KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Egy fantasztikus nő

Íme az ember!

Vajda Judit

Lelio transzfilmje még a Tangerine-nél is humanistább.

 

Annak idején a 2005-ben bemutatott Transamericának az volt a legnagyobb vívmánya, hogy az elején még tipizált transzszexuálisként megjelenített főhős a játékidő során a néző szeme előtt változott át fokozatosan nővé, majd emberré. Sean Baker 2015-ös Tangerine-jére ez odáig fejlődött, hogy a transznemű nők saját közegük királynői lettek, és a ciszneműek számítottak kívülállóknak.

A tökéletes, humanista megközelítésig azonban egészen 2017-ig, a chilei Sebastián Lelio filmjének bemutatásáig kellett várni. Lelio transznemű főhősnőjét nem mutatja hanggyakorlatok vagy hormontabletták bevétele közben, de hozzáállása fejlettebb Bakerénél is, hiszen nála végeredményben mégiscsak egzotikumok maradtak a saját szubkultúrájukból egy percre sem kitörő transz nők. Az Egy fantasztikus nőben egyszerűen csak egy embert látunk – a legbeszédesebb gesztus erre nézvést, hogy szűk félórán át semmilyen jelzést nem kapunk arra vonatkozóan, hogy akit nézünk, az nem születésétől fogva nő. Az első célzás (jellemzően egy hatósági személy részéről) akkor érkezik, amikor a főhősnő, Marina és szerelme, Orlando életébe (utóbbi halála okán) betolakszik a külvilág. Marina nemi identitása csak onnantól fogva válik hangsúlyossá, hogy mások egyfolytában megalázzák miatta. Attól kezdve, hogy eltűnik a férfi az életéből, a főhősnőnek folyamatos küzdelmet kell vívnia nemcsak azért, hogy méltóképpen meggyászolhassa szerelmét, de saját identitása megtartása érdekében is.

Marinának Orlando (a névválasztás nyilván utalás Virginia Woolf hősére) halála után még a nevéért is meg kell küzdenie, ami pedig minden ember identitásának legalapvetőbb része. Több jelenet is arra fut ki (a rendőr nem hiszi el bemondásra a nevét, meg kell mutatnia neki a személyijét, néhai szerelme fia pedig folyamatosan Marisának szólítja Marina helyett), hogy neki nem jár az, ami egy ciszneműnek alapvető joga. Mintha csak azt akarnák, hogy a szerelme elveszítése után saját identitását is elveszítse.

A főhősnő passiójának következő stációja, hogy be kell bizonyítania, valóban szerette Orlandót, nem pénzért volt vele, nem ő idézte elő a halálát, és hogy ha a férfi lakása és kocsija nem is jár neki, legalább azt a kutyát hadd tarthassa meg, amit szerelme neki ajándékozott. Végül pedig eljutunk odáig, hogy a neve és a szerelme után Marinát meg akarják fosztani emberi mivoltától, azaz attól az alapvető emberi jogtól is, hogy elbúcsúzhasson a szerettétől. Ekkor a központi figura felemás sikerrel végződő antigonéi küzdelembe kezd, melynek során át kell élnie a hétköznapi poklot, olyan apró borzalmakkal, mint egy hatósági orvosi vizsgálat, és olyan, köznapian kegyetlen mondatokkal, mint hogy „amikor rád nézek, nem tudom, mit látok”. Amíg végül odaállhat a tisztítótűz elé, Marinának el kell viselnie, hogy halott szerelme rokonai olyanná változtassák, amilyennek látják (ragasztószalaggal tekerik körbe a fejét, ami úgy eltorzítja az arcát, mintha torzszülött lenne), majd neki magának kell visszaváltoznia férfivá, hogy belenézhessen Orlando szekrényébe egy szauna öltözőjében, hátha otthagyott valamit a férfi.

Lelio alkotása abban is fejlettebb a többi transzfilmnél, hogy az azokban előszeretettel alkalmazott tükörszimbolika (mint az identitásproblémát megfogalmazó egyik legerősebb motívum) itt másképp jelenik meg. Az Egy fantasztikus nőben a főhős számára nem problémás a saját identitása, csak a külvilág szemében az, így a személyiség zavartságára utaló tükrök csak azután jelennek meg, hogy a haláleset (és mások közbeavatkozása) miatt meghasad Marina világa. A legszebb szimbólum pedig az, amikor a film végén a főhősnő a két lába közt tart egy tükröt, amibe belenéz, így végeredményben nem a nemi szervét, hanem saját magát látja ott.

Orlando rokonai és a hatóság emberei a filmben úgy tekintenek Marinára, mint valami szörnyetegre vagy különcre, a halott férfira pedig mint egy perverzre. Előbb jut eszükbe, hogy a nő pénzért volt vele, a férfi pedig az extrém szexet szerette, mint a legkézenfekvőbb megoldás: hogy hősünk is egy normális, hétköznapi ember, csak megtörtént vele az a tragédia, hogy nem megfelelő testbe született, és hogy azért voltak együtt Orlandóval, mert szerették egymást. A rendező a legegyszerűbb megoldást választotta: emberként tekintett főhősére – amiért cserébe egy gyönyörű film és nem mellesleg egy Oscar-díj lett a jutalma.

 

Egy fantasztikus nő (Una mujer fantástica) – chilei, 2017. Rendezte és írta: Sebastián Lelio. Kép: Benjamín Echazarreta. Zene: Nani García, Matthew Herbert. Szereplők: Daniela Vega (Marina Vidal), Francisco Reyes (Orlando), Luis Gnecco (Gabo), Aline Küppenheim (Sofia). Gyártó: Participant Media / Fabula / Komplizen Film. Forgalmazó: Elf Pictures. Feliratos. 100 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13686