KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A rózsa vére

Kelet-magyar szoljanka

Turcsányi Sándor

Tiszaháti szegénység, háztáji bűnözés, ukrán benzin kólásüvegben, autótankban. Szívünk mégse szorul.

 

Életkopf, Benzin és más jelentős, ám felette fővárosi illetőségű férfiak ügyködnek veszettül Karinthy Frigyes egyik kávéházi jelenetében, az egyikük vidéki gazduraság, a másik meg, úgymond, érti az ízes, vidékies beszédet, szóba kerül a dágvány, be kéne tán hordanyi, és gazdát cserél egy csekély summa. Kifolyólag abból, hogy kiszeraméra bávatag, ha meg nem sértem, kedves olvasó. Zsigmond Dezső filmje Magyarország (a látottak ismeretében önmagától is) távoli részében, az ukrán határ mentén játszódik, hol egyfelől virágzik a Tisza, másfelől virágzik a bűn, a szervezett (ukrán-, téeszcsé-, zöldséges- és roma maffia, minimum) és a szervezetlen (szoljankázik a nép kicsiben s közepesben is – ha hagynák, és ha a szoljanka nem eleve zónalevest jelent), keveredvén drámain múlt és jelen.

Élnek ott a természettel szép összhangban vagy most már inkább véd- és dacszövetségbe forrva koros férfiak, úgyszólván végóráikat töltve, és állva dőlnek ki, miként a vastag fák (gyakran balta által), és legtöbbjüket Berti bátyámnak hívják. Élnek velük különböző korú nőrokonok, nemritkán neves fővárosi művésznők elővezetésében, s tűrve némán – jobb is így, ha megszólalnának, bejönne a csűrből a morotva, hogy hallgassa a pesti rizsát. A kis szoljanka nem csészébe mért leves, hanem magánexport, benzinszállítás Ukrajnából kicsiben, kocsi 100 literes tankjában, kannában, kólásüvegben, öngyújtóban, zsebkendő négy sarkában, miegymásban. Piti bűnözés, megolajozott határőr, vak vámos, nyomorult fizetéskiegészítés, kisipari módszerrel, mintha hajszínezővel próbálna valaki olajat szőkíteni. Mert nagy az ínség, megesz a szegénység, számos rendszer és számos váltás örök kárvallottai között járunk, térdig.

A hollywoodi film nagy hazugsága a kétpólusú világszemlélet, amely szerint e bolygót vesztesek meg győztesek lakják, a belgák leléptek. Zsigmond megcsinálta nekünk, annyi más után újra, a lokálspecifikus vesztesek moziját. Felemelte szavát, ha jól értem. Érettük, alighanem. Szomorú történetüket egy szomorúan rossz filmben mesélve el.

Az alkotók korábbi munkái alapján úgyszólván módszerüknek tekinthető, hogy ha találnak egy sztorit, ami valódinak látszik, azt megcsinálják előbb dokumentumfilmnek, majd mozinak is. Sőt, mintha egy ideje már negligálnák a dokumentumot: egyből játékfilm lesz a true storybol. Ez bizony kevéssé bölcs dolog, az Eperjes-indiánosdi előbb-utóbb oda vezet, hogy az ember nem keres, hanem ír magának eperjesindiánt. És akkor leviszi a Madách Kamara sztárjait a békabrekegésbe, és egy szerényebb összegért hülyeségeket mondat velük.

Ne szépítsük, amit A rózsa vére című filmben látunk, teljességgel hiteltelen történet, természetesen nem az alkotók által megjelölt helyről, Kelet-Magyarországról, hanem valahonnan a bulvárlapok fekete krónikájából vagy az oknyomozó oldalról, ahol riporter, pirulva bár, de bevallja, hogy nem jutott túl a restin, ám ott is tudnak mindent.

Ne szépítsük, A rózsa vére rossz film. Nem vérlázítóan, hanem szívszorítóan rossz. Kidobott pénz, mondanám, na de hány ilyen volt már, kár is rá szót vesztegetni. Csakhogy...

Csakhogy a nagy dráma másban van.

A szomorúságban. Mert a fenti, többségükben sértő szavak után sem feltételezek – mert egy szikrányi okom sincs rá – szemernyi rossz szándékot sem az alkotókról. Mert ha dörzsölt simlisek rántanak össze egy számottevőbb kaszálás reményében valami szemetet (erre is volt már példa), az hagyján. A gyártóknak, azt hiszem, ez a második filmjük – az első a Zimmer Feri. Olybá tűnik, hogy számukra a közönség szent, de legalábbis boldog, mert lelkében ugyan szegény, de valahogy mindig marad egy ezrese mozira. Itt mégsem erről van szó. A rózsa vére című film ékes bizonyítéka annak a kétes bölcsességnek, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.

Tehát kérném szeretettel: ha találunk egy falusi felszolgálónőt, ne szaladjunk rögtön Nagy-Kálózy Eszterért. Ültessük le először a szerencsétlent, mondaná el a történetét, oda a kamerának, azt meglátjuk, működik-e, vagy sem. Ha igen, forgassunk egy szép dokumentumfilmet, és kész.

Azt a szépséges, érzékeny, finom művésznőt pedig csak akkor hívjuk, ha álmodtunk valami óriást, mint még senki. Legalábbis nagyobbat, mint a házmester. Ez a legkevesebb, amit egy színész(nő) megérdemel. Még akkor is ott van az a néző, akit csőbe húzhatunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3673