KönyvBikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megyPárizs ege alattBáron György
„Furcsa az én Don Quijoteségem, merengett...”
(Glauziusz Tamás: Pajkos nő az árnyas utcán)
„A filmtörténet unalmas dolog” – ezekkel a szavakkal kezdődik Bikácsy Gergely könyvének első fejezete. Az olvasó, ki tétova kézzel nyúlt A francia film ötven éve szigorú alcímet viselő vaskos kötethez, fellélegezhet. Bátorító, cinkos szavak. Épeszű ember szabad idejében nem olvasgat filmtörténetet. Címek, évszámok nevek, – arra jók csak, hogy kínzó kisebbrendűségi érzést keltsenek az olvasóban. A filmtörténet nem olvasmány, hanem segédanyag: minden megtudható belőle, amit nem érdemes megjegyezni. Sadoul, Gregor-Patalas, Rhode – forrásmunkák vizsgákhoz, előadásokhoz, okos tanulmányokhoz. Nincs filmbarát, akit izgalomba ejtenének, aki falná őket, remegve várva a kibontakozást, a végkifejletet.
Ha ez a filmtörténet, Bikácsy Gergely nem filmtörténetet írt. Könyvét feszült érdeklődéssel olvashatjuk végig az első szótól az utolsóig, akár valamely szerelmes históriát vagy kalandregényt.
A vállalkozás zavarbaejtő. Egy magyar kritikus, nem is akármilyen, megírja a francia film utóbbi fél évszázadának történetét. Honnan e szenvedély? S honnan hozzá a muníció? Magyar filmszakember általában magyar filmtörténetet ír. Mert azt ő és csakis ő írhatja meg. Francia filmhistóriát pedig ki más írhatna jobbat, teljesebbet, mint francia cinéphil, ki benne él az ottani kultúrában, érzi a levegőjét, a frank film- és kultúrtörténeten nevelkedett. Esetleg Párizsban otthonos amerikai, brit, tán olasz. Megfelelő videótékával, készséges szakkönyvekkel, jól felszerelt archívumokkal megtámogatva.
Ezért írt volna Bikácsy szenvedélyes kalandregényt filmhistória ürügyén? Mert csekély volt a muníció? Egész könyve cáfolja ezt. A Bolond Pierrot moziba megy precíz és sokoldalú filmtörténeti munka. Bikácsy kellően előzékeny szerző ahhoz, hogy az ilyesfajta igényeket fölényes szaktudással elégítse ki. Aki az utóbbi fél évtized francia filmművészetének adataira, tényeire kíváncsi, mindent megtudhat – mondhatnánk: mellékesen – e könyvből. Alig valószínű, hogy Franciaország-szerte jobb és behatóbb ismerője lenne a francia filmnek Bikácsy Gergelynél. Másnál e szaktudás önmagában elegendő lenne egy nagydoktori disszertációhoz, szerzőnknél azonban ez csak alap: történetváz, melyre a mese felépül.
A Bolond Pierrot moziba megy, második szinten, lenyűgöző okfejtés a film, a mozi szerepéről, jelen tőségéről kultúránkban. Bikácsy könyve, túl a tények és adatok kronológiába szedett halmazán, korántsem – ahogy mondani szokás – értéksemleges munka. A szerzőnek határozott elképzelése van arról, mi az a titokzatos tünemény, amit filmnek nevezünk, melyek az igazi értékei, folytatásra érdemes hagyományai, s hol rejtőznek csapdái. Könyvének fókuszában a nouvelle vague felszabadító élménye áll. Mindent, ami előtte történt, az új hullám szemszögéből néz, és mindent, ami utána, a bazini esztétika mérlegére téve latolgat. A história 1939-ben kezdődik. Carné Ködös utak-jának és Renoir Játékszabályának csaknem egyidejű bemutatójával. Carné vagy Renoir? Mindkettő – vágná rá a langyos eklektikán iskolázódott filmbarát. Renoir! – vágták rá Godard-ék, és mondja határozottan Bikácsy. Carné az akadémikus tradíciói, az elvetendő, meghaladandó múlt, Renoir az eszmény, a folytatásra váró jövő. Lehet ezzel vitatkozni, miként lehetett Godard-ékkal is, de micsoda filmkönyv az, amelyikkel vitatkozni sem lehet? Patikamérlegen dekázgató unalmas filmtörténet csupán. Bikácsy számára a nouvella vague-ból nem a stílus, hanem a magatartás a lényeges: a személyesség, a filozófia, a történetek újfajta elbeszélése, a könnyedség, a szüntelen provokáció és szellemi készenlét. Ez az esztétika olyan tágas, hogy minden, ami érték, belefér: a szürrealista Cocteau, a spirituális Bresson, a különc Ophüls, az etnográfus Jean Rouch, a libertinus Deville, a posztavantgardista Duras, s a zabolátlan utódok: Blier, Beineix, Carax.
