KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/február
NEOWESTERN
• Benke Attila: Vadnyugat jelen időben A western mint parabola
• Szalkai Réka: Mitológia helyett pszichológia Beszélgetés Anders Thomas Jensennel
• Kovács Bálint: „Az ellendrukkereknek lesz igaza” Beszélgetés Miklauzic Bencével
• Baski Sándor: A szabadság tere Parkoló
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: A valóság meglepő ereje Szuperhős és önreflexió
• Sándor Anna: A lúzer színeváltozása Szuperhősök – másképp
TUDÓSOK A MOZIBAN: GENETIKA
• Győrffy Iván: Isten a laborban Genetika
• Géczi Zoltán: A genom lelke Az origó
• Sepsi László: Rossz vér Eugenetika és horrorfilm
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 2. rész
• Bilsiczky Balázs: Rókatündér Sutapesten Beszélgetés Ujj Mészáros Károllyal
• Fülep Márk: A hangok mögötti ember Beszélgetés Pethő Zsolttal
• Veress József: Harmadik nekifutás Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő
FESZTIVÁL
• Báron György: Fekete éjszakák Tallin
• Teszár Dávid: Koreai riviéra Busan
INTERNET
• Szirmai Gergő: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
• Szűk Balázs: Szeretem az alliterációkat Beszélgetés Szirmai Gergővel
FILM / REGÉNY
• Géczi Zoltán: A pokolba és vissza Rendíthetetlen
• Simor Eszter: Testben mondom el Rendíthetetlen
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Győztes és áldozat Amerikai mesterlövész
• Varró Attila: Távoli Behatoló Eszköz Blackhat
• Kránicz Bence: A vesztesek dühe Foxcatcher
• Csiger Ádám: Jazz életre-halálra Whiplash
• Huber Zoltán: Igény szerint Dumapárbaj
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Második esély
• Kolozsi László: Szerelmes nővérek
• Barkóczi Janka: Fehér árnyék
• Varró Attila: Vadon
• Baski Sándor: Öveket becsatolni!
• Roboz Gábor: Esélylesők
• Tüske Zsuzsanna: Későnérők
• Vajda Judit: Vadregény
• Vajda Judit: Vadregény
• Sepsi László: A hetedik fiú
• Csiger Ádám: Mancs
• Huber Zoltán: Elrabolva 3.
• Kránicz Bence: Joker
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Vita a filmforgalmazásról

A filmkultúra ábécéje, s ami utána következik

Csepeli György

 

A filmforgalmazás 1970–1979 közötti helyzetéről olvashattunk cikket a Filmvilág 1981/3-as számában, melyet táblázatokkal, statisztikai adatokkal támasztott alá a magyarországi filmforgalmazás legfontosabb szervezete, a MOKÉP igazgatója, Dr. Gombár József. Ha a szociológus a filmforgalmazás és a társadalom kapcsolatát próbálja vizsgálni, nehezen boldogul, mert a szóban forgó statisztika nem szociológiai kategóriákkal dolgozik, adatsorai legföljebb a filmforgalmazó vállalat illetékesei számára jelenthetnek visszajelzést.

Azt hiszem, ha valóban megbízható képet akarunk alkotni a mozibajárásról, mint társadalmi viselkedésről, akkor a művelődéskutató intézmények vizsgálataira kell várnunk, akik kívülállók lévén képesek olyan adatfelvételi szempontokat alkalmazni, melyek függetlenek a moziforgalmazó vállalat belső használatra szánt, a saját gyakorlata által meghatározott szempontoktól.

Ezért ahelyett, hogy az imponáló statisztikai adattömegre reagálnék, néhány hipotézist szeretnék felvázolni, melyek kérdései lehetnének egy olyan vizsgálatnak, amely elfogulatlanul, csak a jelenségre irányulva, az okokat is boncolgatva igyekezne képet alkotni a mozibajárásról. Egy ilyen vizsgálat részét képezhetné persze az is, hogy vajon milyen képe van a filmforgalmazásnak önmagáról és munkájáról, mennyire elégedett önmagával, és elégedetlen velünk, nézőkkel.

