FesztiválPordenonePolidor, Cretinetti és Roberti-LeoneZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Nincs ósdibb dolog egy tegnapi újságnál – ezt mindenki tudja. De milyen érdekes föllapozni akár egy harminc-negyven évvel ezelőtti újság sárguló lapjait; a jóval régebbiek pedig már könyvtárak és gyűjtők féltve őrzött kincsei, amelyek nemcsak a historikusok nélkülözhetetlen forrásai, de a laikus böngészőt is az időutazás élményével ajándékozzák meg. Hát még a mozgóképek! A film, jól tudjuk, szintén elég gyorsan öregedő műfaj: akár csupán nyolc-tíz évvel ezelőtt sikeres alkotások is ma újranézve, szánalmasan avíttnak hatnak. De, furcsa módon – vagy törvényszerűen? – minél régebbi egy mozgókép, annál érdekesebb látvány: kultúrhistóriai dokumentummá nemesedik, mert máshonnan megismerhetetlen látványinformációkat őriz. Ez a fölismerés, úgy tetszik, mostanában világszerte terjed: végre nemcsak „csudabogár” filmbarátok, hanem jól szervezett intézmények igyekeznek fölkutatni és konzerválva menteni, ami még menthető a mozgóképi kultúra hőskorából. (A téma szakértői tízezernél többre becsülik azoknak a filmeknek a számát, amelyekről valamilyen írásos emlék – kritika, reklám-ajánlat, plakát, fotó stb. – fennmaradt, de amelyek végképp elkallódtak, megsemmisültek...)
Olaszországban, a Friuli tartománybeli Pordenonéban 1985 októberében már negyedik alkalommal rendezték meg A Némafilmek Napjait, kilenc (!) olasz – egyebek között római, torinói, milánói, genovai, velencei, nápolyi – és hat külföldi (londoni, brüsszeli, müncheni, amszterdami, washingtoni, párizsi) filmarchívum féltve őrzött kincseiből válogatva a műsort. (És bizonyítékául annak, hogy még most sem reménytelen a kutatás, bemutattak néhány 1912-es olasz szkeccset, amelyeknek elveszettnek hitt kópiáira félig-meddig véletlenül bukkantak rá a pordenonei találkozó szervezői-kutatói – egy Mestrében élő idős amatőrfilmes pincéjében; szakszerűen konzervált állapotban... )
A pordenonei filmnapok egyik fő szekciója – Az olasz némafilm komikusai című sorozat – az első világháború előtti legsikeresebb komikusok: Polidor, Cretinetti, Tontolino, Robinet több mint félszáz szkeccsét tárta a nézők elé. Nem lenne tanulság nélkül való e komikusok karaktereinek, gesztus-rendszerének és mozgástechnikájának részletes elemzése –; egyikük szomorúbb, balszerencsésebb, mindig pórul járó figura, akit állandóan elagyabugyálnak; míg másikuk naiv furfanggal végülis többnyire túljár a nála erősebbek, gazdagabbak eszén –; ám a rengeteg farbarúgásos, kergetőzéses, hasraeséses, álöltözetes történetecskében jól felismerhető az a közös forrásvidék, ahonnan Chaplin vagy Buster Keaton későbbi remekei is eredeztethetők. Cretinetti (polgári nevén André de Chapais) négy-öt perces szlepsztik-szkeccsei a legmechanikusabbak, s folyamatosan végignézve huszonöt-harminc filmjét, föltűnő a szerkezet monotóniája: Cretinetti botladozik a tízes évek Torinójának utcáin, s kétbalkezességével mindig valami galibát okoz; mindenki nekitámad, s hosszabb-rövidebb üldözés után jól elnáspángolják... Sokkal komplexebb figurát teremtett a Polidor művésznéven szerepelt Ferdinand Guillome, aki a legnemesebb cirkuszi hagyományokra építkező clown; nem véletlen, hogy a komikusok közül ő volt az egyetlen, aki hangosfilmekben is játszhatott: Fellini szerepeltette a Cabiria éjszakái és a Boccaccio ‘70 egy-egy epizódjában.
A találkozó legnagyobb szenzációja azonban kétségkívül Roberto Roberti – családi nevén Vincenzo Leone – újrafölfedezése volt. (Igen: Sergio Leone, a Volt egyszer egy Vadnyugat rendezőjének édesapja; filmtörténészek szerint ő volt az első – a fogalom mai értelmében vett – olasz filmrendező.) Az 1879-es születésű Vincenzo Leone Nápolyban jogot tanult, de hamarosan elcsábította a színjátszás: 1905-ben már Roberto Roberti művésznéven Eleonora Duse társulatában szerepelt. 1911-ben Torinóban került kapcsolatba a filmmel, az akkoriban rendkívül jól prosperáló Aquila filmvállalathoz szerződött színésznek. Első filmje – valószínűleg – a Lara grófnő című, 1912-ben készült kémhistória volt, ahol már a felvételeket is ő irányította; vagyis abban a korszakban, amikor a filmeket főként a főszereplők és a gyártó cégek (sokkal ritkábban a forgatókönyvírók) nevével jegyezték, s az operatőr is csak afféle technikai segédszemélynek számított, Roberti már úgynevezett „művészeti irányító” funkciót töltött be: ezért tekintik a legelső olasz filmrendezők egyikének. 1912–17 között két tucatnál több filmet készített Torinóban; köztük az első „makaróni-westernt” (Az indián vámpírnő); majd Rómába szerződött a Caesar nevű filmvállalathoz, ahol a korszak legnépszerűbb filmcsillaga, Francesca Bertini állandó rendezője lett.
