Kritika

Sing Street

Kelta glamúr

Varró Attila

John Carney zenész-trilógiájának záró fejezete.

Eddigi életműve, főképp az elmúlt tíz évét meghatározó musical-trilógia alapján a dublini John Carney egyértelműen Alan Parker 21. századi utódaként követel helyet magának az európai filmművészek udvarában: nem csupán a zenés filmjeit jellemző realista megközelítésnek köszönhetően, de lankadatlan ellenérzésének a társadalmi intézmények börtönei és vonzalmának a (művészi) fejlődéstörténetek iránt is. Az Egyszer és a Szerelemre hangolva sikerei után zenész-trióját idén kerekre záró Sing Street mindezen párhuzamok kisenciklopédiájaként akár Parker-hommage-ként is nézhető (valahol a Hírnév és a The Commitments metszetében), utcára kivitt, diegetikus dalbetéteivel és kispolgári családjában tengődő tizenéves ír hősével, Cosmóval, akit a becsajozás plusz a kitörés vágya (a szigorú katolikus középiskola fogházából) saját zenekar alapítására serkent: az író-rendező-zeneszerző maga is rájátszik örökségére számos The Commitments-utalásával, legyen szó átvett szereplőről (az Egyszer utcai gitárosa után ezúttal Cosmo édesanyjában ismerhetünk rá a legendás banda egyik tagjára), vagy konkrét motívumokról a zenekar hasznos résztvevőjévé váló bully-tól az Elvis/Beatles-rajongó apán át a vonatszerelvényben zajló énekszámig. A nyolcvanas évek derekára helyezett, önéletrajzi ihletésű Sing Street ráadásul erényeiben is a hajdani Parker-remekművet idézi, jócskán meghaladva az Egyszer mesterkélt művészkedését: népes szereplőgárdája mintha most költözött volna a szomszédból a vászonra, párbeszédei pontosak, szellemesek és olyan frissek, hogy szinte ropognak a figurák szájában, a kamaszbanda amatőr előadásaiból a régvolt ifjúság szerelmes energiája árad.

A Sing Street valódi forrása mégsem kultikus Parker-opuszok halhatatlan soul-jából fakad. Carney célja nem küzdelmes kamaszéveinek érdes-hiteles megéneklése, mint inkább felhőtlen megidézése, nosztalgikus átrajzolása a jól bevált zsánersablonok mentén: valódi felmenőjét John Hughes jelenti, a maga „első-szerelem-az-elsőbálon” típusú feelgood-gyöngyszemeivel. Akárcsak Richard Linklater tette a baseball-ifjúságát szivárványos álommesévé színező Everybody Wants Some!! esetében, Carney sem a kamaszkor végtelennek érzett állóvizének tükrébe tekint – a korosodó férfi szubjektívjében a tökéletlen idők naplopóin immár pomádéként csillog a zsír, életük egyetlen véget nem érő kaland és csupa kihívás. Míg a szerző korábbi formabontó musicaljei még beteljesületlen románcokról meséltek a zenéből élő férfi és a zenének élő nő között (önkifejezés és önérvényesítés összeférhetetlenségét hirdetve), Cosmo ezúttal épp a zenének köszönhetően kapja meg álmai dögös szupermodelljét az iskolai buszmegállóból – a jelképes közös elhajózás a viharos tengeren a boldogabb jövő felé London helyett akár Alsó-Hollywoodba is vezethetne. Miközben a rendező számos ponton felhívja nézői figyelmét arra, hogy ez a zene bizony a belsőből fakad (szemben a The Commitments tiszta szívvel előadott feldolgozásaival, Cosmo csapata „no fucking cover band”), minden egyes eredeti szám korabeli sztárbandák konkrét slágereiből épül fel a Duran Duran-tól a Talking Heads-en át a Cure-ig, miközben a főhős úgy váltogatja zenei stílusait, akár egy piaci helyét kereső szakiparos. A modern musical soul-jának helyébe a posztmodern glamúr rockja lép: noha a Parker-féle karcos, drámai zsánerrevízió manapság is számos zenekar-alapítós coming-of-age filmben méltó utódra talál, Moodyson Mi vagyunk a legjobbak!-jától a francia Jamais contente-ig, Carney-t ezúttal jobban érdekli a trendérzékenység, a becsatlakozás a fősodorba, mintsem a főhős családi/szerelmi problémáinak mélyebb kifejtése – dalbetétei balladai vallomások helyett inkább a népszerű sémák mintájára készített vizuálmesék, MTV-ről koppintott videóklipektől amerikai tinimusicalként megálmodott iskolai koncertig.

„Futurista vagyok” – jelenti ki a film több pontján a mind divatosabb (zsáner)külsőt öltő Cosmo, és valóban, szülőatyja is egyre inkább a jövő zenéjére fülel: harmadik musicalje logikus folytatása a konszolidálódás ívének, a művészfilmes kezdetektől a hollywoodi útkeresést jelentő Keira Knightley-opuszon át a (nagy)közönségbarát kompromisszumokig. Szerethető, eleven és üde színfolt a kortárs High School Musicalek egyhangú palettáján, de minden hangjából árad a kétségbeesett tetszeni akarás, nem egyszer inkább a sikerhez, mintsem a szerelemre hangolva (ön)életrajzi meséjét.

SING STREET (Sing Street) – ír-brit, 2016. Rendezte és írta: John Carney. Kép: Yaron Orbach. Zene: John Carney. Szereplők: Ferdia Walsh-Peelo (Cosmo), Jack Reynor (Brendan), Lucy Boynton (Ralphina), Mark McKenna (Eamon), Maria Doyle Kennedy (Penny). Gyártó: Cosmo Films / Distressed Films / FilmWave / Likely Story. Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Feliratos. 106 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/08 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12831

Cikk értékelése:

szavazat: 11 átlag: 4.73