KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Ünnep

Portrézsargon

Koltai Ágnes

 

Portréfilm egy magyar filmrendezőről – szokatlan vállalkozása a különbözés jogát nehezen elfogadó Televíziónknak. Makk Károly országvilág nyilvánossága előtt ünnepelte hatvanadik születésnapját: palóznaki nyaralójában, barátai körében és egy filmes stáb (Jókai Lóránt rendező, Árvai Jolán szerkesztő-riporter, Dávid Zoltán operatőr) jelenlétében vigad. A kamera ráérősen mutatja a gyülekező társaságot, van aki pezsgővel, könyvvel, vagy baráti öleléssel érkezik, de akad olyan is, aki élő csirkét hoz erre a szabadtéri happeningre. Falusi dolce vita, szocreál stílusban. Roston sül a hús, pezsgőket bontanak, viháncolnak, néhányan magányosan, szótlanul kóborolnak a hatalmas kertben, miközben Makk Károly barátai és közeli munkatársai megpróbálják elmondani, mit gondolnak arról az emberről, akit a Filmgyár folyosóján Charlie-nak szólítanak, és akiről a filmbarátok is legfeljebb azt tudják, készített vagy két tucat filmet, – jót és rosszat, ami ebben a szakmában természetes.

Suta és ügyetlen nyilatkozatokkal tűzdelt kerti ünnepély képei peregnek előttünk. Mintha egy házi használatra készített videófelvételbe pillantanánk be illetéktelenül. Mulatságos magánszámok szórakoztatják a nézőt: háttérben egy lukulluszi lakoma ínyencségei, s ebből a Brueghel ecsetjére illő kavargásból, kicsit hivalkodó pompából „kibeszél”, a néző felé fordulva magyaráz (inkább a szereplésre, mint a mondandóra ügyelve) néhány vállalkozó kedvű barát. Ebben a portréfilmben mindenki szerepet játszik, még Makk Károly is, aki az első képeken komótosan, csámcsogva megeszik egy almát, vagy amikor zavart mímelve legyeket fogdos.

Némi exhibicionizmus és bohóckodás tarkítja a palóznaki nyilvános ünnepélyt, s ha nem tudnánk, hogy a Televízió milyen szívesen feledkezik meg a kortárs magyar filmrendezőkről – a publicitást, a jó értelemben vett reklámot finnyásán az újságokra bízza – talán még azt a kérdést is feltennénk: miért készült el ez a film?

E cikk írásakor még nem ismertek a közönség szavazatai a hónap műsorairól, de a százalékban kifejezett tetszésnél vagy elutasításnál érdekesebbek és árulkodóbbak lehettek a kirívó televíziós produkciók nyomán íródó panaszos (esetleg dicsérő) levelek, amelyek nemcsak az állampolgárok grafomániájáról, hanem felgyülemlett indulatairól is vallanak. Márpedig a Makk-portré indulatokat gerjeszthet.

A portréfilm rendezője és szerkesztő-riportere önkéntelenül is visszás érzéseket táplál. Minden beállításból és minden mondatból árad a kedélyeskedő intimitás, személyeskedés. A hanyag elegancia és a rendetlenség, a játékosság és a ripacskodás, a jókedv és a harsányság keveredik a filmben. Az Ünnep, mint az a bizonyos állatorvosi ló, jól példázza viselkedési kultúránk zavarát: nálunk a magánember és a közéleti ember, személyiség és nyilvánosság élesen elkülönül egymástól, s mivel a napi gazdasági és politikai gyakorlat ezt csak erősíti, a nyilvánosságot képviselő, a közönségnek szánt sajtó sem képes rést ütni az elzárkózás falán. Nem csoda, hogy nem alakult ki sajtónkban az egészségesen és intelligensen kíváncsi portréműsor. A személyiség erejétől talán a televízió fél a legjobban. Ha valaki netán csak a televíziós interjúkból, riportokból tájékozódna, még azt hihetne, hogy Magyarországon az emberek teljesen egyformán gondolkodnak, ugyanazon a bürokratikus nyelven beszélnek, és viselkedésük is meglepően hasonló.

