KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mióta Otar elment

Szép, fáradt színek

Bikácsy Gergely

Szegénység, könyvek, hazugságok. Grúzia avagy a bomlás virágai.

 

Grúziában e sorok írásakor – remélem, olvasásakor már nem – az évtized harmadik polgárháborújától tartanak. Dühös, de nem reménytelen lelkesedés és vérontásra kész örömdulakodások ijesztő, kicsit komikus képei a televízióban. Mint Krleza egyik éles fényű regényében mondja valaki: az Európa szélén levő kis államok lakói minden percben „történelmi időket” élnek. E háttért kívül hagyni a mozin nehezen lehet. De kár volna csupán a csatazajokra figyelnünk. Julie Bertucelli a történelmi zajgásban meghallotta és vászonra tudja vinni a csendes emberi sorsokat. A mindennapok hazugságát és igazságát. Tbilisziben forgatott filmje a csendjeivel, halk szomorúságával, reménykedő reménytelenségével ejti meg az erre fogékony nézőt. Meg azzal, ahogy rokonszenves hősei élni akarnak a tragédiák és bomlás ellenére is.

A Bertucelli nevet eddig a rendezőnő apja, Jean-Louis B. révén ismerhette a (jobbára francia) néző, bár a hatvanas években indult rendező egy-két filmje eljutott a magyar mozikba is – hamar elfeledtük. Julie Bertucelli előbb Kieslowski, majd Joszeliani segédrendezőjeként dolgozott, többek között épp a Grúzia véres történelmébe mélyedő Brigantik, Joszeliani legdühösebb opuszának forgatásakor.

Apa és nagyapa nélküli család Tbilisziben. Az apa talán orosz volt, mérnök vagy orvos, de bárki is, él vagy meghalt, alig beszélnek róla. Nyolcvan év körüli nagymama, a lánya és húszéves lányunokája él egy jobb-szebb napokat látott, hatalmas francia magánkönyvtárat rejtő, elhanyagolt, szegényes lakásban. A nagymamát játszó Esther Gorintin, aki az egész film súlyát hordozza, jóval elmúlt nyolcvan éves. Nem grúz, hanem lengyel származású, és eddig néhány (többek közt jiddis témájú) francia filmben volt látható, legutóbb például a vitatott Véresen komolytalan (Carnages) vásznán a magyar mozikban is. Az idős színésznő jól beszél oroszul és kiválóan franciául – a filmben inkább franciául, olykor oroszul, és grúzul egyetlen szót sem – így kell elhitetnie a „mámi” (grúzul: deda) figuráját. Erősen megrajzolt alak. Mint ahogy mindhárom női figura az: férfi nélküli nők családja valami jobbra vágyakozó lappangási időben – nem véletlenül bukkant fel a „csehovi” jelző majd minden francia méltatásban. Csehovnál azonban az ilyen hősök ritkán kelnek útra, s ha igen, szárnyuk szegve visszatérnek. Itt is. A nagymama másik gyermeke, Otar ugyanis Párizsban él, illegális bevándoroltként. Halálhíre jön, és a lány meg az unoka nem merik elmondani: hamisítani kezdik Otar leveleit. A nagymama azonban egyszer csak útra készül...

A Szerelemre emlékeztető alaphelyzetet a végére már nehéz elfogadtatni; hogy még akkor sem vallja be neki lánya és unokája az igazat fia baleset-haláláról, mikor a nagymama repülőjegyet és nagy nehezen vízumot is szerez Párizsba. Még a repülőn és a párizsi szállodában sem mondják meg, sőt dramaturgiai ötletként magára hagyják a szállodai szobában – hogy alkalmat adjanak a rendezőnek és forgatókönyv-írónak a befejező csavarhoz: a nagymama egyedül keresi fel fia címét, ahol hónapokkal ezelőtti halálát szinte véletlenül tudja meg.

Az efféle írói-rendezői önkény még a jobb filmek esetében is zavarni szokott. Érdekes módon most alig zavart. Épp ezért tartom igazi értéknek ezt az alkotást, mert még a kimódolt forgatókönyvi fordulatokat is széppé és hitelessé teszi. A történet újabb szellemes fordulattal zárul, a nagymama bölcsebb, mint hittük – a halálhírről értesülve most már ő talál ki valamit (hadd legyen ez a néző meglepetése)... Bólintunk (igaz, aprócskát), és nem keressük a logikát, a rendező emberábrázoló képessége sok mindent elfogadtat. A párizsi repülőtéren azután az unoka integetve elbúcsúzik, nem tér haza – épp csak csodálkozunk, hogy kiváló francia tudásával miért nem előbb utazott már Párizsba az otthoni munkanélküliség és kilátástalanság elől – de a film hihetővé teszi. A nagymama ezt a döntést is bölcsebben fogadja, mint a kétségbeeső anya.

A film ereje dokumentáris világlátásában, festési módjában rejlik, s ezért szegül ennek ellen a történet fikciós erőltetettsége. Nem arra gondolok, hogy – mint Makk Károlynál a Szerelemben – a fiú leveleit hamisítják (ez életszerűen megrendítő), inkább a közös párizsi útra, ez már-már átszakítja ennek a világ- és emberábrázolásnak a vállalt és erős határait, kissé idegen fordulat. Ha nem tudnánk, hogy Julie Bertucelli Joszeliani munkatársa volt, akkor is eszünkbe jutna Otar (!) Joszeliani stílusa, és még egy alkotó, Kaurismäki ábrázolása, világlátása. A szürkeség színei, a vigasztalanság barátian finom és együtt érző derűje, az empátiának ritka szépsége. Igaz és fáradt színeivel, meleg emberlátásával ritka darab a mai moziban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/01 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1747