KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bevezetés a filmpolitika gazdaságtani bírálatához

Hazabeszélek

Lányi András

Vita a filmgyártásról

 

Egy gazdasági szempontú vita filmgyártásunk helyzetéről, gondolom, olyan mélyreható lehet – mint az olefin-program széptani elemzése. Meglehet, senki sem akarja kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket, csak még az nem világos, mi légyen filmművészetünk: fürdővíz vagy gyerek?

Bizony, az utóbbi néhányezer évben a művészet nem volt rentábilis. Kiváltképp filmművészet, köztéri szobrászat és szimfonikus nagyzenekar ott jöhetett csak létre, ahol mecénásra talált. Ahol a nemzetgazdaság töblettermékének újraelosztása központilag történik, mecénás csak az állami költségvetés lehet. Befektetései ezen a téren annyira fognak megtérülni, mint az athéni tanácsnak a Pheidias Pallas-szobrába beépített kincstömeg.

Nem mondom, lehet a film éppenséggel üzlet is, melyen élelmes üzletemberek vastagra keresik magukat. Csakhogy nálunk az üzleties filmgyártás rossz üzlet volna. Termékeink a szórakoztatóipar nemzetközi piacán nem versenyképesek. Filmgyártásunk rosszul és későn kezdett igazodni az ott érvényesülő követelményekhez; sem a technikai, sem a szellemi bázis nem ilyen igények szerint alakult ki. A tömegízlés viszont itthon is amonnan veszi mintáit. Mert az nem igaz, hogy a néző diktál: neki diktálnak. A mozifolklór nem a nép ajkán terem, hanem számító üzletemberek és kultúrhivatalnokok íróasztalán.

A tömegek – állítólag – éppen arra vágynak, amit a tömegkultúra nyújt nekik. A baromfigyár szárnyas lakója szintetikus baromfitápra vágyik. Mást nem ismer, s az legkönnyebben emészthető. Ne háborodjunk fel e hasonlat méltatlanságán. Háborodjunk fel a helyzet méltatlanságán! Miközben manapság a vízcsapból is a gazdasági nehézség jön ránk, úgy tűnik, e nehézségek taglalása elfedi azokat a gyökeresebb gondokat, melyek országunkban a tudás, társadalmi önismeret, szépérzék, értelmes erkölcs ápolása, fejlesztése terén, a szellemi javak megbecsülése körül támadtak. Netán mégis itt kellene keresnünk a megoldást: bennünk, belül? És „gazdaságiak” csupán a következmények?

De maradjak csak a kaptafánál! (A közmondásos suszterénál, nem annál, melyre a magyar filmek készülnek.)

Valaki figyel című filmem költségei 1984-ben nyolcmillió forintra rúgtak. Vegyes, de az átlagosnál kedvezőbb kritikai fogadtatás és egy értelmiségi közönségréteg (hevesnek azért nem mondható) érdeklődése mellett Budapesten a filmet, néhány napos szórvány-megjelenésektől eltekintve, mindösszesen huszonegy napig tartotta műsorán egyetlen mozi. Mármost: vagy én herdáltam el egy kisebbfajta bölcsőde árát értelmetlenül, vagy a forgalmazás nem képes jól gazdálkodni a gondjaira bízott költséges kultúrjavakkal, vagy pedig abban a szakadékban tűnnek el sorra filmjeink, amely az alkotók, a filmterjesztők és a nézők értékrendje között keletkezett. És akkor egyetlen érvényes megállapítást sem tehetünk filmgyártásunk helyzetéről, gazdaságosságáról, amíg a filmcsinálás értelmét, rendeltetését illetően nem alakul ki valamiféle közmegegyezés. Ez csak nyilvánosan történhet: erről érdemes vitázni. Hogy milyen filmkultúrát akarunk a pénzünkért. S nem arról, hogy mennyi pénzért, mert annyiért, amennyire a közösen tisztázott célok jegyében éppen telik. Nem arról, hogy kinek a pénzén, akár a mozikasszába, akár az állami költségvetésbe fizeti be. Nem is arról, hogy kinek a kultúrája legyen az, amit a pénzünkért akarunk, mert általános válasz erre a kérdésre csak kaszttársadalomban adható: kinek-kinek kasztja szerint az őt megillető kultúrát. S egy uniformizált társadalomban adható: egy, közös kultúrát mindenkinek. Nálunk igény és lehetőség többarcú, többszínű filmkultúrára volna. (A kulturális befektetések pénzbeni megtérülésére viszont nincs lehetőség: a differenciált igények rovására sem.) S hogy ezen belül miféle filmeket akarunk, azt bíznánk a filmek alkotói és nézői közt folytatandó párbeszédre.