Portréműsoraink meglehetősen egyhangúak (a szó szoros értelmében), egyfajta fojtott nyugalom árad belőlük, s alig-alig próbálják meg áttörni a hivatalosság álarcát. Nálunk szeretik a riportalanyokat bekérni a stúdióba, s ha valakit mégis a dolgozószobájában, uram bocsa az otthonában keresnek fel, akkor is ritkán fordul elő, hogy a körülmények, kevésbé sterilek volnának, s az izgalmas párbeszédek helyett inkább csak kinyilatkoztatásokat hallunk. A portréfilmek is a hétköznapok szabvány-szürke, bürokratizálódott beszéd- és érintkezési stílusát közvetítik, s képtelenek érvényesíteni azt a szerepet, amire kitalálták a műfajt: egy hiteles személyiségkép megrajzolását. Természetesen nem intimpistáskodásra gondolok, de még csak nem is arra, hogy a nézők szomjúhoznak a politikusok, színészek, labdarúgók, egyszóval az „érdekes emberek” titkaira (éppen ennyire érdekli őket szomszédjuk lábasa és szennyese is), amit a televíziónak ki is kell elégítenie. A riport és a portré – a zsurnalisztikában egyedülálló – lehetőségét kellene kihasználni, azt, hogy a legkülönbözőbb foglalkozású, gondolkodású, temperamentumú emberek a nyilvánosság előtt merjék önmagukat vállalni. Nem azt a szerepet vagy hatalmat, amit foglalkozásuk, hivataluk rájuk mért, de még csak ne is azt a pózt öltsék magukra, amit – úgy hiszik – várnak tőlük, hanem ellentmondásos egyéniségüket tegyék közszemlére. Ehelyett nálunk cirkuszi mutatványba illó Legek műsorát, hatujjú embert, és más, álizgalmakkal kecsegtető tüneményeket felvonultató Csak ülök és meséleket, száraz kérdezz-felelek típusú tudós- és irodalmi portrékat, hamvába halt „a miniszter és barátai” szórakoztató egyveleget kínálnak.

Portréfilmjeink nem függetlenek a Televízió általános kommunikációs (viselkedési-vitatkozási-kérdezési) kultúrájától, s ha végigtekintünk a publicisztikai műsorokon, a, Híradótól kezdve A Héten, a Hatvanhaton, a Hírháttéren, az Ablakon át egészen az Iparvilágig és az Agrárvilágig bezárólag, a kép cseppet sem hízelgő. Mindannyira jellemző a keresettség és a bátortalan őszinteség.

A Makk-portré alkotói láthatóan kerülni akarták a hivatalos hangot, s valami szokatlan, a stúdió merev, sivár környezetével szakító műsort szerettek volna készíteni. Ez a rokonszenves és követésre méltó gondolat azonban kisiklott, a film belesüllyedt a pletykaértékű információk és a kis színesek tengerébe, s még azt a keveset is sikerült a közhelyek és az émelyítő érzelmesség birodalmába lökni, amit Makk Károly megmutatott magából. A szeretetről és a barátságról nehéz elfogadhatóan, szélsőségeket kerülve beszélni a kamera közelségében, Makk Károly, aki pontosan tudja ezt, lépten-nyomon ki is siklik előle, de egész viselkedése sugallja, számára ez az ünnepély és film csak azért fontos, hogy – jó-ízlésű rendezőhöz méltóan – visszafogottan elmondhassa: mégiscsak kellemes megmártózni a barátok ragaszkodásában. Érthetően nem akarja, ezt kimondani, mégis kikényszerítik belőle a vallomást, s így nincs mit tenni, bohóckodással kell ellensúlyozni az érzelmeket.

Az Ünnep a szikár, morózus portréknál talán kellemesebb, de nem mértékadó film. Az ellenkező végletbe csúszott át: harsány, bennfenteskedő, semmiképpen sem pótolhatja a. hiányzó rendező-portrékat. De hát hogyan is találhatná meg a természetes hangot, ha erre senki és semmi nem kényszeríti rá? Még maguk a riportalanyok sem.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5809