KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Műfény paletta

Révész László

 

A hivatásos filmkészítők festőkkel szembeni merényleteit valószínűleg az az indulat magyarázza, amelyet ők már szakmai iskoláik kezdetén érezhetnek. Arra kényszerülnek ugyanis, hogy végignézzenek egy egész sereg képzőművészek által készített filmet is, amelyek a leendő filmalkotókra sokkoló hatásúak, tekintettel az ilyen filmek kreatív következetességére és rutinellenes mozzanataira. Nehéz ezt a kihívást elfogadni, s annál nehezebb válasz nélkül lenyelni. Még Antonioni Nagyításának festőszereplője sem több staffázsfiguránál, csak a szeretkezésbe képes belemelegedni, ebbe is meglehetősen egoista módon, festményei csak kulisszák egy, a szomszéd által bármikor megzavarható ágyjelenethez. A leggyakoribb filmes atrocitás abban áll, hogy a festői alkotófolyamat ábrázolásával (leleplezésével) a filmíró és a rendező megpróbálja kisajátítani és manipulálni a képzőművészeti művet. Az alkotás születése: egy meghatározott egyediség létrejövetele. A kép keletkezési folyamatának helyébe azonban a filmesek saját fikciójukat helyezik, s ezzel egy olyan háttérinformáció-együttest hatálytalanítanak, ami hozzátartozik az eredeti műhöz. Bosszúálló mozzanat ez: az eredetiségtől, az értékképzéstől való megfosztás. A FEFIR-től (a Festők és Filmesek Rangadójától) tartózkodó filmek közé tartozik az Andrej Rubljov, amely valóban a művészetről referál egy festősorson át (Tarkovszkijnál viszont nem jelenik meg egyszerre a rubljovi alkotói folyamat és maga a festői mű, ez az egység csak utólag villan fel a film végén látható, színes freskórészlet-sorozatban).

 

*

 

Különös helyzet volt, amikor egy zegzugos párizsi filmszínház helyrekísérőinek sztrájkja miatt a jegyváltás után magamra maradtam. A hosszú folyosókon, a lépcsőházakban sehogy sem sikerült megtalálnom a keresett számú termet. Bóklászásom közben erősödött az az érzésem, mintha már nem is a moziban járnék. Talán mentem valamicskét a föld alatt is, mindenesetre egyre beljebb hatoltam a mozimonstrum folyosólabirintusába. Egy idő után megváltozott a folyosók jellege, az addig feketére festett mozifalak kifehéredtek. Lenolajszag, fixatívval lefújt szénrajznyomok a falon, elhagyott festőállványok jelezték: végképp eltévedtem. Úgy véltem, a mozikombinát e részén a mozik homlokzatára készült dekorációkat festhetik, az ismert módon: filmkockák kinagyításával. Sejtésem nem igazolódott be teljesen. Az a terem, ahova beléptem, hogy tudakozódjam, valamiféle mozi volt. Sohasem láttam hasonlót.

A vetítővásznon Clouzot Picasso misztériuma című művének egyes részleteit vetítették a szokásosnál sokkalta lassabban. E részletekben Picasso egy üveglap túloldalára pingál, s a kamera ezt szemből, folyamatosan mutatja. A moziszékeken ügyes kezű utcai festők ültek. Kezük egy szerkezetre láncolódott, amely megannyi kisebb festőállvánnyal állt összeköttetésben; az állványokon festővászon feszült. Ezek a szerkezetek a mozivászonra szerelt sokkal nagyobb, de hasonló szerkezettel függtek össze. A műtermecskékből álló sorok előtt előrajzoló ült, aki a nagy szerkezetet mozgatta, Picasso keze nyomán. Ő is, a vetítőgépész is leálltak, ha arra szükség volt (például színcserék vagy az ecsetvastagság változtatása alkalmával). A termen hangos utasítások szálltak át. Ráébredtem: a pantográf továbbfejlesztett változatát látom. Túl sokat időzni nem volt merszem. Féltem, hogy a hamisítók észrevesznek és engem is befognak. Vagy talán egy filmforgatás helyszínére tévedtem (Picasso kalandjai 2.)? Sokáig iszkoltam a folyosókon, míg a szabadba értem.

