KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Hubay Miklós

 

A millenizmus világvége-hangulatát, úgy látszik, ezen az ezredvégen sem kerülhetjük el: az emberiség további léte, jövendője fölött megjelent egy kérdőjel. S ha, tudjuk, ezelőtt ezer évvel a kétség, a riadalom babonákból született, most, látnunk kell, ennek konkrét alapja is van. A tudomány és technika mai művelői minden korábbi nagyságrendet meghaladó veszedelmet hívtak elő, hasonlatosat ahhoz, amit Madách már a Tragédia első színében jelez, Luciferrel szólva: Az ember ezt – tudniillik az anyag végső titkait – ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi... De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra, s amit az eszkimó színben ugyancsak Luciferrel így fogalmaz meg: A tudomány nem győzött végzetén. Madách a tudomány e csődjét a teremtés pillanatától fogva általános veszélyként érzékeli, s így szorongása a Tragédia koncepciójának szerves része. Nem véletlen, hogy az olvasó/néző éppen napjainkban vált oly fogékonnyá Madách művének erre a szellemi vonulatára: indokolt érzés egy létében fenyegetett világban....Vége a komédiának! – kiáltja Ádám az utolsó színben, és kétségbeesésének, az ember öngyilkos szándékának különösen tragikus aktualitást ad, hogy az emberi nem, fejlettségének mai fokán, megint képes önmagát kiirtani.

A veszélyeztetett embernek világos öntudatra van szüksége, ezért kulturális tartalékainak mozgósítása is fontosabb, mint bármikor. Érdemes és szükséges a Tragédia s a hozzá hasonló művek újabb és újabb interpretációival kísérletezni. A tradíciókat követő feldolgozások mellett olyan produkciók is születhetnek, amelyek a művet nem annyira XIX. századi drámai kultúránk becses mintadarabjaként prezentálják, hanem újszerű kifejezési eszközökkel megpróbálják felmutatni a mondanivaló eleddig rejtett tartalmait. Az ötvenes évek első felének a Tragédiát színpadjainkról leparancsoló politikájával szemben ma boldog büszkeséggel szemlélhetjük a színházainkban megannyi változatban megjelenő madáchi művet. Lengyel György és Vámos László hagyományhű és impozáns interpretációi mellett immáron három színházban láthattunk új utakon járó rendezést. És sem Paál Istvánéról, sem Ruszt Józseféről, sem Csiszár Imrééről nem lehet elmondani, hogy merész elképzelésük ne szolgált volna új és lényeges felismerésekkel. De sorolhatjuk a kellemes meglepetéseket határainkon túlról is. A Tragédia pályája nyilván tovább gazdagodik még, az új és új elképzelések pedig vissza fognak hatni – ahogyan már ma is visszahatnak – a kritika, az irodalomtörténet mindenkori szempontjaira. Tíz éve egy akadémiai Madách-ülésen még úgy fogalmaztam, hogy korunk „bejött Madách utcájába”. Ma úgy mondanám: Az ember tragédiájának, költői és világnézeti üzenete sokszorta többnek látszik, mint valaha, és ilyen arányban nő a mű időszerűsége, s tegyük hozzá: értéke is. (A művészettörténetben számos hasonló példát találunk, gondoljunk csak Greco jelentőségének és értékének rendkívüli megnövekedésére a század elején.)

A filmművészet megindulásának első pillanatától kísértett a gondolat, hogy a film talán a legadekvátabban lesz képes kifejezni a Tragédia monstre jeleneteinek és álomszerűségének egységét. Igen sok, Madáchot megfilmesíteni akaró nekikészülődésről, szándékról hallhattunk a film történetében, de – tudtommal – csak Szinetár Miklósnak sikerült valóban filmre vinnie a Tragédiát. Ezt a művet akkor méltattam, elemeztem is. Nem hiszem, hogy ellentétbe kerülnék önmagammal, amikor elismeréssel és bámulattal adózom Jeles András filmjének is, amely más utakat jár. Nem a történelmi képek nagyjelenetei érdeklik, nem is a cselekmény bonyolítása, hanem csupán (csupán?) két madáchi életérzésnek a minél intenzívebb tolmácsolása: az emberiség múlandósága miatti szorongás, és a kétség, hogy vajon van-e értelme a létnek. E két életérzés gyerekekben megjelenítve ritkán tapasztalható tisztasággal és harmóniában szól e filmből. A gyerekek szerepeltetése nem rendezői szeszély, önkényeskedés. A gyerekek létről-halálról komolyan szólva szinte áhítatot teremtenek, s így közvetíteni tudják a Tragédiána azokat a helyeit is, amelyeket eddig nem lehetett kimenteni a konvenciókból, legföljebb ironizálva: arkangyalok, bűnbeesés stb. Jeles mintha megszívlelte volna a Biblia tanítását: a gyermek szája által mondja az igazságot az Úr.

A gyermeki test és érzékiség (!) révén különös erővel érvényesülnek Madách elképzelései. Ahogyan például a londoni színben a percnyi szereplők jelentéktelen sorsa megdöbbentő erővel tér vissza a halál pillanatában; vagy ahogyan a virágáruslány reménytelen menekülését látjuk; ahogyan Éva apoteózisát nem romantikus avittsággal, hanem a XX. századot látott ember érzelmi-érzéki szintjén mutatja be a rendező (szinte hallani közben a József Attila-i sorokat: mint tébolyult anya motyogja / mert csecsre vágyom... ).

Madáchot interpretálni azt is jelenti, hogy mindannak birtokában, amivel az eltelt százhúsz évben a magyar kultúra gazdagodott, így viszonozzuk az ő jövőbenéző – felénk vetett – tekintetét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6323