KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/június
ORSON WELLES 100
• Báron György: Citizen Welles Orson Welles 100
• Forgách András: A színész az emberben Orson Welles a vásznon
JOHN BOORMAN
• Csiger Ádám: A játéknak vége John Boorman – 1. rész
• Takács Ferenc: "Ötven a százból" John Boorman: A királynőért és a hazáért
AUSZTRÁL ZSÁNER
• Zalán Márk: A didzserido szüntelen búgása Ausztrál aborigin filmek
• Pozsonyi Janka: Nyomkövetők A kortárs ausztrál western
• Szabó Ádám: A fenevad gyomrában Halott polgárok szelleme
• Varró Attila: Két úr sofőrje Mad Max: A harag útja
REBELLIS ROBOTOK
• Baski Sándor: Lázadó Évák Robot vs. ember
• Huber Zoltán: Istenkomplexusok Bosszúállók 2: Ultron kora
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: „A film nekem mágia” Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Soós Tamás Dénes: „Én másképp láttam a vietnámi háborút” Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Más világok Titanic: Versenyprogram
• Huber Zoltán: Túlélési technikák Titanic: Amerikai függetlenek/Sötét oldal
FILMISKOLA
• Kelecsényi László: Hogyan kezdjünk el egy filmet? Regényes filmdramaturgia
• Lichter Péter: Derengő folyosók az ismeretlenbe Avantgárd főcímek
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Ragadozó a völgyben Ron Rash: Serena
• Tüske Zsuzsanna: Út a vadonba Susanne Bier: Serena
KRITIKA
• Muhi Klára: „Ez se és más se...” Kécza András: Magánterület
• Simor Eszter: Feminista romantika Thomas Vinterberg: Távol a világ zajától
MOZI
• Vajda Judit: Éjjelek és nappalok
• Varró Attila: Mocsárvidék
• Simor Eszter: Hölgy aranyban
• Forgács Nóra Kinga: Jack
• Kránicz Bence: Danny Collins
• Baski Sándor: Magam ura
• Sepsi László: Monsters – Sötét kontinens
• Kovács Bálint: Argo 2
• Kovács Kata: Szerelem Máltán
• Alföldi Nóra: Bazi nagy francia lagzik
• Pápai Zsolt: Genesis: A siker útja
• Csiger Ádám: Csábítunk és védünk
• Árva Márton: Éden
DVD
• Lakatos Gabriella: A tizedes meg a többiek
• Gelencsér Gábor: Napló gyermekeimnek
• Kránicz Bence: Az öt kedvenc
• Soós Tamás Dénes: Férfiak, nők és gyerekek
• Horváth Balázs: Arzén és levendula
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Képregényfesztiválosok

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szerződés

Hegedűs Zoltán

 

A legújabban bemutatott Zanussi-film, a Szerződés – amelyet talán jobb lett volna a tavaly nyáron műsorra tűzött Zanussi-sorozatba „csomagolni”, hiszen a film már 80-ban elkészült – alighanem csalódást okoz majd itthon a neves lengyel rendező híveinek. Annál is inkább, mert ebben a maga kreálta műfajban – ha mondhatjuk így, mert egyébként Zanussi nem kedveli a műfaj megjelölést, még kevésbé a kész, patent műfajokat, akárcsak távoli lelki rokonai, a nouvelle vague egykori nagyjai – erkölcsi felháborodás szülte szatirikus drámában, vagy ahogyan ő nevezi egyik nyilatkozatában: az „úgynevezett negatív filmek” kategóriájában már olyan megdöbbentő, emlékezetes művet alkotott, mint a Védőszínek. Azt gondolná az ember, hogy a Szerződésben nem találta meg a korábbi, 77-ben készített filmjének „tragikus bohóc”-figuráit, s ez részben igaz. De az ember arra is gondolhat – s ezt sugallja a Szerződés cselekményének sok mesterkélt fordulata, a dráma magjának csak halvány külsőségekben összefüggő sok szereplője, a csupán gyönge utalásokban jelzett sorsok –, hogy itt inkább a műfajt és a művet szülő erkölcsi-művészi felháborodás gyöngeségében, nem teljes őszinteségében rejtőzik a fő baj. Az elliptikus sorsok, melyek Zanussi filmjeiben többnyire feszültséget teremtenek, az intellektus izgalmát szolgálják, itt inkább homállyal töltik meg a cselekmény részeit; a korábbi filmjeiben felvillanó, fénylő asszociációk is sorra elmaradnak.

