KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/április
MAGYAR MŰHELY
• Sághy Miklós: A képzelet vasfüggönye A magyar filmek nyugat-képe
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 4. rész
• Bilsiczky Balázs: Párhuzamos valóságok Beszélgetés Zsigmond Dezsővel
• Várkonyi Benedek: Kossuthkifli és forradalom Beszélgetés Fehér Bélával
TUDÓSOK A MOZIBAN: ROBOTOK ÉVSZÁZADA
• Baski Sándor: Robotmatiné A robot gyermekkora
• Sepsi László: Katarzis és aprómunka A kortárs robotika
• Pernecker Dávid: A holnap markában Futurama-sorozat
JONATHAN GLAZER
• Huber Zoltán: Tiszta kép Jonathan Glazer
• Csiger Ádám: Idegen közöttünk Jonathan Glazer: A felszín alatt
CORMAC MCCARTHY
• Pernecker Dávid: A hiábavalóság szavai Cormac McCarthy-adaptációk
• Huber Zoltán: A hűség nem elég James Franco: Isten gyermeke
FRITZ LANG
• Martin Ferenc: Fenyegető képek Fritz Lang amerikai bűnfilmjei
• Murai András: A forma hatalma Martin Ferenc: A félelem képei
• Schreiber András: Félelem és tömegpszichózis Fritz Lang Dr. Mabuse-filmjei
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Rögrealizmus Berlin
• Szalkai Réka: Aki nincs ott, lemarad Rotterdam
KÖNYV
• Roboz Gábor: Nagy falat David Cronenberg: Konzum
• Horeczky Krisztina: Dupla R, a különc Michael Feeney Callan: Robert Redford
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Flaubert én vagyok! Posy Simmonds: Gemma Bovery
• Vajda Judit: Cherchez la femme! Anne Fontaine: Gemma Bovery
KÉPREGÉNY
• Bayer Antal: Mindennapi rajzaink Francia szerzői képregények
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Terasz kilátással Laurent Cantet: Havannai éjszaka
• Forgács Nóra Kinga: A test beszél Jean-Pierre Améris: Marie története
• Schubert Gusztáv: Örömzene Sólyom András: Fischer Iván
MOZI
• Baski Sándor: A hírnév ára
• Kránicz Bence: A tenger dala
• Barkóczi Janka: Samba
• Simor Eszter: Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család nyaral
• Csiger Ádám: Toszkánai esküvő
• Huber Zoltán: Bérhaverok
• Kovács Bálint: Üzlet bármi áron
• Margitházi Beja: A hangok
• Sepsi László: Éjszakai hajsza
• Géczi Zoltán: Focus – A látszat csal
• Tüske Zsuzsanna: A szomszéd fiú
• Varró Attila: Hamupipőke
• Jankovics Márton: Utam az iskolába
DVD
• Pápai Zsolt: Conan, a barbár (1982)
• Soós Tamás Dénes: Cha-cha-cha
• Kránicz Bence: Jenkik
• Kránicz Bence: Afrika királynője
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök: dömping és fordulópont

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Délszláv harcművészet

Szépen égnek?

Schubert Gusztáv

Jugoszlávia mitológiája a békeidőben is a végeérhetetlen partizánháború kényszerképzetére épült.

 

Nagyszerb propagandafilm-e A szép falvak szépen égnek vagy, ahogy egy angol kritikus védte, véres-ironikus háborúellenes pamflet, valamiféle szerb M.A.S.H? Ehhez csak azt az apróságot kellene tisztázni, ki kezdte a háborút. A szerbek? Mondjuk, hogy ők. Mi következik ebből: az, hogy szerb rendező kamerájából ezentúl (de meddig?) csakis mocskos csetnik propaganda bugyoghat elő? Az Undergrounddal minden ex-jugoszlávnemzet haragját magára zúdító bosnyák-szerb Kusturica példája már világossá tette: azt hogy, ki a „szerb” egyébként is én, az elfogult néző, kritikus döntöm el.

Filmjét a bosnyákok nagyszerb propagandafilmnek, a szerbek nemzetgyalázó bosnyák förmedvénynek látták.

Ki kezdte? Ki a felelős? Még egy családi drámában is fantomkergetés, hát még egy nemzeti tragédiában. Ki kezdte volna más? A fantomok. A délszláv háborút a halott Tito kezdte.

Tito halála nemcsak a bizonytalanság harangszava volt, hanem a bizonyosságé is. A tetemet úgy hordozták körül az országban, mint a véres kardot, még a képernyőn át is megborzongatott a sírhideg, itt valami rémség készülődik, szívszorítóbb annál, hogy meghalt egy nagy politikus. A délszláv tévék egyenesben és maratoni hosszban közvetítették az össz-jugoszláv gyászt, nem annyira a végtisztesség okán, inkább utolsó kétségbeesett kísérlet volt ez arra, hogy mint egykor a lőcseiek a meglőtt bíró vérével, körülkerítsék a birtokaikat. A bakacsínba borult Jugoszláviában nem a múltat temették, hanem a jövőt. Okkal. Tito halála Jugoszlávia halála volt, nem az a kérdés, hogy a halált miért követte a test bomlása, hanem az hogy mi tartott olyan soká, mi konzerválta tizenegy éven át a tetemet. A „testvériség egység” titói balzsama? A „geopolitikai helyzet”, az európai status quo? A marakodó délszláv politikai lobbik erőegyensúlya? Vagy a propagandacsinálók kaptak túl lassan észbe, hogy miközben a „testvériség egység” szövegét fújják, már más nóta járja. Mondjuk a „megállj, kutya Szerbia”, vagy az „usztasa gyilkosok” vérgőzös dallama. Akárhogyan is történt, a felbomlás elkerülhetetlen volt. És az volt a polgárháború is.

