KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Warhol

Valahol

Kozma György

Pillanat-megváltók ők, a rock-and-roll csillagai, a sok-sok másféle csodalény közt.

 

Egy filmre gondolok most, 1970-ből. Mindenesetre valamikor 70-ben, 71-ben láttam... mindegy, az első Warhol-filmet akkoriban láttam, Trash volt a címe, le is rajzoltam a naplómban. Amikor aztán 74-ben végre disszidáltam Londonba, húszévesen, rögtön egy Hockney-filmre vittek el – halványkék vízmedencék, fotorealista habok, fiúk narancsbársony színben –, elhatároztam, hogy engem ugyan az Histoire d’O nem érdekel, de azért ezt a főszereplőt, ezt az Udo Kiért megnézném abban a Warhol Frankenstein-filmben (Flesh for Frankenstein), amit háromdimenziós szemüveggel is lehet nézni...

Azon az estén ugyanúgy féltem a párizsi utcán a rendőröktől, mint azelőtt és azután évtizedekig otthon, Magyarországon. Persze Warhol elkaphatja az embert, s máris csak Bowie-t hallgat és sztár akar lenni a tévéglóbuszon, „a kozmoszgólem” vizuális káoszában, világi nyersesé-gében: személyességet, spontenaitást áhítva és létrehozva.

Mindig nehezen tudtam megemészteni azt a könnyed, felvilágosult erkölcsönkívüliséget, amely a Warhol-hősök sajátja volt. A Jim Morrison-kvalitásokkal „Mr.” kategóriával rendelkező Joe DAllessandro-tól Lou Reed-ig vagy Edie Sedwick-ig (vagy, hogy hívták azt az arisztokrata kislányt ezüst hajjal), nem-evilági lények mind.

Aztán a Bódy forgatásain, vagy még előbb, a Molnár Gergely és a Hajas (McLuhan-korbeli, warholian pontos) első vetítései után – hogy is hívták azt a művházat? Vörösmarty? (Ganz Ábrahám Filmszínház – A szerk.) – után láthattam Udo Kiért az FMK-banfmint kés a vajban, úgy vágta át összes közhelyeinket arról, hogy mit szabad és mit lehet. Ahhoz Warhol túl korán elment, hogy figyelmeztesse rajongóit: saját határainkat ismerni kell és tiszteletben kell tartani. Bár az is szigorú határ, ha semmit nem teszek és mondok, amit más is tehet vagy mondhat. Ettől a warholi „eredetiséghajhászás” filozófiai mélységű eretnekséggé válik.

Emlékszem, sírtam, mikor nem választhattak engem az osztályban „kultúrosnak”, mert elvittem az egész „második bét” az Antonioni-féle Nagyításra, mert Warholtól tanultam, hogy a sztárokra, csillagokra figyelni kell. Ebben a filmben egyszer egy szerelmespár egymáshoz ér. Sőt, valaki eltűnik...

Warholtól tanulhattuk azt is, hogy a tévében a pletyka közvetlensége a fontos. Azt írta POPism című kötetében (HarcourtBraceJovanovitch, New York, 1980.105. oldal): „Judy elnevette magát, és miközben szájából csordogált a spagetti, énekelni kezdett: Somewhere, over the Rainbow...” Az Ózból, ugye. Életemben akkor vittek moziba a szüleim, 59-ben vagy 60-ban, éjjel felsírtam... Na mindegy.

De Warholnak látszólag semmi se szent. Valójában a „hír” egyben hálaadás azért, amit hirdet. „Mindenki sztár lehet tizenöt percre”, mondta, mindenki csillag. Ahogy Hajas Moszkva téri Öndivatbemutatójában is láthattuk, a „bőrkabátját gyűrje gondterheltem” –jellegű Szentjóby, Najmányi vagy a dörmögőbben játékos Erdély által a film alá mondott szövegekkel.

