KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Terrormozi

Homeland – A belső ellenség

Az elnök sorozata

Baski Sándor

George W. Bush elnökségével párhuzamosan futott a szintúgy nyolc évadot megért 24, amely a korszak talán leghűbb popkulturális leképeződése volt. A sorozat főhőse, a rettenthetetlen Jack Bauer a legdrasztikusabb eszközök bevetésétől sem riadt vissza, hogy megvédje hazáját az elvetemült terroristáktól. Mint utólag kiderült, maga Bush is a széria rajongói közé tartozott, ami aligha meglepő, tekintve, hogy a 24 konklúziója tökéletesen rímelt a terror ellen globális háborút indító kormányzat ki nem mondott, de következetesen képviselt alapelvére – a cél szentesíti az eszközt.

Az immár második ciklusát töltő Barack Obama is megtalálta a saját sorozatát. Az ő abszolút kedvence a Homeland, amelyet – az anekdota szerint – meg is vásárolt DVD-n, majd a színészekkel dedikáltatta a lemezt. A férfi főszerepet alakító Damian Lewis az alábbi ajánlás kíséretében szignózta a kiadványt: „Egyik muszlimtól a másiknak”, utalva ezzel arra, hogy míg a színész a fikció világában egy muszlim hitre áttért hazaárulót játszik, addig Obamát a kevésbé iskolázott amerikaiak jelentős része máig egy magát kereszténynek hazudó muszlimnak tartja. Ez a pikáns áthallás egyben rá is világít arra, miért aratott a Homeland – A belső ellenség eddigi két évada osztatlan nézői és kritikai sikert.

A sorozat alapötlete elviekben nem túl korszerű. A hidegháborús paranoiával együtt a kémthrillerek alvó ügynökei is kimentek a divatból. Ami A mandzsúriai jelöltben még ijesztően reális szcenáriónak tűnt, az ma a legkevésbé sem hiteles – arab ügyért harcoló fehérbőrű terroristák csak a politikai korrektségre kínosan ügyelő produkciókban léteznek. Az Obama személyét – és az amerikai muszlimokat – övező bizalmatlanság azonban azt tanúsítja, hogy ha nincsenek is belső ellenségek, igény azért lenne rájuk.

A Homeland alapszituációja mégsem az újraéledni látszó kollektív paranoia kielégítése miatt működik igazán, hanem mert az alkotók komolyan vették a ponyvaregények lapjaira kívánkozó ötletet, és papírmasé figurák helyett többdimenziós karaktereket teremtettek. Az iraki fogságból 8 év után hazatérő Nicholas Brody őrmester nem a 24 kérlelhetetlen terroristáinak rokona, hanem egy traumatizált hús-vér alak, aki legalább annyira össze van zavarodva, mint az őt halottnak hívő családja. Ellenlábasa, a rá kezdettől gyanakvó CIA-ügynök sem éppen egy Jack Bauer: míg a 24 főhősét soha nem kínozták morális dilemmák, és mindig pontosan tudta, ki az ellensége, addig Carrie Mathison (Claire Danes) folyamatosan vívódik, olyannyira, hogy végül szó szerint beleőrül a nyomozásba.

A sorozat realizmusa persze viszonylagos. Az izraeli Hatufim, amelyről mintázták, sokkal inkább eleget tesz ennek a követelménynek. Az eredeti változatban nem egy, hanem két fogságba esett katona tér vissza a családjához 17 évnyi távollét után. Az amerikai helyzettel ellentétben Izraelben a hasonló esetek meglehetősen gyakoriak – nagyjából 1500 egykori hadifogoly él az országban – a sorozat pedig a jelenség súlyához mérten foglalkozik mind a hazatérők visszailleszkedési nehézségeivel, mind a családtagok gyökerestől felforgatott életével; a hétköznapi drámák mellett a thriller szál gyakorlatilag háttérbe szorul. Bár a Homeland is érinti ezeket a problémákat, a legalább tíz karaktert mozgató Hatufimmal szemben inkább Brody és Carrie figurájára fókuszál, a drámai feszültséget így elsősorban kettejük állandóan változó kapcsolata biztosítja.

A sorozat írói nehezen tagadhatnák le, hogy korábban a 24 stábjában dolgoztak – a dramaturgiai fordulatok helyenként Jack Bauer kalandjait idézik –, egyelőre azonban sikerült megtalálniuk a thriller és a pszichológiai dráma közti megfelelő egyensúlyt. Míg a 24 formátumából fakadóan minden epizódban prezentálniuk kellett több bombasztikus csavart, ami hosszútávon komolytalanná tette a sorozatot, addig a Homeland jóval ráérősebb tempója mellett a szereplők elmélyítésére is jut idő, ennélfogva a cselekmény fordulatai sem tűnnek annyira abszurdnak. Jótékony hatással van a széria hitelességére az is, hogy az alkotók láthatólag nem időhúzásra építenek, nem akarják hosszú évadokon át önmagukat ismételni. Inkább a nézői elvárásokkal játszanak: előbb felmutatják, majd – rendszerint a következő epizódban – félredobják a kínálkozó kliséket, így szinte lehetetlen kiszámítani, milyen irányba görgetik tovább a történetet.

A lényeget lecsupaszítva persze a Homeland is arról a kérdésről szól, amiről a 24: hogyan és milyen áldozatok árán tudja megvédeni magát Amerika a terrortól? A két sorozat között „mindössze” annyi a különbség, amennyi a Bush-korszak és az Obama-éra közt: míg előbbi fekete-fehérben láttatta a világot és egyszerű válaszokat kínált, addigi utóbbi ugyanazokat a célokat jóval kifinomultabb eszközökkel próbálja elérni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 15-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11368