KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2014/december
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: Leltár miatt nyitva Magyar Filmhét
• Jankovics Márton: A bőség zavara Magyar Filmhét: kísérleti- és játékfilmek
• Gelencsér Gábor: Máskép(p) Magyar falu
• Schubert Gusztáv: Tizenkét szék Film, kritika, forgalmazás
• Stőhr Lóránt: Emberképző Illés György (1914-2006)
• Kolozsi László: Zászlómon a magyar színészek Beszélgetés Fazekas Csabával
EMBER AZ ŰRBEN
• Baski Sándor: A végtelenbe és tovább Csillagok között
• Hirsch Tibor: Féreglyuk-feeling Az univerzum meghódítása
ORWELL 1984
• Czigányik Zsolt: A Nagy Testvér árnyékában George Orwell: 1984
SAINT-EXUPÉRY
• Ádám Péter: Rajzolj nekem repülőt Saint-Exupéry és a film
• Saint Eva Marie: Igor Filmnovella
• Sándor Anna: A rózsa vándora A kis herceg mozija
GODARD
• Varró Attila: Fáktól az erdőt Godard: Búcsú a nyelvtől
• Kelecsényi László: Vezetékneve: Godard Az örök rebellis
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Istenek, emberek, rózsák Gdynia
HATÁRSÁV
• Zalán Vince: Szemben a gonosszal Wim Wenders: A Föld sója
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Orvosi acél Steven Soderbergh: A sebész
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Vadkeleten Délibáb
• Sepsi László: A dögevő álma Dan Gilroy: Éjjeli féreg
MOZI
• Barkóczi Janka: GETT - Válólevél
• Baski Sándor: Zárt rendszer
• Árva Márton: Eszeveszett mesék
• Kovács Bálint: Szexterápia A holocaust a lengyel filmben
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az idő egészsége; Forgómozgás

A rövidfilm sorsa

Fábián László

 

Gyerekkoromban mindig azt képzeltem, hogy a rövidfilm (na meg az akkor még divatozó artistaműsor) amolyan szükséges rossz, amit el kell viselni, hogy a nagyfilmet megnézhessem. Meg vagyok róla győződve, hogy a mai nézők nagy része is hasonlóképpen nézi a rövidfilmeket, amelyek jobbára odatolakodnak a várva várt élmény elé. Olcsó poénkodás lenne most arról filozofálni, hány meg hány esetben lehet komolyabb vállalkozás a kiegészítő rövidfilm, mint maga a főműsor. Mindenesetre ezek a rövidfilmek igen hamar feledésbe merülnek, és csak igen ritkán maradnak fenn az alkotók nevei is. Áttekinteni, hogy egy-egy rendezőhöz milyen oeuvre tartozik, eléggé körülményes, annyira rendszertelenül, annyira szétszórtan találkozunk munkáikkal.

Elvileg tehát csak helyeselni lehet, hogy a forgalmazók időről időre egy-egy egész műsort jelentő összeállítással kísérlik meg egybefogni és egyben megmutatni valamely rövidfilmrendező munkásságát. Most két ilyen programmal ismerkedhetünk: Kis Józsefé az egyik, Csőke Józsefé a másik.

Kis Józsefet úgy ismerjük, mint az úgynevezett lírai dokumentumfilmek készítőjét, aki főként hazai tájak, néprajzi témák megörökítője. Az, hogy most együtt láthatók filmjei, részint hasznára válnak művészete megismerésének, részint viszont jobban elénk tárulnak bizonyos problémái is. Mindenesetre az kiderül, hogy ezek a filmek valóban egy „kéz” munkái, és hogy nagyjából azonos gondolati paradigmákban nyilatkoznak meg. Ebből azonban rögtön kiderül az is, hol vet föl vagy vált ki ellenérzéseket ez az eszmerend, mi az, ami kissé hamisan cseng benne. A Századok sodrában című budavári filmjét kivéve ebben az összeállításban bemutatott mindegyik műve – lazábban-szorosabban – a népművészethez kapcsolódik. A várat bemutató film afféle idegenforgalmi rutinmunka, amelynek sokkal inkább feladata a reklámozás, mint az ismeretközlés. Ennek voltaképpen eleget is tesz, mi azonban gyakran kapjuk föl fejünket a narrátor szöveg egy-egy patetikus fordulatán, és mi tagadás – azzal együtt, hogy ismerjük egy ilyen film lehetőségeit – el is unjuk a sok zoom és svenk (közelítés-távolodás, fordulás) sűrű egymásutánját. Mindezt sajnos nem tompítja, de fölerősíti Benkő Dániel majdnem tolakodó zenéje.