Warhol nélkül is olvastam Sálingért, tudtam persze Ginsbergről, sőt Malamudról. De vajon McLuhan-re odafigyeltünk volna nélküle?

Emlékszem, volt pár éve egy horror-est Eörsiéknél, mert itt volt a Ginsberg, tőlünk mentünk oda, zavaromban felkaptam egy gitárt és énekelni kezdtem, életemben először, mert a Baksa csak pár hónapja szólt; gitár-akkord tanulás kötelező... Szóval, jövünk ki, és Ginsberg, még a liftben, miközben meséli, hogy ő nem tudott Bob Dylantól megtanulni gitározni, hozzáteszi: „Azt ne hidd, hogy mi lettünk volna valakik, ha nem írtunk volna egymásról.” Kerouac-ba belekötöttek, ha ő csinált botrányt, ha Borroughs, mindegy, másnap már megírtuk valamelyik újságba.

Akit megcsap a Csillag szele – szóval a „csillagcsapottak” – mindig kapják az „üzenetet”. A közeg az üzenet. A hír, a dicsőség, a hála visszhangja.

Valahol. Akár a Warhola-család eredeti neve is lehetett volna.

Imádtam, ahogy mondaná, hogy tegnap a díszpáholyba adtak jegyet a Dávid Bowie előtt fellépő Müller-féle „Sziámi” koncertjére.

Ha Warhol, mint mondják, nem is él már, ő is, mint Lennon, azok közt van, akik miatt még merünk reménykedni. Pillanat-megváltók ők a rock-and-roll csillagai, a sok-sok másféle csodalény közt. A sztár-pletykák (a Beatles Indiában, Bowie Tibetben vagy Nijinsky orgazmikus jógája) túlmutatnak önmagukon.

Birodalmak omlanak össze, Babilon partjainál, Andy. A hírnév is csak hiúság, a bölcsesség is...

Igen, azt hiszem ez itt a probléma. Nem a Kárpátok hiányoztak és hiányoznak nekünk, itt élőknek, hanem a csúcsok. Persze mindenki eljut valahová a hozzá közeleső területeken: sok jelentős elképzelés vált valóra a világ más részein úgy, hogy arról senki sem tud. Azt mindenki tudja, hogyan néz ki az Empire State Building (fogadok), hogy Warhol lefotó-szitavarázsolta, de a kínai parasztok vagy akár a türk ujgurok házának sohase-látott oszlopfaragása és minősége eltűnőben lenne, ha vissza nem tért volna az azóta szintén eltávozott Keith Haring metrógrafitti-motívumaiban, s végül a trikókon?

A Bowie-koncerten egy Trabantból akartak ránksózni Bowie-trikókat. Lehet, hogy ez a nyugati rajongókat nem irritálta, mert nekik minden érdekes és furcsa, de én ott, a kopottasán kéklő emlékpályán csodálkoztam is, szégyelltem is magam.

Ezt a Bowie-kazettát tépték ki a kezemből a pincérek a Moszkva felé haladó vonatban egyetemista kirándulásunkon tizenöt éve?

Tizenöt éve? Akkoriban még háromszor akkora volt az ITT magnó, mint most, viszont negyede vagy tizede súlyban annak, ami gyerekkorunkban valahogy először lett, és emlékszem, a szomszéd néninek, aki svájci baronesz volt, felvettük a telefonbeszélgetését (mert ránkkapcsolta magát) és rávágtuk, amikor azt mondja épp, hogy „I... igen, betettem a kandallóba...”, hogy „A hullát? Sikerült?”

Az osztályfőnök be is hívatta a mamámat, amikor az iskolaújságban egy egymást nyakban lenyelő emberekből álló köremberfej rajzot látott tőlem, hogy honnan szedem ezeket a „dekadens” ötleteket.

De én az anyámnak sohase említettem otthon Warhol nevét. Ő se Bibóét. Mindenki a maga baráti körétől féltette a másikat errefelé.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4744