Bikácsy számára a francia film nem pusztán egy a jelentős nemzeti filmművészetek közül. Több annál: meggyőző példa a hollywoodi történetmesélő esztétikával feleselő filmforma lehetőségére, a film sokarcúságának fölmutatására. Fölszabadító remeklései híján a legtöbb újító filmelmélet papírra vetett gondolatkísérlet maradt volna csupán. „A francia film – írja – éppen a köréje fonódó teóriák változatossága miatt is vált – halványabb korszakai ellenére – Hollywood ellenpólusává.” Egész könyve vita a nagy francia filmesztétával, Louis Delluc-kel, a „mozgásban lévő festmény” teóriájának kiagyalójával, aki úgy vélte, „a francia film soha nem alkot majd jelentőset, mert hazájának alkotó képzelete nem képi, hanem verbális”. Nos, a nouvella vague – mint a szerző joggal mutatja ki – a Bazin-i cinéma impur igézetében többek között épp ezért alkotott jelentőset.
A Bolond Pierrot moziba megy nem elsősorban szerzője alapos felkészültsége vagy rokonszenves esztétikai elvei miatt lebilincselő olvasmány. Fenti erények igényes tudományos munkát eredményezhetnek ugyan, olyan elragadó és elgondolkodtató művet azonban, mint Bikácsy Gergelyé, semmiképp. E könyv titka – túl a megingathatatlan szakmai tudáson – olyan írói erényekben érhető tetten, mint stílus, érzékenység, elegancia és arányérzék. A filmről szóló honi írások vagy szárazon, nagyképűen tudományoskodók vagy felszínes fecsegéssel próbálják elfedni a felkészültség és a megindokolt vélemény hiányát. Bikácsytól távol áll mind a filmtudomány tolvajnyelve, mind a zsurnálkritika bornírt mellébeszélése. Könyvének legfőbb erénye, hogy benne – miként korábbi esszéiben, melyek egy része most a kötetben is olvasható – a filmről való beszéd új, érzékeny nyelvét teremti meg. Leírásaival a legtöbbet éri el, ami filmről szólván elérhető: megelevenednek szemünk előtt a képek. „Mintha állandóan köhögne az elbeszélő, akadozik, mintha halálos ítéletre várna a vágó, úgy rakja össze a képsorokat” – írja például Resnais Murieljéről. Csak Szerb Antal mert irodalomtörténetében ilyen poétikus lenni. Megtehette: többet tudott tárgyáról, mint akárhány pedáns szaktudor. Bikácsyt olvasván – távolról – Barthes, Sontag hajlékony esszéi is felidéződnek, s mindenekelőtt Bazin írásai, valamint a Cahiers du Cinéma hajdani süvölvénykritikusainak, a későbbi rendezőzseniknek merész, pontos filmbírálatai. Bikácsy másik ritka erénye a tévedhetetlen arányérzék. Talán ez a legnehezebb: meglelni a finom, érzékeny arányokat erény és tévelygés között, a filmet – úgymond – „elhelyezni” a képáradatban. Ez az, ami még a legjobb, legtalálóbb mai filmbírálatokból is hiányzik: az egyensúly a merev elutasítás és a kritikátlan tömjénezés pólusai között. Egy-egy írásban – ott is inkább kicentizgetve – elő-előbukkan, bírálatok sorát végigolvasva azonban elvész minden mértéki és arány. A néző – ha egyáltalán kritikákból kíván tájékozódni – kapkodhatja a fejét. Bikácsy nem rejti véka alá, kik azok az alkotók, akiket maradéktalanul szeret és