gondolatilag – sok más közösség is behelyettesíthető. Társadalmi állásfoglalása elkötelezett, képi megoldásai kitűnőek, méltán lett nagydíjas. Magyar József, aki a miskolci fesztiválok „veteránjainak” egyike, két filmmel szerepelt. Egyikkel, a Miért állnak? cíművel nemcsak fődíjat nyert, hanem vitát is kavart, ugyanis filmjét többen a prekoncepciós dokumentumfilmek eklatáns példájának tartották – (Magyar egyébként vitában vállalta is a prekoncepciós filmkészítést) –, preparált dokumentarizmusnak minősítették, hozzátéve, hogy ennek az eljárásnak az értékét végső soron az eredmény, a kész film dönti el. (Sajnos akadt több koncepciótlan film is a dokumentumfilmek között, ezekről nem érdemes itt szólni.)
Sokat beszélnek egyes dokumentumfilmek – ez is megállapítható volt –, s itt hadd térjek vissza Magyar József másik filmjéhez, amely a már említett publicisztikus vonulathoz tartozik. A fesztivál egyik legnagyobb érdeklődéssel várt filmje, Magyar József A mi iskolánk című, a mai magyar oktatási rendszer problémáit, gondjait, eredményeit, feladatait számba vevő, hetvenöt perces dokumentumfilmje volt, amelyben egyik szakmai beszélgető partnere dr. Mezey Gyula. E filmet már sok ezer pedagógus látta, és kitűnő vitaalap iskolaügyünk helyzetének meghatározásához; ugyanakkor ez a Magyar-mű példa arra is, hogy milyen az, amikor a dokumentumfilmben túltengenek a publicisztikus vonások. Igaz, ezzel együtt kitűnő példa, mert izgalmas társadalmi kérdésekről szól felelősséggel, tettekre sarkalló hangon. Feltétlenül említést érdemel még az ugyancsak kiemelten díjazott Nürnberg, 1946 (rendező Róna Péter), amely már kiállta egy éven át a mozik próbáját, a díjat nem nyertek közül pedig az ifjúság sajátos problémáival foglalkozó Kell, hogy fontos legyek valahol (rendezte Buglya Sándor) és az Egy nap rock (rendezte Sántha László), mert mindkettő arról szólt, mi érdekli napjaink fiatalságát, és mit kezdenek a nekik kínált együttléti alkalmakkal.
Talán túl hosszan is szóltam a dokumentumfilmekről, illetve a fesztiválnak e filmekből levonható némely tanulságáról, de ezek a művek voltak a meghatározók.
A kísérleti filmeknek kellene valamilyen megméretési fórum, nem jó – ismétlem –, hogy így, más jellegű művek között tűnnek fel, pontosabban: tűnnek el. Sajátosságaiknál fogva mintha sajátosabb érdeklődési körű közönség elé kívánkoznának. Például a főiskolások információs vetítése, a bemutatott kisfilmek csokra sokkal jobb, értőbb visszhangra talált a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen, a kohász-, bányász-, gépészmérnök hallgatók körében, mint talált volna a fesztivál heterogén közegében és igencsak heterogén közönsége előtt. A Balázs Béla Stúdió filmjeiről olyan megállapítás hangzott el, hogy e fesztiválon a stúdió saját színvonala alatt szerepelt, bemutatott munkáiban a művészkedő akarat került előtérbe. A Katonai Filmstúdió dokumentumfilmjeire az egyéb dokumentumfilmekről elmondott megállapítás értelemszerűen vonatkozik, hangsúlyozva, hogy az ott készült filmekben kiemelt szerepet kapott a hazafias nevelés, haderőnk bemutatása.
