Mesedimenziók

Égenjárók

Végtelen történetek

Varró Attila

Oshii Mamoru disztópiájában minden virtuális, a háború, a halál, csak a leküzdhetetlen spleen nyomasztóan valóságos.

Noha Oshii Mamoru rendező eddigi animációs munkái alapján az anime Tarkovszkijaként vált ismertté, élőszereplős Mozi-trilógiája pedig amolyan megkésett tokiói Godard-nak tünteti fel, az a film, ami leginkább rányomta bélyegét a teljes életműre, nagyjából egyenlő távolságra helyezkedik el az orosz mester tudományos-fantasztikus filmpárosának borongós transzcendens lelki tájképeitől és a balparti új-hullám intellektuális, önreflektív formai rendbontásaitól. Az Alphaville és a Solaris metszetébe illeszthető rövidke Chris Marker-disztópia, a La jetée jóformán első szerzői műveitől számítva sablonként szolgál Oshii számára, hogy szigorú mintázatának körvonalait minduntalan más és más tematika vagy zsáner elemeivel töltse meg. A Marker-opusz központi motívumát jelentő belső időutazás, amely során a laboratóriumi ágyába szíjazott főhős pusztán tudata módosításával merül el a múlt és jövő virtuális világába, éppoly könnyedén rokonítható az Oshii rendezte cy-fik mátrixtúráival (Páncélba zárt szellem, Ártatlanság, Avalon), mint a korai alkotások megelevenedett kislányálmainak börtönével (Urusei Yatsura: Gyönyörű álmodó, Angyaltojás, Twilight Q: Labirintus-ingatlan) vagy akár az erősen önvallomásos Beszélő fej díszletelemekre redukált filmszínházával, ami a rajzfilmrendező-főhős saját alkotói fantáziájának útvesztőjévé válik. Oshii virtuálvilágait műfajotthonuktól függetlenül elsősorban időtlenségük jellemzi: állóvizek tükrén támadt mozgóképek, kimerevített pillanatfelvételek sorozatai, akár a La jetée rendhagyó filmtablója (amelyet az alkotó a Jin-Roh múzeum-jelenetében konkrétan meg is idéz). Legyen szó a Gyönyörű álmodó kisvárosáról, ahol a középiskolás hősgárda napról napra ugyanarra a reggelre ébred vagy az Avalon reset-elhető számítógépes játékáról, ezekben a világokban megtorpan az idő, lakói köré a ciklikus ismétlődés koncentrikus évgyűrűi zárulnak. Miként Marker főhősének fejében, a volt és lesz szintézist alkot: mind az alternatív múltban játszódó forgatókönyveinél (Jin-roh, Tachigui, Blood), mind a lepusztult, rozsdás disztópiáknál (Avalon, Vörös szemüveg, Korcs kutya) Oshii előszeretettel vetíti egymásra a történelmi félmúlt archív felvételeit és a közeljövő kompjuterképeit.

A 2008-as velencei fesztiválon bemutatkozott Égenjárók (The Sky Crawlers) első pillantásra teljesen új tematikai környezetben, a rendezőtől szokatlan történetet mesél el, amely légi háborúkat folytató médiasztárjaival jóval közelebb áll az amerikai társadalombíráló sportutópiák hagyományához (Rollerball, Menekülő ember, Halálfutam 2000), mint Marker filozofikus bunker-scifijéhez. A Mori Hiroshi hatkötetes regénysorozatából (amely Japánban majdnem egymillió példányban kelt el) vászonra adaptált történet egy meghatározatlan közeljövőben játszódik, ahol a nemzetek csatáit immár nemzetközi konszernek bérpilótái vívják, hogy a globális nézősereg a véres fellegharcok tudósításain keresztül részesülhessen a hajdani háborúk illúziójából. A rendezőtől (el)várt látványos, stilizált városképek helyét csendes vidéki életképek veszik át: a lökhajtásos vadászgépekben suhanó gladiátorok a légibázisok egyhangú hétköznapjait élik, időnként megszakítva egy húsos pitével a közeli bisztróban, alkalmi pásztorórával a helyi luxusprostikkal vagy éppen halálos kimenetelű összecsapással a rivális cég repülői ellen – sehol egy kósza mesterséges intelligencia, automata robottank vagy katódfényű szellemlány, csupán az ismerős basset-hound csahol a kifutók szélén. Azonban akárcsak Masamune Shirow Palackba zárt szellem-mangája esetében, a japán anime-auteur ezúttal is saját alkatához szabott alapművet választ, amelynél az új műfaji álcaháló a rég ismert felépítményt takarja: egy szembesülés, majd szakítás történetét az automatizált, konformizált emberi léttel. Ráadásul maga a vadászgép-kontextus sem számít Oshii-idegennek: az intelligens szupergépeikkel szimbiózist alkotó mesterpilóták már a két Patlabor-mozifilmben is visszaköszöntek, katonai légibázison játszódik a Blood 2000-es vámpírmeséje, sőt maguk a repülők több korai rajzfilmjében is komoly szerepet kaptak, legyen szó a Gyönyörű álmodó harci gépéről, amelyről a főszereplők először szembesülnek mesterséges édenkertjük szűkre szabott határaival vagy a Labirintus-ingatlan égi halakká változó utasszállítóiról. Míg Miyazaki Hayao esetében a repülés a szabadság és önállóság állandó szimbóluma, Oshii esetében többnyire a kellő távolságot biztosítja a bezártság, elszigeteltség felismeréséhez: az ég olyan túlvilág, ahonnan átláthatjuk a földi lét illúzió-mivoltát (lásd még Kusanagi őrnagy mélytengeri merüléseit a Páncélba zárt szellemben). Eképp az Égenjárók lenyűgöző légicsatái a szükséges akciófunkción túl szimbolikus jelentést is hordoznak, egyfajta lehetőséget a megváltásra: pilótahőse számára a finálé égbeszállása hozza el a végső tanulságot, mely szerint hiába járjuk napról napra egyazon ösvényt, meg kell látnunk az apróságokban rejlő új dolgokat, hogy a legtöbbet kihozhassuk ebből a földi siralomvölgyből.