tisztel, Renoirtól Bressonon Rohmeren és Rivette-en át Godard-ig. Más, kevésbé kedvelt művészekről szólván távol áll tőle a nyegle, kárörvendő fölény. A fölfedező szenvedélye hajtja: Rozier, Rivette, Deville, Ophüls, Eustache, Melville – filmek híján – az ő könyve által lett immár végérvényesen a magyar fimkultúra részévé. De van jó szava az általa kevéssé kedvelt „giccsartistáról”, Claude Lelouch-ról vagy Claude Zidi-ről is. Hajlamos arra a ritka nagyvonalúságra, hogy mindenkit a legjobb művei alapján ítéljen meg. Azokról a filmekről – a Louis de Funès- vagy a Házibuli-csacskaságokról –, melyek nem érintik meg, csak egy-egy laza félmondatot ejt. Nem kíván csacska fércművek fölött talmi diadalt aratni. A kritikus legyen gentleman, vallja: ne álljon le vitázni vitaképtelenekkel. Tolla alá kerülni legyen önmagában is dicsőség. Nehéz elképzelni ennél elegánsabb, megsemmisítőbb kritikát mindazokról a művekről, amikről szólni sem érdemes. De igazi mély szomorúság sugárzik soraiból, ha tehetséges rendezők tévelygéseiről kényszerül beszámolni. Arról, hogyan adta fel elveit Truffaut, Resnais, Chabrol, vagy miként aggatnak magukra divatos, rikító göncöket a francia film jövőjét jelentő fiatalok. Rossz filmről írni pervertált öröm – Bikácsy tudja ezt.
Bikácsy Gergely ugyanis – s alighanem ez könyvének sarkpontja- szenvedélyesen szereti a filmet, különösen a Hollywood leghatásosabb ellenpólusának tekintett francia filmet. A Bolond Pierrot moziba megy ezért lebilincselő olvasmány, akár egy szerelmes regény. Ilyen erős szenvedély a magyar filmkritikában utoljára B. Nagy László – egészen más stílusú – írásaiból volt kiérezhető. B. Nagy, a hatvanas évek reprezentáns filmbírálója, a magyar filmmel állt viharos szerelmi viszonyban. Házasság volt az inkább: súlyos örökséggel terhes tartós együttélés. Komor és zaklatott, mint a kor magyar filmművészete. Bikácsy szerelmese, akár a lovagregényeké: távoli, titokzatos szépasszony. Már a vállalkozás is Don Quijote-i elszánást sejtet: megírni a távoli Budapestről a francia film történetét. Aligha véletlen, hogy az elválaszthatatlan író-barát, Glauziusz Tamás, ki karcsú regényben örökítette meg szerzőnk kalandjait, egyhelyütt a szélmalmok hőséhez hasonlítja Bikácsyt, máshelyütt pedig amolyan vízivárosi Woody Állen-ként mutatja be, ki elérhetetlenül szép és sudár hölgyeket próbál meg félszegen körüludvarolni. A Bolond Pierrot moziba megy – mert Bolond Pierrot is ő, miként egyhelyütt írja – e hódítás krónikája. S a krónika – mint az lenni szokott – maga a győzelem; méltóbb és időtállóbb üresfejű nőcsábászok feledhető sikereinél. Irigyelhetjük Bikácsy Gergelyt, mert elnyerte e sokunk által reménytelenül sóvárgott szépasszony kegyeit. De irigyelhetjük a francia filmet is, mert ily érzékeny és figyelmes hódolója támadt. Eltűnődhetünk: mikor születik hasonlóan szép szerelmes regény a kissé megcsúnyult, ráncosodó magyar filmről?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1628 átlag: 5.43 |
 |
|