A föntebbi kifogások nagy részét megtehetnénk a néprajzi filmekkel kapcsolatban is. Sokkal jelentősebb problémának érzem viszont ezeknek a filmeknek a szemléletét. Természetesen tudom, hogy a népművészet (akárcsak egyéb retro) ma divatos. S a népművészet értékeit alábecsülni ostoba dolog volna. Ez a művészet a maga történelmi és társadalmi keretei között betöltötte funkcióját. Az azonban világos kell hogy legyen: napjainkban nem helyettesítheti az időre, helyre szabott tárgykultúrát, legföljebb kiegészítheti azt.

Kis József azonban érzésem szerint gyakran elgaloppírozza magát. Legkivált áll ez a Népművész című filmre, amelynek karcagi fazekasa a rendező hallgatólagos tetszésével olyan retrográd nézeteket fejt ki (nem szabad gépesíteni, megváltoztathatatlan hagyomány stb.), amelyek aligha tesznek jó szolgálatot a népi kultúrának. Elképzeléseit legkivált tevékenysége cáfolja. Olyan tárgyakat készít (természetesen „archaikus” szellemben), amelyek manapság legföljebb dísztárgyként lehetnek jelen környezetünkben, és ezzel éppen hogy a népművészet funkcionalista szellemiségének mond ellent. Én úgy képzelem, hogy a népművészeti hagyomány fölhasználása akkor történik meg igazán, amikor annak igazi szellemisége nyilatkozik meg az új tárgykultúrában, de a slingelt traktorkerék az nonszensz. Konkrét példák bizonyíthatják (skandináv, finn, brit, japán ipari művészet, építészet), hogy a népművészet ilyenképpen tud nemzeti arculatot is adni egy nép tárgykultúrájának. Ezért tetszett leginkább a Hétköznapok művészete című portréfilm Nagy Kristófról, mert ott az alkotó világosabban látta igazi lehetőségeit, jóllehet egy-két megoldása őrzött bizonyos sallangokat. Abban azonban nem fordulhatott elő olyan durva stílustörés, mint a fazekasnál, aki körülbástyázza ugyan magát különféle gyűjtött és maga készítette népi tárgyakkal, de arra már nincs szeme, hogy ajtaján az alumínium kilincset lecserélje. Mi más ez, ha nem az a bizonyos kilógó lóláb?!

Csőke Józsefet leginkább sportfilmesként tartjuk számon. Összeállítása azonban egy portréfilmmel kezdődik, méghozzá a mexikói festő (szándékosan hagyom el epitheton ornansait) David Alfaro Siqueirosról. E sorok írója jobban szereti ugyan Orozcót vagy Riverát (ha mexikói festőkről van szó), de Csőke filmje azért fölvillanyozta, hiszen ritkán kerülhetünk ilyen testközelbe egy jelentős művésszel.

És azt kell mondanom, ezzel a filmmel be is fejeződött igazi érintettségem.

Persze szívből drukkoltam volna a rendezőnek, hogy a Visszatérés című, Hegedűs Csaba birkózó világ- és olimpiai bajnokunkról készített filmje sikerüljön, kivált így, az olimpia után. A film azonban annyira elkapkodott, olykor meg annyira művészieskedő, hogy a néző nem tudja igazán átadni magát a témának.

Annak idején láttam a Margitka című filmet. Furcsa, ambivalens érzéseket váltott ki belőlem, de emlékszem, jó benyomást tett rám, hogy ilyen bátran vállalkozott a kényes téma feldolgozására (egy rokkant lány sportsikerei). Most elsősorban bombasztikusnak éreztem, föltehetőleg a kísérőszöveg miatt. Pedig Csőke kényes témát is meg tud fogalmazni finoman. Ezt teszi a Pedigben, amely alighanem az összeállítás legjobb darabja. Egy cigány orvosnő életének, küzdelmeinek és az előítéleteknek a rajza ez a film, mértéktartó publicisztikai hangvételben, ám határozott állásfoglalással. Voltaképpen több is, mint egy portré, hiszen szociográfiai érvénnyel szól egy rövid időn belül aligha megoldható problémáról, a cigányság társadalmi beilleszkedésének gondjairól.

Nem egészen világos előttem a Megosztva című film problematikája, mert a rendező érzésem szerint a szükséges alapinformációkat elhanyagolta az indulatok bemutatása kedvéért. A torna mesterei ma már kevéssé érvényes film, hiszen a benne legújabbnak bemutatott mozdulatok mára bizony elavultak, ma már a legszebb Diamidov-csavar vagy Jamasita-ugrás sem megy eseményszámba valamirevaló versenyen. A Szaltó pedig inkább az alkotó bukfence egy számára tisztázatlan nosztalgiavilágba, amit úgy hívnak: művészet.

Összefoglalva: a két összeállítás bemutat ugyan két alkotót, ám aligha várható, hogy a nézőt sokkal jobb kedvre hangolja a rövidfilmekkel kapcsolatban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7692