Oshii azonban nem csupán új műfajt, de friss célközönséget is talált magának, amelyet a főhős-választása is jelez: az Égenjárók az 1984-es Gyönyörű álmodó óta az első rendezése, ami egyértelműen a kamaszközönségnek készült (nem véletlenül cserélte le rég bevált írótársát a főként tizenéves drámákat jegyző Ito Chihirora), érthető hát, hogy a kiégett robotzsarukat, lázadó exkommandósokat és megfáradt konzolzsokékat éteri tisztaságú, angyalszép tinédzserek váltják fel. Oshii kamaszai azonban immár nem bohó kisvárosi középiskolások egy földönkívüli fruska álmában, hanem genetikailag (újra)teremtett örökifjú gyermekharcosok, miként ezt már nevük szóösszetétele, a Kildren is jelzi. Az eddigi életműben kezdettől felbukkanó kamaszlány-alak paradigmaváltást, vagy legalább is egy újabb szint ígéretét jelezte az Urusei Yatsura-széria kelekótya Lumjától Kusanagi új androidtestén át az Avalon és a Beszélő fej képernyőkísértetéig: a Blood és az Ártatlanság azonban már óvatos szemléletváltást jelzett, mintha csak Oshii cseperedő kamaszlánya jóvoltából egyre erősebben érezné, hogy egyetlen korosztályra sem nehezedik olyan súllyal a fogyasztói társadalom monotóniája, mint a gyermekkorból felnőttlétbe lépőkre. Elég egy alaposabb pillantást vetni a tizenéveseknek szóló kortárs fantáziafilmekre, hogy felismerjük a különféle műfaji motívumokba kódolt üzenetet: az Alkonyat örökifjú vérszívói, a Coraline mesebeli Másik Otthona vagy akár a legfrissebb Peter Jackson film Komfortos mennyországa és a vadonatúj Dorian Gray-adaptáció mind ugyanezt a Pán Péter-szindrómát, az idő állóvizével való ambivalens érzelmi kapcsolatot tematizálják. Oshii elsőként a Blood gyermeklánytestbe zárt ősöreg vámpírjában mutat rá az örökifjúság légkondicionált lidércnyomására, majd az Ártatlanság babáinál saját motívumban ötvözi a kortalan robotlétet és a serdülőkort, hogy azután a – Harrawayre keresztelt! – robotsebésznő szavaival konkrét párhuzamot is vonjon a kettő között (a serdülőknek már emberi formájuk van, de még nem rendelkeznek az emberi privilégiumokkal, a szabad akarattal és kialakult személyiséggel, csupán a babák behatárolt életét élik). Az égen járó Kildrenek motívuma ezúttal a modern géntechnika végtelen reinkarnációi révén fogalmazza meg az Oshii-féle szerzői világkép sötét kilátástalanságát, amelyből valódi szabadulásra immár esély sincs, mindössze belső szemléletmódunk igazításával tehetjük elviselhetőbbé a „modern élet kényelmének egyhangú purgatóriumát” (idézet a rendezői nyilatkozatból). Ezek a kamaszfigurák épp olyanok, mint az Ártatlanság kifejezéstelen tekintetű szexbabái, egyetlen konkrét funkcióra programozott automaták, tudatuk mélyén a személyes, emberi emlékek szellemével. A friss anime immár a környezetrajzok és a karakterdizájn szélsőséges ellenpontozásával is ezt jelzi: Oshii nem elsősorban az érzelmi azonosulás okán szorítja párvonalasra figuráit (miközben soha nem festett még ilyen káprázatosan fotorealisztikus háttereket és eszközparkot), brutálisan leegyszerűsített vonalhősei ugyanazt tükrözik, mint legutóbbi élőszereplős filmjeinek részben (Avalon), vagy egészben (Tachigui) képsíkokra redukált szereplői. Míg a kortárs Hollywood digitális animációja a mind élethűbb emberi figurák szent grálját hajszolja, Oshii az ellenkező irányból közelít a közös nevezőhöz és az élő embereket ábrázolja mind inkább rajzolt karaktereknek – organikus avatárok helyett mechanikus bábfigurák köré kerekít színpompás CGI-mesevilágot.

SUKAI KURORA – japán, 2008. Rendezte: Mamoru Oshii. Írta: Hiroshi Mori történetéből Chihiro Itou. Kép: Hisashi Ezura. Zene: Kenji Kawai. Gyártó: Production I.G. / Nippon Television Network Corporation. Forgalmazó: CORNERFILM. Feliratos. 122 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2010/02 44-45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10051

Cikk értékelése:

szavazat: 1010 átlag: 5.57