E párbeszéd hiánya, nem egyéb sodorta válságba filmművészetünket. Mű és közönség viszonyáról a forgalmazás monopolszervezete rendelkezik, kizárólagos hatáskörrel. Közvetíti a vélt igényeket és megszabja a filmek pályafutását. Mint gazdálkodó szervezet, ezt a viszonyt piaci viszonyként kénytelen kezelni, pontosabban: e szervezetben a kereskedelmi szempont egy kulturális szektor ellátásáról kizárólagos joggal gondoskodó hatóság szemléletével keveredik, nem mindig a legszerencsésebben. De legyen az piac vagy agóra, ott „vevő és eladó” mindenképpen csak vele és általa találkozhat: az ő keresletével, az ő kínálatával. Üzletelő hatóság avagy vevőkörét nevelő előadó; helyzete, érdekei minden esetre az egyöntetűségnek kedveznek. S az az egy is: micsoda öntet!

Nem tudom, mennyire kell és lehet különválasztani művészetet és szórakoztatóipart, de azt tudom, hogy verseskötetet nem ott árusítanak, ahol képújságot. S tudom, hogy az előbbiből több nagyságrenddel kevesebb fogy, mert kevesebb embernek van rá kedve, ideje, igénye. Öntudatra, önigazolás helyett. Lélekébresztésre, narkotikum helyett. Felismerésre, beletörődés helyett. Közös gondra, búfelejtő helyett.

A forgalmazók divatos jelszava: „vissza a tömegeket a moziba!” – a magyar filmet illetően e pillanatban ábránd csupán. Legjobban tudják ezt maguk a forgalmazók: nem ők találták ki a jelszót, csak ott leng a fejük felett. Leginkább arra alkalmas, hogy eladósodott, elmarasztalt, saját piszkába verdesett orrú filmgyártásunk e követelménnyel szembesítve még kevésbé merjen vállalkozni arra, amit esetleg tud, s még görcsösebben járja kényszerpályáit.

A reális jelszó ugyanis valami efféle lehetne: többféle mozinézési igényhez többféle forgalmazási csatornát. És főleg: a filmek egymástól bátran elütő sokféleségét! Több filmismeretet az oktatásban! Több életismeretet a filmesek oktatásában! (Önismeretet is: az csak az igazi ökonómia...) Sőt, jelszó lehetne ez is: vissza az értelmiséget a moziba! Mert bevallott példaképünk, ha jól értem, nem a harmincas évek végének milliós nézőtömege a filléres fércművek előadásain, hanem – mondjuk – a hatvanas évek elmúlta fölött sírjuk el krokodilkönnyeinket, mikor a filmművészet a szellemi élet középpontjában állt, nemcsak nálunk, egész Európában. (S hozott az a konyhára is: rég beváltottuk aprópénzre, ami a filmnek akkor rangot adott.)

Ma a magyar filmtermés nagyobb része, félek, nem jó semmire. És azért nem jó semmire, mert annyi mindennek kellene egyszerre lennie: korcsmapótléknak, nemzeti reprezentációnak, a tévé-krimi vetélytársának, építő bírálatnak és kasszasikernek. Azért nem jó, mert torzult, zavaros értékítéletek jegyében születik. Azért nem jó, mert egész útját, az elfogadástól az elfeledésig mesterségesen kialakított környezetben futja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/06 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5796