KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Pordenone

Az 1913-as év

Kovács András Bálint

A pordenonei közönségnek az idén lehetett először az a benyomása, hogy a némafilmshow – minden érdekessége ellenére – mintha kifáradóban lenne. Ne feledjük: Cannes-i, velencei, berlini fesztivál addig lesz, amíg van filmművészet (remélhetőleg még pár száz évig), Pordenonénak azonban a belátható jövőben egyszer vége szakad, hisz a némafilmek száma véges. És vajon meddig tarthat számot érdeklődésre a felújított némafilmek seregszemléje az archivistákénál és a restaurátorokénál szélesebb körben? Meddig lehet még kulturális esemény túl a szűk szakmai érdeklődésen? Nyilvánvaló, hogy amit Pordenone be akart bizonyítani, azt bebizonyította: a némafilm nemcsak a modern filmművészet előzménye, hanem örök értékkel bíró, önálló, ma is értékelhető műfaj. Ehhez össze kellett állítani a legnagyobb és a közepes rendezők, gyártók, színészek filmjeiből olyan sorozatokat, amelyek ezt megmutatták. Ebbe még belefértek kisebb vagy akár ismeretlen alkotók művei is. De vajon még meddig állítható össze a tengernyi tekercsből egységes program, amelyből ennek a kultúrának új arcára derül fény?

Az idei program kicsit olyan volt, mint amikor lesöprik a padlást. A szervezők három fő sorozatot állítottak össze: Az 1913-as termés, A világ végéig, (ausztrál és új-zélandi filmek) és Az apokalipszisfestő-e: Rex Ingram címmel.

Cecil B. DeMille írja: „És íme, elérkeztünk a sorsdöntő 1913-as évhez. Nem tudhattuk, hogy 1913 egy korszak vége volt, és egy másiknak a kezdete az egész világ számára, és nem kevésbé a mi számunkra is.” Valóban, 1913 fordulópont a filmtörténetben is; néhány olyan film készült ekkor, amely előszöz csillantotta meg a film művészi lehetőségeit. Ekkorra vált annyira tudatossá a különféle filmi kifejezőeszközök használata, ekkorra fejlődtek ki annyira a különféle képalkotási és dramaturgiai szabályok, hogy a filmrendezők már megpróbálkozhattak nemcsak azzal foglalkozni, hogy az elmondott történet minél világosabb legyen, hanem azzal is, hogy minél nagyobb kifejezőerőt hordozzon. De akik voltak már akár egyetlen filmfesztiválon is, tudják: nincs kaotikusabb kép, mint amely egy év filmterméséből áll össze.

Rex Ingram a kismestereknél is kisebb mestere a némafilmnek, de megüti azt az amerikai színvonalat, amit a jól elmesélt történetek és bizonyos fokig karakterrel rendelkező figurák jelentenek. Némafilmes mércével mérve viszonylag szerény – 28 filmet számláló – életművet mondhat magáénak, amelyek nagy része sokszereplős, kosztümös történelmi kalandfilm vagy romantikus irodalmi adaptáció. Filmjeiben semmi különös találmány vagy említésre méltó stilisztikai sajátosság nincs, a hollywoodi stúdió-melodráma legközönségesebb képviselője ő, Cecil B. DeMille tehetsége és formátuma nélkül. Filmjeinek legfőbb érdeme, hogy néha szokatlan hosszuk ellenére – némelyik a 140 percet is eléri – hetven év után is végignézhetők, hála a jól megtanult hollywoodi történetszerkesztésnek. A sors fura fintora, hogy épp ennek a kis jelentőségű mesterembernek a műveit lehet ma pazar felújításban, hangosított, színezett változatban élvezni pusztán amiatt, hogy a gyártó cég – a Metro-Goldwyn-Mayer – archívuma jelenleg a Turner Entertainment médiabirodalom tulajdonában van, és Ted Turner állítólag szereti a látványos filmeket. És talán még egy ok: sok Ingram-filmben szerepel a fiatalon elhunyt, szívdöglesztő Rudolph Valentino, az amerikai némafilm egyik legnagyobb sztárja, akinek mindent elsöprő sárraja ma is megdobogtatja a női szíveket. Aki látta már Rudolph Valentinát tangót táncolni – Az apokalipszis négy lovasában csillantja föl filmen először e képességét –, annak nem kell többet magyarázni a rajongást, amely egykor őt körülvette.

