Láttuk még

Apollo 13

Takács Ferenc

Megtörtént eset körülményeit rekonstruálja a film: az amerikai Apollo 13 űrhajó balesetét és majdnem-katasztrófáját 1970-ből. Megszokott recept szerint épül a jól ismert kettős sémára: egyrészt gondosan igyekszik valamiféle dokumentumfilm-illúziót kelteni, másrészt merőben művi történetet kerekít az ügyből, ugyanis a néző részben a szokásos „hajszál híján” filmet látja, azaz sokáig idegtépő feszültséget érez, majd – a megmenekülés láttán – jóleső megkönnyebbülést, részben pedig az űrhajósok szeretteit, a mamát, a nejet, a gyerekeket figyelheti, szeme sarkában az együttérzés könnyeivel.

Érdekesebb a séma első fele, az űrutazás rekonstruált látványa. Érdekesebb, mert paradox az eredménye. A kompjuteranimációs trükktechnika, a remek makettek és hasonlók segítségével ugyanis olyasmit láttat a film, amit így, együtt akkor, 1970-ben senki sem láthatott: az űrutazás és a baleset teljes vizuális krónikáját, amelyből eredetileg mást és mást láttak az űrhajósok, az irányítóközpont személyzete vagy a tévénézők, s ők is csupán töredékes és tökéletlen képeket. Kiváltságos megfigyelőként, afféle mindent látó jóistenként nézheti most végig a néző azt, amiből annak idején vajmi keveset tudtak neki megmutatni.

A séma másik eleme már unalmasabb eredményre vezet: átlátszó izgalomkeltés, banális pszichologizálás és némi mértéktartó nemzeti öntömjénezés a hozadék. Profi futószalagmunkát látunk, s természetesen minden tabu sértetlen marad. A kérdés, hogy mire volt jó ez az egész Apollo-program, fel sem vetődik, fél füllel halljuk csupán, hogy Nixon elnök is aggódik, de az eredeti dokumentumbejátszások – TV-híradók, riportok, közvetítések – közül egyik sem mutatja az időközben szalonképtelenné vált államférfiút. Kárpótol viszont ezért a film egy másik érdekes retró-eleme: 1970-ben még mindenki dohányzott Amerikában, egyáltalán még szabad volt dohányozni Amerikában, s a film készítői boldogan engedelmeskednek a történeti hűség követelményének, mert látható élvezettel mutogatják az idegfeszültség szorításában a füstöt vadul tüdőző földi irányítókat és a vezérlőterem tányérjain-hamutartóin egyre magasabbra tornyosuló csikkhalmokat. Hát igen. Aki nem élt Nixon Amerikájában, az nem ismeri az élet édességét…

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1995/11 58. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=998

Cikk értékelése:

szavazat: 1237 átlag: 5.57