KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Léolo

Visszhangtalanul

Dániel Ferenc

Igaz, hogy hatan ülünk a Toldi mozi nézőterén, mégis azon álmélkodom, hogy a film, az igazi film mekkora távolságokat képes áthidalni. Én, itt Budapesten a tökéletes hermeneutika állapotában vagyok: műveletlenségem következtében semmit sem tudok a Léolo francia-kanadai rendezőjéről, Jean-Claude Lauzon-ról, mégis elvarázsol a távoli északi ember tehetsége, különös európaisága, az örök Dél utáni olthatatlan sóvárgása. Quebec mégiscsak messzebb van Taorminától; a mi Huszárik Zoltánunk is odavágyott, a kanadai számára mintha az örök megváltás helye volna. Ennél több is: északi identitásának tagadása s önkényes eredetének kijelölt származáshelye. „Léolo” –beszélő név. Koraérett gyereket, fiút, kiskamaszt jelöl, a film hősét, akinek rögeszmésen kell küzdenie családjában, környezetében a megnevezésért is. Mert Leo familiáris dagonyába taposható, zaftos szeretettel alja-prolilétezésre nevelhető, azaz, deformálható; míg Léoloként álmodozva, képzelegve talán van némi esélye a szabadulásnak, a kitörésnek.

Léolo perben-haragban áll Léolóért, s ez a mai posztmodern film ellehetetlenülése közepette teret nyit egy lehetséges történetnek; megjeleníthető, ábrázolható eseményeknek, amelyek felvevőgéppel és szavakkal elmesélhetővé válnak.

Sőt, a vászonra még odalopakodik az „írás” is, Léolót ugyanis írásdüh, szenvedélyes grafománia hevíti, élteti. Ennyiben a rendező a francia szellem neveltje, Pascal, Balzac vagy Zola kései leszármazottja: számára minden látomás és minden hallomás a papírra vetett betűkben ölt végérvénnyel testet.

A bevezető képsorokban Lauzon megjelenít egy díszletváltást: átlagos quebeci családi, elővárosi ház környezetéből merészen átszökken a maga látomásos, kültelki világába, amely valamiféle századeleje slum a nyomor és embersűrűség kellékeivel; ahol a pénznem: piaszter, ahol a fogyasztói-jóléti társadalom hulladékain élősködnek, és sajátos léttörvények uralkodnak az etnikai, kisebbségi állapotok bélyege alatt. Leo-Léolónak, enyhén szólva, bizarr francia tenyészetben s egy erősen leszázalékolt családban kellene szuverén felnőtté cseperednie. Naplóbejegyzései erről, a szerfölött kétes kimenetelű fejlődésregényről tanúskodnának.

Hogy meséli történetét Lauzon–Léolo? Rövidebb-hosszabb szekvenciákban, önálló kis epizódusokban: „harapásnyi filmbetétekben”, az idő múlását és a képzelgés időtlenségét, mintegy „rím”-szerűen visszaköszöntő beállításokban és szcénákban. Ez a módszer Jim Jarmuschéra emlékeztet, de, talán az anyag sűrűsége miatt, a hozadéka gazdagabbnak, élettelibbnek tűnik ezúttal. Némelyik szcéna csupán jajkiáltásnyi; alig több, mint egy érintés, mint egy futó mosoly, vagy emlékeztető idézet. Ezekből lassacskán összerakhatunk magunknak egy szörnyeteg nagypapát, egy majomszeretetével és stupid kényszerképzeteivel terhes, mindenre rátelepedő édesanyát; idiotizmusba hulló testvéreket. Némelyik szcéna viszont a képzelt szabadság auráját tágítja Szicíliától – vízalatti kincsvadászatig, a gyermeki állatfarmtól – a serdülés fájdalmáig, gyönyöréig; a bosszúvágytól – a szerelemre ébredésig és halálvágyig.

Csodák csodája: mindvégig van történet! Elmesélhető, például, két fiútestvér testvérbarátsága. Felidézem: a kis Léolo, kölyökbátyjával hullámpapír-hulladékot gyűjt. Nem sejtik, hogy felosztott területet birtokolnak. Elősompolyog a „gazda”, inas, alattomos suhanc. Rövid szóváltás. A suhanc hirtelen belefejel a báty arcába. Ez az „einstand” a lerobbant környéken mindennapos. Léolo rémülten tapasztalja, hogy bátyja életében e szenvedő mozzanattól fogva uralkodó erővé növekszik a félelem. Kis filmbetétek: testépítésről, izomgyakorlatokról. A szellem elsorvadásáról. Infantilis érzelem-megnyilvánulásokról. Közös kalandokról. Erőfitogtatásról. Évek telnek el. Léolo büszkén nézhet fel nagyerejű, bugyuta bátyjára, mint természetes oltalmazóra. Visszaköszön a múlt: váratlanul találkoznak a régi suhanccal. Léolo minden porcikájában reszketve várja, reméli, hogy bátyja elégtételt vegyen a hajdani sérelemért. S a jogos bosszú helyett az einstand megismétlődik, mert a suhanc aljaösztöneivel tudja, hogy az impozánsan domborodó izmokból hiányzik a lélek bátorsága. Konklúzió: ahol farkastörvények uralkodnak, ott csakis az inas, csahos, elszánt farkasok érvényesülnek.