Nos, úgy tűnik, elégedett önmagával, de annál elégedetlenebb velünk, nézőkkel. Az adatképző szempontok áttekintése alapján úgy tűnik, hogy a filmforgalmazás mintha valami gyarmati helytartónak képzelné magát, aki a civilizáció gyümölcseit igyekszik szüntelen a gyanakvó és vonakodó bennszülöttekkel megkóstoltatni, s időnként, ha a gyümölcs íze miatt már túl megkeseredett a szájuk, némi koncot juttatva nekik, nem helyeselt gyümölcsök fogyasztását is lehetővé teszi számukra.

Ezt a maga szemérmes módján a filmforgalmazás vezető szakembere a Filmvilág 1981/3-as számában úgy fogalmazza meg, hogy „magyarán szólva: a művelődéspolitikai és a »közönség«-preferencia – enyhén szólva – nem egészen fedi egymást” (8. old.).

A dilemma végülis abban áll, hogy melyik preferenciának kellene megváltoznia? A jelenlegi filmforgalmazás minden igyekezete mintha arra irányulna, hogy a közönség változzon, és egyre növekvő arányban és gyakoriságban látogassa az „A” kategóriába osztott „kiemelt, értékes és támogatott filmeket”, s lehetőleg hanyagolja a „C” kategóriába osztott „közönség-filmeket”, s amíg erről a csúnya szokásáról nem tud leszokni, addig is inkább a kevésbé értéktelen „B” osztályos filmeket nézze.

Skizofrén helyzetbe taszítja ez az állapot a filmforgalmazást, mert egyfelől szélmalomharcra kényszerül a közönség „nevelése” érdekében, s a legváltozatosabb praktikákkal, ha kell „holt lelkeket” toborozva igyekszik az „értékes” filmek esetében magas nézőszámokat produkálni, másfelől tisztában van azzal is, hogy mindeme tevékenység csak akkor lehetséges, ha a közönségnek is juttat időnként valamit, újratermelve és kielégítve ezáltal azt az ízlést, ami ellen hadakozni hivatottnak tekinti magát. Ezt a szociológiai jellegű ellentmondást megtetőzi egy elméleti jellegű ellentmondás is. Nehezen hihető ugyanis – és ha az „A” kategóriába osztott filmek listájára pillantunk, akkor hiedelmünk nyomban megalapozódik –, hogy a filmforgalmazás apparátusa képes egy olyan bonyolult és a szaktudományban sem kellően tisztázott kérdés megválaszolására, hogy milyen filmek minősülnek honunkban a 80-as évek időszakában „politikai, társadalmi, művészeti értékeket” hordozó alkotásoknak. Nem hiszem, hogy külön értékelméleti kutatócsoport munkálkodna a filmforgalmazás berkeiben, mely elvileg tudná megadni az értékelés szempontjait. A listán bizonyos – adminisztratív úton megállapított – filmcsoportok erősen túl vannak képviselve, s pusztán valószínűségelméleti alapon is lehetetlennek tűnik, hogy ennyi értékes alkotás kerüljön ki soraikból, amikor például az angol vagy a nyugatnémet filmgyártást egy évtized alatt mindössze egyetlen film képviseli az „A” kategóriában.

Valószínűleg világosabb beszéd volna, ha nem értékekre, hanem szabatosan meghatározott szubvenciós szempontokra hivatkozna a filmforgalmazás, és ha már az az álláspont alakult ki, hogy „meztelen a néző”, akkor ezt bevallaná. Értékekről ugyanis nem lehet vitatkozni, érdekekről már inkább. A szubvencionálásnak inkább az utóbbiakhoz van köze, mintsem az előbbiekhez. Helyesebb volna az értékelés feladatát hivatottabbakra bízni, s az értékelő megállapításokat utólag levonni, nem pedig elsietni.

Ennek a szemléletnek a gyökerei megítélésem szerint az 50-es évek „népművelési koncepciójára” nyúlnak vissza, amikor – szociológiailag talán jogosultan – homogén közönséggel, a „dolgozó néppel” lehetett számolni, s a nézőket passzív, felvilágosítatlan tömegként kezelve a probléma leegyszerűsödött a „tudatformálásra”. Az időközben lezajlott társadalmi változások ezt a hajdani homogén blokkot felbomlasztották, mélyrehatóan rétegezték, s a nivellálás értelmetlenné, sőt mi több lehetetlenné vált. Míg a gazdaság szakított a „tervutasításos” irányítási módszerrel, a filmforgalmazás mintha képtelen lenne hasonló szemléletváltozásra. A legutóbbi évtizedek változásokat hoztak a társadalmi struktúrában, az iskolai végzettség szerint képzett csoportok egymáshoz viszonyított arányaiban, a településszerkezetben, az életmódban, az értékekben, s ezek a változások szükségképpen megváltoztatták a mozibajárás mintáit, motívumait, a filmekkel szemben támasztott elvárások típusait. A „társadalom minden rétegére és korosztályára” támaszkodó mozi ebben a közegben értelmetlen fikcióvá vált.

