KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/június
ORSON WELLES 100
• Báron György: Citizen Welles Orson Welles 100
• Forgách András: A színész az emberben Orson Welles a vásznon
JOHN BOORMAN
• Csiger Ádám: A játéknak vége John Boorman – 1. rész
• Takács Ferenc: "Ötven a százból" John Boorman: A királynőért és a hazáért
AUSZTRÁL ZSÁNER
• Zalán Márk: A didzserido szüntelen búgása Ausztrál aborigin filmek
• Pozsonyi Janka: Nyomkövetők A kortárs ausztrál western
• Szabó Ádám: A fenevad gyomrában Halott polgárok szelleme
• Varró Attila: Két úr sofőrje Mad Max: A harag útja
REBELLIS ROBOTOK
• Baski Sándor: Lázadó Évák Robot vs. ember
• Huber Zoltán: Istenkomplexusok Bosszúállók 2: Ultron kora
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: „A film nekem mágia” Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Soós Tamás Dénes: „Én másképp láttam a vietnámi háborút” Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Más világok Titanic: Versenyprogram
• Huber Zoltán: Túlélési technikák Titanic: Amerikai függetlenek/Sötét oldal
FILMISKOLA
• Kelecsényi László: Hogyan kezdjünk el egy filmet? Regényes filmdramaturgia
• Lichter Péter: Derengő folyosók az ismeretlenbe Avantgárd főcímek
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Ragadozó a völgyben Ron Rash: Serena
• Tüske Zsuzsanna: Út a vadonba Susanne Bier: Serena
KRITIKA
• Muhi Klára: „Ez se és más se...” Kécza András: Magánterület
• Simor Eszter: Feminista romantika Thomas Vinterberg: Távol a világ zajától
MOZI
• Vajda Judit: Éjjelek és nappalok
• Varró Attila: Mocsárvidék
• Simor Eszter: Hölgy aranyban
• Forgács Nóra Kinga: Jack
• Kránicz Bence: Danny Collins
• Baski Sándor: Magam ura
• Sepsi László: Monsters – Sötét kontinens
• Kovács Bálint: Argo 2
• Kovács Kata: Szerelem Máltán
• Alföldi Nóra: Bazi nagy francia lagzik
• Pápai Zsolt: Genesis: A siker útja
• Csiger Ádám: Csábítunk és védünk
• Árva Márton: Éden
DVD
• Lakatos Gabriella: A tizedes meg a többiek
• Gelencsér Gábor: Napló gyermekeimnek
• Kránicz Bence: Az öt kedvenc
• Soós Tamás Dénes: Férfiak, nők és gyerekek
• Horváth Balázs: Arzén és levendula
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Képregényfesztiválosok

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Lumière-tekercsek

Mozi van

Bérczes László

Küldjük a faxokat, üzenünk a rögzítőn, váltogatjuk a csatornákat, de a személyességre vágyunk. A pecsétre, hogy vagyunk, hogy itt és itt él egy bizonyos Bobcsinszkij, vagy Dobcsinszkij.

Ez az én időm (mondja valaki a rádióban), „most, amikor a tévében negyven csatorna nyomja, amikor telefonok, telefaxok, üzenetrögzítők csörögnek-csattognak, akkor az, hogy a vásznon átballag egy kutya, hogy valaki véletlenül lefröcsköli magát, az elemi, gyermeki élménnyé válik, és erre vágynak az emberek, nem, nem az elit, hanem a nép, én népfilmet csinálok…” Hát persze, Szirtes az. Ő mesél valamelyik nap a rádióban, öt perccel a filmszemle után, amikor még éppen nem járt le erre az évre a magyar film szavatossága.

Különben igaza van neki, amiből nem következik, hogy ez ki is derül majd. Az ő ideje jön, meg a KVB (Közgáz Vizuális Brigád) ideje. Egymáshoz szinte semmi közük, de akkor is. A szeretetteljes, nyers emberi gesztusról van szó. Igen, lehetséges, hogy ez nem derül majd ki, nem derülhet ki, mert továbbra is küldjük a faxokat, üzenünk a rögzítőn és váltogatjuk a csatornákat (hátha valamelyiken bejön ez, pedig ez ott nem jöhet be) – de erre vágyunk. A személyességre. A pecsétre, hogy vagyunk. Én, te, ő. Közép-európai Dobcsinszkijek (vagy Bobcsinszkijok) vágyjuk-elfogadjuk Szirtes András ajánlatát, aki elviszi az üzenetet, miszerint itt és itt él egy bizonyos Bobcsinszkij (vagy Dobcsinszkij). Csak ennyi az üzenet. Ami persze Szirtesről szól, aki tekeri a masinát, forgat és vetít, ott van (elhűlten hallom a rádióban, hogy szó volt a Lumière-tekercsek moziforgalmazásáról, vagyis olyan vetítésekről, ahol nem lenne jelen a rendező, és a drága Darvas Feri, a mozizongorista).

A szemlén volt néhány szeretnivaló, jó film (szerintem a Bűvös vadász; A részleg; az Esti Kornél csodálatos utazása), és volt két esemény (Lumière-tekercsek, Ilyen az élet). Utóbbi kettő kevesebb is, több is, mint egy film. A hangütésről van szó, és arról a suta, tétova mozdulatról, amivel felém fordulnak, és a vászonról lelépve felém, a néző felé mozdulnak a filmesek. Szirtes szó szerint megteszi ezt. Megállítja a filmet, felballag a vászonhoz, a képen látható utca végében megmutatja az autót, amiben akkor éppen lakott, felénk fordulva mesél, arcán a kimerevített filmkép, ő pedig nyelvtani szabályokat félredobó angol–magyar keveréknyelven magyaráz a közönségnek. Visszamegy, mellesleg rálép a kezemre, én ugyanis sokakkal egyetemben a földön kucorgok, ő kortyol a söréből, Darvas egyfolytában játszik, tekintete mindig a vásznon, hiszen a dallam, a ritmus, a képpel mozdul, Szirtes újra teker, valaki oldalt, háttal a vászonnak őt filmezi, mi a vásznat bámuljuk, rajta a kisbabát, amint reggelizik, az óriáskereket, ami csak forog körbe, a kutyát, ahogy keresztül ballag a képen, és egy embert, aki lefröcsköli magát. Jó a kedvünk. Ez az egész többek között mulatságos. Meg szép.

Áll egy filmes pasas a tömeg közepén, fején kis bányászlámpa világít, nem tudom, mire való, de jópofa, balra előttem a földön is egy kislámpa, egy papírlapot világít meg, a kislámpa fénykörében ritmusra mozgó lábak tulajdonosa néha lenéz a papírra, hogy tudja, melyik szám következik, most éppen a Für Elise, elöl, a fehér vásznon egy világítótorony masszív, sötét tömbje, tetején a körbeforduló reflektor pásztázza a vizet, a tenger nyugodt, a fény remeg a víz tükrén, a reflektor együtt mozdul a Für Elise-zel, most Szirtes is hallgat, tudja, ez most egy „lírai rész”, csak hátul kattog monoton ritmusban a vetítőgép karja. Mozi van.

Az utolsó tekercs után felgyulladnak a fények, a vászon előtti kisszínpadon hárman állnak, Szirtes András, Darvas Ferenc, meg Michael, az angol pereces. Mi lelkesen tapsolunk. Tapsolunk a moziban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/04 17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=835