Az Underground nem hibátlan műremek, A szép falvak... még kevésbé, viszont mindkét film telibetalálja, hogy a polgárháború nem véletlen sorscsapás volt, nem is személyek, csoportok ördögi leleménye (ami persze nem mentség semmiféle háborús bűnre), hanem össz-nemzeti, össz-jugoszláv produktum, és nem 1991-ben, nem is a vezér halálakor (1980-ban) kezdődött, hanem a születés pillanata, 1944 óta belé volt kódolva a titói Jugoszlávia sorsába.

Az Underground kezdetben kissé kiagyaltnak tűnő, a film végére mégis igen meggyőző metaforája szerint 1944 és 1991 között két Jugoszlávia létezett, egy evilági és egy földalatti Jugoszlávia, miközben odafent béke volt, odalent folytatódott, már amennyire ellenség híján folytatódhatott, a honvédő partizánháború. Nagy truváj, mondhatnánk, a múlt be nem hegedt sebei felfakadnak. Minden nemzet történelmében előadódik ilyesmi, Csakhogy Kusturica hozzáteszi, Jugoszlávia esetében egy döntő apróságban mégiscsak más volt a helyzet, felvilág és alvilág, nyilvános és titkos, cinkosan összejátszott, a sebeket minden nap újra felszaggatták, Jugoszlávia ünnepei, mitológiája, ethosza a végeérhetetlen partizánháború kényszerképzetére épült. Jugoszlávia egyszerre volt a szegény és bigott rokonokhoz képest gazdag és felvilágosultan reformer világi köztársaság, és szakrális diktatúra, három vérben megfürdött „partizánállam”, élén a szent generalisszimusszal. Tito nélkül odalett a liturgia, liturgia nélkül odalett Jugoszlávia. Egy világi politikus nem ugorhatott be a pontifex helyébe. Eljátszani, hogy csapataink örök harcban állnak, bár ellenség sehol, majd negyven éven át szépen működött. Eljátszani a partizánvezért, az a hazugság azonnal lelepleződött volna. Ez a földalatti partizán liturgia persze kutyakomédia, volt azonban egy nagyon is evilági funkciója, az 1941-44 között dúló polgárháború gyilkos indulatait terelte mederbe, sikeresen. Tito országában tilos volt kutyaszerbiázni, rohadtbosnyákozni, nem is nagyon akart senki, akiben megvolt rá a hajlandóság, jól el volt az össznépi partizánosdival, futhatott Tito-maratont, elmehetett a hegyekbe partizánemlékművet szentelni, a moziban apríthatta a németeket Bata ®ivojinović-tyal (nem annyira csetniktempó, mint inkább találó irónia, hogy A szép falvak...-ban ő, a legendás partizánszínész játssza a Boszniában vérnősző, gyilkolászó szerb csapat parancsnokát: „Tito marsall győzni fog!”, énekli, mikor végső rohamra indul a jugoszláv néphadsereg ezredeseként szerb martalócok élén a bosnyákok ellen. Így kerek a téboly.) A hideg polgárháború kiválóan működött. Úgy is, ezzel az alapító atyák persze nem számoltak, mint egy leendő testvérgyilkosság előiskolája.

A polgárháború szelleme A szép falvak...-ban is a föld alá, egy alagútba (neve „Testvériség, egység”, mi más is lehetne) van elrejtve. Muszlim és szerb kisfiú, a film hamarosan gyilkoskorba cseperedő főhősei, stírölik a beomlott tárna baljós homályát. „Óriás alszik odabent, amikor felébred, fölgyújtja majd a falvakat, lesz nemulass.” Lesz? Nem lesz? Mulass? Nemulass? Mindegy. A dal, a csatamars ugyanaz marad. Lesz háború? – kérdi a bosnyák, már nagyranőve, nyárdélutáni kosarazgatás közben a legjobb baráttól. Mán, hogy ne lenne – nyugtatja a szerb. A lélek ötven éve folyamatos készenlétben, csak a test erőtlen. Hogy labda helyett kalasnyikovot ragadjanak, hogy a barátságos meccs vérbe boruljon, nincs különösebb akadálya. Várja őket az alagút meg a vége. Azt a hét mesterlövészes partizánfilmet ott a hegy mélyében nem Dragojević találta ki. Apáról fiúra álmodták tovább szerbek, bosnyákok, horvátok, amit végre élőben játszanak. Meglehet, hogy az Underground és A szép falvak... után sem lesz másképp, és nem látni az alagút végét. De legalább látni végre az alagutat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1544