Az igazi újdonságot idén az új-zélandi és ausztrál filmek jelentették, ezeket az itteni archivista körökben is csak kevesen ismerték. Meglepő volt az a frissesség, ami ezekből a játékfilmekből áradt, s volt egy – szinte műfaji – sajátosságuk, amely tudomásom szerint sehol máshol a világban nem létezett. Nagyon egyszerű néhány szituációt és apró konfliktust tartalmazó forgatókönyveket úgy filmesítettek meg többször, hogy egy stáb járt városról városra, és mindig az adott helység lakosságával játszatták el a történetet. A cél elsősorban az volt, hogy minél több ember szerepeljen a fűmben egy-egy városból, ezért ezekben a filmekben rengeteg a tömegjelenet (népgyűlés, iskolai ünnepség, tűzoltó-felvonulás), ahol a lakók, akiknek már nem jutott beszédes szerep, egyszerűen csak jelen lehettek. Félig dokumentumfilmek, félig játékfilmek ezek, amelyekből egyszerűen csak életöröm árad, és a pioníroknak az a büszkesége, amelyet a meghódított területeik és felépített civilizációjuk fölött érezhetnek. Ugyanez a pionír lendület és szociális érzékenység tükröződött az ausztrál játékfilmekben is, de szorosabb dramaturgiával, kidolgozottabb karakterekkel, és egy-egy híresebb sztárral. Az itt vetített filmek mindegyike valamilyen módon megtalálta a módját, hogy ábrázolja a szegényék küzdelmes életét vagy a földfoglaló pionírok küszködését a természettel. Ugyanazzal a dokumentarista érdeklődéssel mutatják be akár a városi, akár a vadonban zajló élet részleteit.

Egy dán film – August Blom: Atlantis- kapcsán, amelynek forgatókönyvét maga Gerhardt Hauptmann írta, fény derült a filmforgalmazás és a „filmművészet” korabeli szoros kapcsolatára is. Abban az időben a Nordisk (a gyártó cég) sok filmet exportált Oroszországba, ahol szerették a skandináv alkotásokat. Az orosz közönség azonban, szemben az európaival és az amerikaival, kizárólag a tragikus végű filmeket kedvelte. Ismert, hogy az orosz filmeknek gyakran készítettek két véget, egy happy endiget és egy szomorú véget hazai használatra. A Nordisknak is alkalmazkodnia kellett a helyzethez, így ez a film is két véggel készült el, de mivel Hauptmann ragaszkodott ahhoz, hogy a filmnek hűen kell követnie a novellát, a gyár titokban készítette el a tragikus befejezést azzal a szigorú feltétellel, hogy az csak Szibériában vetíthető. Az európai változatban a hős sok szenvedés után elnyeri szerelmét, az „orosz végben” éppen mikor elnyerhetné szerelmét, szívrohamot kap az izgalomtól és meghal.

A fesztivál legnagyobb attrakciója azonban nem ezekből a sorozatokból került ki. A száz éve született Lillian Gish tiszteletére a záró díszelőadáson levetítették Griffith Letört bimbókját, mégpedig az eredeti zenekari kísérettel. Ismét megcsodálhattuk ennek a filmnek a griffithi életműben is páratlan szépségét, mély emberi kapcsolatábrázlását és Lillian Gish finom alakítását. Ha valaki a hét folyamán elfeledkezett volna arról, miért is van itt, most újra megbizonyosodhatott arról, hogy nem egy poros kultúra avítt mementói iránt lelkesedik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1049