Mindezzel szemben azzal lehet érvelni, hogy a Szerződés nem is kívánt más lenni, mint ami: szatirikus élű karcolat, pillanatkép, csak annyi társadalmi  háttérrel, amennyi egy javakorabeli, sikeres kardiológus főorvos villájában tartott fogadáson spontánul megmutatkozik decens protekcionizmusból, karrierizmusból, dacos nemzedéki szembenállásból, külföldmajmolásból, az alkohol-mámorban mindig újra virágzó nemzeti múlt-nosztalgiából; s mindez a fiatalok, a főorvos fia, Pjotr és Lilka – a társaságban szerényen háttérbe vonuló szakszervezeti funkci gátlásos kislánya – balulsikerült egyházi esküvőjük alkalmából. Kétségtelen, hogy negyedannyi társadalmi „főbűnből” is készültek már mulatságos vígjátékok jó humorérzékű, gégékben nem válogatós rendezők kezében. Zanussi annyival több és különb ezeknél, hogy képtelen ilyen „átlagosan mulatságost” alkotni. Az ő humorérzékének uralkodó vonása a gúny, az irónia az egzisztencializmus értelmezésében, ahol egy tőről fakad az ész megbotránkozásával. S ez nem a „főbűnök mennyiségének” kérdése, mint inkább minőségének; az etikus-filozofikus   ész ügye.

Formálisan, külsőségeiben a Szerződés félreismerhetetlenül Zanussi-film. Nemcsak eleven, dinamikus képi világa, a félközeliek gyakori váltakozása a nyugalmasabb totálfelvételekkel a természet közelségének érzékeltetésére  (Sławomir Idziak operatőri munkája); nemcsak az élethű színészi alakítások, az üres-látványos poének felé soha el nem csúszó szerepjátszás, szerepfelfogás rokonítják a korábbi Zanussi-filmekkel, de a jelenetek minden túlrészletezettsége, zsúfoltsága, a témához képest szerep-túladagoltsága ellenére – elbeszélő stílusának könynyedsége is. Még akkor is, ha eközben folytonosan megmarad hiányérzetünk a film mondandójának élesebb meghatározását, megfontolt információ-szegényességét illetően. Mindez sajnos a filmre sújt vissza.

S minél több családtagot, rokont, sodródó barátot hív meg (s azok mind eljönnek könyörtelenül), e deresedő, világfias szívspecialista főorvos, aki tapintatosan számontartja régi és új betegeinek nem csekély háláját, annál valószínűbb, hogy az a dráma, amit a fiú és az apa konfliktusa rejt, észrevétlenül elmerül a rock, az alkohol, s az alagsorba épített svéd szauna vidám gőzében. S vele a kiváltó ok: „a leföldelt cselekvés”, amiről egy nemrégen megjelent interjúban Zanussi így beszélt: „Mintha az ember lemondott volna a nagyság utáni vágyról... az önmegvalósításról, kiteljesedésről. S ez szörnyen veszélyes. Ez a... visszafogott, [leföldelt] cselekvésben rejlő reakciósság veleje...” De a filmben, mielőtt e gondolat nyilvánvalóvá lenne, mielőtt az apa szembekerülne vele, a mellékágakon bujkáló cselekmény végkifejlethez érkezik: a fiú részeg dühében felgyújtotta e modern külsejű családi fészket. A szívspecialista apára már csak az a feladat hárul, hogy átmeneti depresszióvá degradálja a fiú konfliktusát, s szanatóriumba vitesse a szolgálatkész mentőkkel.

A film végén egy dámszarvas csodásan szép feje, csodálkozó-szomorú szeme jelenik meg közeli képben. Talán a Társadalmi Szerződés naiv írójának szimbólumaként.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6331