 

*

 

Nem a kitalált festők a legszánandóbbak. Van Gogh képeit Vincente Minnelli számára aranykezű filmgyári szakemberek festették meg, Kirk Douglas pedig (Van Gogh filmbeli mása) odaállt a nem teljesen kész kép elé, hogy egy-két, szerinte jellemző ecsetmozdulattal pátyolgassa az ilyen állapotban soha nem létezett Van Gogh-kompozíciót. Ez annak felelt meg, mintha a kisminkelt Kirk Douglas A Nap szerelmese bemutatója után a mozi kijáratában csecsebecséket osztogatott volna: Van Gogh pipájának, levágott fülének ügyes másolatait. A fuser-félkész Van Goghok Minnellitől a díszletraktárba kerültek, míg William Wyler elő nem szedette őket a Hogyan kell egymilliót lopni?-hoz.

E film főhőse képhamisító. (Egyetlen rendezői intés az asszisztensnek és a „valódiból” „hamisítvány” lesz.) Paul Cox Virágemberében egy kitalált festő röfögve-böfögve ontja a vászonra a festéket (amolyan sárba tiport Jackson Pollock módra). A kitalált festőt egy valódi festő alakítja, aki az életben más módon alkot, itt azonban enged a forgatókönyv diktátumának. Az alkotás ugyanis nagyon unalmas (értsd: nem akciódúc) folyamat, a forgatókönyvírók tehát csak akkor ábrázolnak festőfigurákat, ha valamilyen külső érdekesség vegyül a figurák mesterkedésébe. A festőt a filmes csak mint romantikus zsenit méltányolja, a filmes irigységét ugyanis nem a zsenialitás iránti vágy táplálja, hanem az, hogy az állítólag egyedül dolgozó festőben saját, kollektív alkotógyakorlata ellenpontját látja. A festők csak akkor méltók a filmvászonra, ha széplelkek vagy őrültek. A méltók és nem méltók között a tévésorozatbeli festők helyezkednek el. Élő festőkről „dokumentumfilmek” készülnek: a stáb bevilágítja a műtermet, ide-oda állítgatja a Mestert, az pedig utánozni igyekezik az általa látott életrajzi filmek főszereplőit. (Andy Warhol is így viselkedett, amikor az 1982-es kasseli Documentán a vizeletével festett – minta: Pasolini Teorémájának festőszereplője –, noha Warhol ezt a gesztust indokoltabb eljárással – bronzpatinázással – is kiegészítette.)

 

*

 

Javaslataim: hamisítsunk filmeket! Csináljuk meg például Fellini Firenzéjét! A szerepeket hasonmásokkal játszassuk, és keressük meg a Fellini-stáb tagjainak imitátorait is.

Szervezzünk monstre kiállítást a díszletraktárakban elfekvő festményekből. Kategóriák: félig kész remekművek; kész művek létező művészektől (eredeti kizárva); sohasem létezett festők szekciója.

Kellene egy film, amelyben színészeket mímelő, nevezetes festők saját (?) művüket festik. Egy másik film a következőképpen kezdődne: két meteor összecsap, széthasadt tömbjeik a Föld felé zuhannak. A becsapódás közelében egy kunyhó áll, a kunyhóban egy festő alkot. Odébb, váratlanul, kitör egy vulkán. A láva nem éri el a kunyhót, a festő békén festhet tovább. Hirtelen szökőár is támad, a kunyhó veszélyben forog! E veszélyek elmúltával különböző etnikumok képviselői tűnnek fel; először üvöltő indiánok robognak el lovaikon a kunyhó mellett. Szicíliai maffiózók üldözik őket, autóik csaknem elsodorják a kunyhó oldalát, a mű azonban tovább készül.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/09 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5203