A mi József Attilánk tanúsíthatná, hogy a családon belüli farkastörvények, a falka-szabályok fenntartván az egzisztenciális kereteket és szertartásformákat, mennyi rejtett agressziót hívnak elő. Léolo famíliájában a szülök nyájas-animális rémuralmat gyakorolnak: itt enni, zabálni, szarni, összebújni – kötelező. A családban meghonosított wittgensteini beszédjáték horizontja alig emelkedik a fél-állati lét fölé. Léolo benső fogalmi, érzelemtele nyelvét meg sem értik, így lázongása természetét sem. Lauzon egyik groteszk filmbetétjében a családi falkát csoport-terápiának vetik alá! A család odakészülődik. A terapeuta-hölgy segítőszándéka azonnal megfeneklik – min? Leo-Léolo konok hallgatásán. Honnét tudhatná a gyógyásznő, hogy a vele szemben ülő fiú már rég megfogalmazta kórisméjűket?

Lauzon az általunk annyira áhított európai film mércéjével mérve: kitűnő díszletmester. Sohasem hivalkodik. Jelenetről jelenetre, fázistól fázisig, szinte észrevétlenül győz meg magabiztossága, ahogyan szűkíti, bővíti a teret; groteszken, líraian tárgyiasítja az alja környezetet; ahogyan mértéket szab a kívánatos vagy elengedhetetlen morbiditásnak. A mozgékony színterekből és a felvevőgép együttérző, csúfondáros igazodásaiból pulzáló stílus alakul ki: jelzések, skiccek, a kamaszhős mérethelyes keretezései, a kamaszhős benső világának kivetítései, képzeletének transzformációi, ismétlődő vezérmotívumok kurziválásai –, s támasztékul a dokumentumhűség, az „ez van” – bizonyossága.

Quebec lakosait vagy negyedszázada de Gaulle elnök serkentette: legyenek bátran, szabadon franciák a brit koronauralom földjén, az amerikanizálódó földrészen. Leo anyanyelvén gondolkodik, és az iskolában egy rosszacska angol típuscsalád figuráin tanulja törni a hivatalos angol nyelvet. Az ő fölserdülésében mégsem az a tét, hogy miképp váljék belőle öntudatos francia-kanadai állampolgár, sokkal inkább az, hogy különös tehetsége ne vesszen kárba, s hogy megnyerje Bianca szerelmét. Bianca: fehér fény. Szépség. Szicília. A testi vágyakozás jelképes tárgya. A serdülő kamasz érzelmeinek kristályosítója. Megíratlan szerelmi regény hősnője. A valóságban jelentéktelen, fénytelen kis ribanc.

Lauzon fanyar, torz jelenetek sorával bizonyítja, hogy a tinédzser ábrándok törvényszerűen szenvednek hajótörést; s hogy az érzelem-roncsokkal is át lehet evickélni a túlsó partra. Léolo is megtalálhatja beavató ringyóját s a maszturbálásban rokon siheder kompániáját. Nem ezirányból fenyeget halálos veszedelem. A koraérett rimbaud-i alkat a visszhangtalanságtól, a lét általános süketségétől, a gazdag képzelet és a sivár tapasztalás közötti áthidalhatatlan szakadéktól válik agresszívvé, lehetséges gyilkossá, de leginkább önpusztítóvá. Mi értelme van élni, ha a naplótöredékből felgyülemlik az életregény? Ha az álmok és látomások sorsot összegeznek?

Időnként feltünedezik a filmben egy idős, szakállas úr. Talán kerub, talán hulladékgyűjtő, talán valamiféle rögeszmés filológus. A filmrendező gyámoltalan alteregója, az egyetlen, aki felismeri Léolóban az eredeti tehetséget; akinek van szeme arra, hogy ez a siheder méltó lehetne a megváltásra, esetleg némi pallérozásra és szellemi gondoskodásra; legrosszabb esetben arra, hogy legalább számon tartassék. Egyszer kilép halk rezonőr szerepéből, megkeresi Léolo osztályfőnökét, hogy közbenjárjon a fiú érdekében. A zaklatott fogadóóra percei semmivé foszlanak. Nekünk ez nem újdonság: mintha egy lerobbant szakmunkásképzőben rimánkodna valaki a műhelyoktatónál: nehogy elkallódjon már a jövő század Kassák Lajosa(?) S ugyan mit válaszolhat erre a tépett idegzetű gyerekhajcsár?

Léolo mintha lét-üzemi baleset károsultjaként szökkenne a halálba; mint, aki nem veszi figyelembe a tiltó táblákat: „vigyázat! az érintés veszélyes!” – márpedig az élet veszélyes üzem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/01 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=185