A Népszerű-tudományos és Oktatófilm Stúdió is sok filmet vonultatott fel. Az a puszta tény, hogy huszonhárom filmjéből mindössze kettő kapott díjat – kategóriadíjat –, jelzi, hogy az egyéb stúdiókhoz képest halványabban szerepelt. A két film – Csipetnyi logika (rendezte: Dévényi László) és Harang születik (rendezte: Szabó Árpád) – viszont igencsak megérdemelte a díjazást. Talán túlzó az a nyilvános vitán elhangzott megállapítás, hogy a huszonhárom filmből négy nagy érdeklődést keltett, öt mérsékeltet, a további tizenkettő meg semmilyet, de tény, hogy ebben a műfajban – szinte a miskolci fesztiválok kezdete óta – kevés az előremozdulás, az előrelépés. Igen szép filmeket csinálnak, de általában a múltba néznek, a tovatűnő, vagy már el is tűnt múlt emlékeit veszik sorba, és igen kevésszer fordulnak a mához vagy éppen a jövőhöz, holott a felgyorsult időben éppen erre lenne inkább szükség, hiszen a múlt értékeinek ismertetése, népszerűsítése mellett legalább olyan feladat a holnapra való felkészítés is; az évszázadokkal korábban élt építészet mellett a holnapi mikroprocesszoros világ ismerete nélkülözhetetlennek tűnik. Lehetséges, hogy a fesztiváli válogatás sem volt jó, s az itteni mezőnyből csak a látott filmeket lehet elbírálni, és nem a műfajt és a stúdió teljes termését, de a fesztivál ezt a képet tükrözte.
Az animációs filmek közül igen sok mű igen nagy sikert aratott. (A „vegyes” technikával készültek, az e műfajon belüli kísérleti munkák kicsit idegenek maradtak, eleve hátránnyal indultak ebben a mezőnyszerkezetben.) Ami dicséretes: rajzfilmjeink ironikus hangvétele, ami problematikus: egyes kitűnő ötletek agyonhasználódása, például a nagyszerű gyurmafiguráknál, vagy a gyermekrajzok felhasználásánál. Igaz, éppen ez utóbbiból született az egyik fődíj, az Ünnepeink című filmért (rendezte: Macskássy Kati), a gyurmafigurákért pedig az Ad astra (rendezte: Cakó Ferenc) kapott díjat.
Szükségtelen itt szólni a fesztivál eseményeiről, rendezvényeiről, a közönség részvételéről. Annál inkább kell beszélni a közönségigényről. A fesztivál idején rendezték meg Miskolcon a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban, népművelők, pedagógusok, filmforgalmazási szakemberek részvételével a II. országos közművelődési filmfórumot azzal a céllal, hogy a kisfilmek és a nézők közötti találkozások mind jobb lehetőségeit keresse, hogy új közvetítési, terjesztési formákat találjon, hogy a film közművelődési értékeinek új utakat nyisson. A háromnapos tanácskozáson az ország minden részéből jött szakemberek a közművelődési filmstúdiók, tehát a fesztiválon résztvevő műhelyek válogatott műveit megtekintve elemezték a filmeket, a stúdiók munkáját. E fórumon a művészi folyamat hármasából – alkotás, közvetítés, befogadás – már kettő jelen volt, azaz az alkotó(k) és a közvetítő(k), ám még mindig hiányzott a harmadik, a befogadó, a közönség képviselete. Sehol sem került szóba a közönség igénye, azaz, hogy egyáltalán mit vár a közönség ezektől a filmektől, hogyan találkoznak e művek a nagyközönség és az egyes közönségrétegek igényeivel, s e találkozások során miként válhatnak a filmek közművelődési hatóerővé. Ez a fórum volt a fesztivál – még igen bátortalan – új jellemzője. Maga a 23. miskolci filmfesztivál pedig az immár két évtizedes sorozat bizonyos fáradó vonásaira, a megújulás, a felfrissülés szükségességére irányította a figyelmet. S mivel a fesztivál a közművelődési filmstúdiókban készült műveket sorakoztathatja fel, ezért tanulságait elsősorban az alkotóműhelyekben kell megszívlelni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1065 átlag: 5.45 |
 |
|