A rendező funkciója persze igencsak körülhatároltan értendő ebben a korszakban: a filmvállalatok a népszerű sztárokra építettek mindent a filmben; s abból lehetett „művészeti vezető”, akiben valamelyik primadonna megbízott és elfogadta állandó munkatársának. Roberti, a színészvezető előbb Bice Waleran bizalmát nyerte el (vele forgatta többek között Az utolsó áldozat, 1913; A vezeklés tornya, 1913; A Szent Martin Híd gyilkosa, 1913; Az acélbörtön foglya, 1913; A dunai hajós, 1914; Bedford hercegnője, 1914; A Pont-Aven-i bandita, 1914 című filmjeit, amelyek többségében maga játszotta a férfi főszerepet); majd feleségül vette a színésznőt, aki ezután visszavonult a magánéletbe.
Roberti később Rómában rendkívül sikeres filmek sorát forgatta a közönség által istenített Francesca Bertini főszereplésével (többek között: Vidám lélek, 1919; Sarah grófnő, 1919 – Ohnet regényéből; A kígyó, 1920; Giorgio hercegnő, 1920 – ifj. Dumas regényéből; A szfinksz, 1920; Marion, a Caffé-Cencerto művésznője, 1920; Lisa Fleuron, 1920 – Ohnet regényéből; Az árnyék, 1920; At utolsó álom, 1921; A meztelen hölgy, 1922 – Henry Bataille színdarabjából; Az ördög ifjúsága, 1922; Consuelita, 1925). Minthogy e filmek túlnyomó többsége elveszett vagy megsemmisült, legfeljebb a szerzők, s a fennmaradt tartalmi kivonatok és kritikák alapján következtethetünk e melodrámák színvonalára. Tény azonban, hogy a korszak olasz filmgyártásának legsikeresebb darabjai voltak; nyilván nem véletlen, hogy a díva, Francesca Bertini szerződése szerint egy év alatt nyolc főszerepet játszott el, amiért mesés összeget: négymillió (akkori) líra honoráriumot kapott. (A pordenonei találkozó emlékezetes pillanata volt, amikor a díszvendég Sergio Leone a közönséggel együtt először megnézhette édesapjának hatvan év után most előkerült filmjét, a Consuelitát...) Roberto Roberti rendezői karrierje azonban válságba került: sztárja, Francesca Bertini beleszeretett a milliomos párizsi ékszerész unokaöccsébe, Paul Cartier-be, hozzáment feleségül, s fölhagyott a színészettel. Robertinek 1922-ben különleges lehetősége nyílott volna a filmezésre: Németországba hívták, hogy helyettesítse a Hollywoodba távozott Ernst Lubitschot egy Pola Negri főszereplésével tervezett film forgatásánál; de Roberti családi okokból Rómában maradt. 1925-ben még készített egy Fra Diavolo filmváltozatot, valamint Az éneklő Nápoly címmel egy ál-folklorisztikus húszperces giccset; aztán – Mussolini hatalomátvételével – a perifériára szorult. Sergio Leone így mesélte el a történetet: „Felajánlották apámnak, hogy készítsen filmet egy Claudia Particella, a bíboros szeretője című regényecskéből, Benito Mussolini ifjúkori írásából. Maga Mussolini hívatta apámat, és felajánlotta neki a munkát, de ő, miután elolvasta a könyvet, kereken megmondta, hogy vacaknak tartja és nem hajlandó vele foglalkozni. Ezek után jó sokáig nem rendezhetett filmet.”
Roberti 1939-ben, illetve 41-ben még forgatott két nagyon szerény nívójú filmet (A láthatatlan társ; Száj az utcán); majd 1951-ben elkészítette utolsó filmjét (A marechiaroi bolond), amelyben szerepelt a tízes évek legendás komikusa, Polidor; Beniamino Gigli énekhangja, valamint kisebb szerepben az ifjú Sergio Leone is. A filmet azonban az adatok szerint összesen két napig játszották egy harmadosztályú nápolyi moziban 1951 nyarán, aztán végképp eltűnt a műsorról. Roberti-Leone, az olasz filmgyártás egyik megteremtője szülőfalujában, Torella dei Lombardiban halt meg, 1959-ben, mindenkitől elfeledetten.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1169 átlag: 5.66 |
 |
|