Minden iparosodó és urbanizálódó társadalomban bekövetkezik a mozibajárásnak ez a szerepváltása, nincs szó specifikusan magyar jelenségről. Ami magyar specialitásnak tetszik, az a régi eszményekhez való szívós ragaszkodás, az alkalmazkodásra való képtelenség, makacs utóvédharc. Amennyiben nem következik be stratégiaváltás, és a társadalmi közeg megváltozásával kapcsolatos következtetéseket nem vonják le a filmforgalmazás szakemberei, minden különösebb jóstehetség nélkül is előre jelezhető a már említett skizofrénia felerősödése, illetve az egyre nagyobb engedmények taktikája az esztétikailag kétes értékű ízlés tekintetében.

Nem a nevelési célkitűzést kifogásolom, csak úgy gondolom, hogy nem a filmforgalmazás feladata az iskolai nevelés, a családi nevelés, valamint az általános kulturális nevelés hibáinak kijavítása.

Az audiovizuális kultúrát egységként kellene kezelni, melynek társadalmi újratermelésére és fejlesztésére hivatott intézmények vannak. Ezen belül merülnek fel a filmforgalmazással kapcsolatos specifikus gondok, melyek azonban megoldhatatlanok az iskola, a televízió, az archív filmek forgalmazási rendjének egyidejű figyelembevétele nélkül.

Filmnézésre éppúgy szocializálni kell az embereket, mint a higiéniára vagy más egyéb társadalmi szabályokat követő viselkedésre. A már létező igények kielégítésében jelenleg csak rendkívül fogyatékos, számos spontán elemet tartalmazó szocializációs előzményekre lehet támaszkodni. Felnőtt, ízlésükben megrögzött emberekből egyik napról a másikra nem lehet lelkes művészetbarátokat nevelni. Gyermekeiknél kell ezt a munkát elvégezni.

Következésképpen az audiovizuális kultúra intézményeinek funkciók szerint kellene specializálódni, s ebben az esetben minden intézmény a maga dolgát végezhetné, anélkül, hogy skizofréniás állapotba kerülne. Foglalkozhatna egy szervezet a közönségfilmek forgalmazásával, ahol a gazdaságossági normák érvényesülnének minden különösebb agresszív népművelési szándék nélkül. Egy másik szervezet dolga volna a stúdiómozik hálózatának kialakítása, és megfelelően magas esztétikai színvonalú filmekkel való ellátása. Egy másik szervezet az archív filmek forgalmazásával törődhetne, számon tartva és újra meg újra bemutatva a következő generációknak mindazt az értéket, amit a filmkultúra valaha létrehozott. Az iskola pedig a filmnézésre való szocializáció műhelye lehetne, mely részint kooperálhatna az utóbb említett két szervezettel, részint pedig saját audiovizuális készletet halmozhatna föl az iskolai könyvtárak módjára. A televízió – melynek jelentősége az audiovizuális kultúra egésze szempontjából a legdöntőbb – valamennyi funkció ellátására képes, s a televízió filmpolitikája mintha ezt a funkcióegyüttest tudatosan is igyekezne ma már kielégíteni.

Az egyes funkciókat nyíltan felvállaló filmforgalmazó szervezetek létesítése nem jelentené a népművelés „ábécéjének” feladását, pusztán magasabb fokra emelve, a „népművelés nyelvtanának” megtanulásáról tanúskodna. A „belső tartalékok” szerintem nem a jelenlegi filmforgalmazási rendszerben, hanem magában a társadalomban vannak, s ezek hasznosítása a filmforgalmazás társadalmi funkcióinak – általam vázlatosan kifejtett – átgondolása, a megfelelő funkciókhoz megfelelő szervezeti keretek hozzárendelése révén lehetséges. És addig? ...nos, addig még ritkábban megyünk moziba.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7357