Magyar MűhelyDömölky János (1938-2015)Halál, hol a te kardod?Kelecsényi László
A művészi invenció és az érvényesülés tehetsége nem feltétlenül jár együtt. Nagy rendezőink közül Dömölky volt az egyik legmellőzöttebb, mindössze négy nagyjátékfilmet forgatott.
„Kiviszem Volkswagen,
behozom ócskavas.” Ezt a szállóigeszerű mondatot idézte valaki Budapest
legjobb, épp ezért megszűnő félben lévő DVD-boltjában minap. Egy korlátolt
vámos – melyik nem volt az a diktatúra esztendeiben? – mondja a Haumann Péter
által játszott főszereplőnek A kard című
vitriolos szatírában. Rég volt ez, 1976-ban, mesélni kell róla, film-fiaknak,
mozi-unokáknak, miért is volt akkora bűn, botrány, törvényszegés, ha egy magyar
turista mindenét eladva egy bécsi műtárgy-árverésen megveszi azt a pallost,
mellyel a Wesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvés részvevőit lefejezték a
17. században.
Idestova négy
évtizede forgott ez a film, melynek gyilkos humorát igazán csak az értheti, aki
felnőtt fejjel élt már az „ancien régime” idején. Mai filmtörténet órákon
hosszasan magyarázni kell a kevés buzgalmat mutató diákoknak, miért is volt
akkora durranás a Jékely Zoltán verse nyomán Csurka István tollából kifutott
forgatókönyvből, Zsombolyai János által fényképezett, Szemes Mari, Őze Lajos,
Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Temessy Hédi főszereplésével készített
produkció. A főszereplő Haumann kivételével mindenki halott. Most már Dömölky
János is, aki ezzel a darabjával iratkozott föl a „klasszikus, kultikus és
korfestő” magyar filmek jelképes márványtáblájára.
*
Első művészi
otthona, pályakezdő (majd később, a 90-es években az életművet folytató)
alkotásainak terepe a televízió volt. Neki is, mint annyi ott dolgozó
művésztársának, meg kellett küzdenie azzal a – ne szépítsük a szót –
lenézéssel, mellyel a boldog Lumumba utcaiak a szegény Szabadság tériekre
tekintettek. Azok meg magukra vették, titkon bosszankodtak, esetleg
antidepresszánst szedtek, s olykor ráittak. Ám nagy néha remekművekkel vágtak
vissza. Ilyen volt A tenger csendje (egy
Vercors adaptáció) még 1965-ben, amely külhoni tévés fesztiválon is dicsőséget
szerzett, bizonyítva, hogy semmit se számít, melyik kulturális intézmény
személyzeti irodájában hever egy filmrendező munkakönyve. E magasra tett lécet
későbbi tévéfilmjei többsége is átrepülte: mint például az évtizedekre dobozba
zárt Mélyrétegben (1967), a Malva (1967), a Gyilkosok (1974), a Miért,
avagy a tévések elmentek (1977), a Médeia
(1977), az Optimisták-sorozat (1981),
A Valencia-rejtély (1996) nem
veszített az erejéből.
Dömölky János a
fogalom esztétikai értelmében mégis csak örökre tévés maradt. Miért? Mert a
közelkép mindennél fontosabb volt számára. Titkokat tudott meglesni a színészek
arcán. Nem óhajtotta a világot megváltani. Nem szőtt romantikus terveket
történelmi kataklizmáink bemutatására. A legolvasottabb filmrendezők közé
tartozott – mondhatnánk róla, ha ezzel nem sértenénk meg más, nem kevésbé
verzátus alkotókat. Nem a saját látomását hajszolta – közvetíteni akart. Ha úgy
tetszik a magáénál nagyobb értékeket. Így jutott el az egyik élő magyar
klasszikus, Ottlik Géza írói világának bűvkörébe.
*
Pályakezdő
dramaturgként jelen voltam azon az immár legendássá szépült szeptemberi
délutánon, amikor a magyar próza akkor még nem kultikus alakja áldását adta a
tervre. Dömölky saját bevallása szerint azzal nyert, hogy nem az Iskola a határon, hanem a Hajnali háztetők megfilmesítési jogáért
jelentkezett. Ottlik ugyanis általában morózusan elzavarta azokat a rendezőket
– még a hatvanas évek elején Jancsó Miklóst is – akik a kőszegi cőgeráj
históriáját akarták vászonra vinni. (Később mégis beadta a derekát a
katonaiskolai regény ügyében, aztán mégsem lett film belőle, de ez már egy
másik történet.) A „jó és léha” regény, a kalandos sorsú, többszöri
nekifutással írt Háztetők sztorija,
sokkalta alkalmasabb volt a filmvászonra, mint a bonyolult időszerkezetű,
erkölcsfilozófiai témákat boncolgató Iskola.
Le is forgott a mű, s Ottlik még el-eljárt a forgatásokra, élvezte a hirtelen
támadt népszerűséget, büszkélkedve, hogy immár, az ő kifejezésével élve,
nemcsak „Kossuth Lajos-díjjal”rendelkezik, de egy filmíró népszerűsége is az
övé.
A film viszont
nem lett népszerű. Ki tudná ma már megmondani, miért nem? A Kongresszusi
Központot zsúfolásig megtöltő közönség nem a rendezőt, s nem is a kiváló
alakítást nyújtó színészeket (Andorait, Cserhalmit, Haumannt és Udvarost)
ünnepelte, hanem a díszbemutatón elmaradhatatlan tweed zakójában meghajló
idősödő írót. A Hajnali háztetők moziváltozata
csak az elmúlt évtizedek során értékelődött fel, s került méltó helyére.
Dömölkyt nem zavarta a fél-siker. Készített még egy Ottlik-filmet, a
legtitkosabb és legrejtélyesebb, az irodalmár kutatókat is izgató, szerzője
által „hang- és képsornak” aposztrofált A
Valencia-rejtély alapján, már Ottlik Géza halála után, de még ugyanannak a
gondolatkörnek a bűvöletében, nagyjából ugyanazokkal a színészekkel.
*
Dömölky Jánosnak
nem egy, kész vagy félkész munkája maradt dobozban/titokban. A Latinovits-Őze-Domján
színésztrió által fémjelzett Mélyrétegben
egy szerencsés véletlen folytán 2010-ben, több mint harminc év után, képernyőre
került (írója „disszidálása” miatt nem mutatták be). Nemes Gyula filmjében (Negatív magyar filmtörténet) a Vaskor esete szerepel. Gáll István prózakötete,
nem sokkal az író halála előtt, 1980-ban jelent meg. A ménesgazda című korábbi regénye Kovács András rendezésében
addigra már jelentős mozisikert aratott. A Vaskor
novellagyűjtemény, melyben Gáll félig-meddig hadiállapotban eltöltött
katonaidejének emlékeit vetette papírra: a Jugoszláviával ellenségeskedő „Tito-kutyás”
években szolgált a magyar néphadseregben. A forgatókönyvet Dömölky írta, már
próbafelvételek is készültek, Eperjes Károly és Cserhalmi György lettek volna a
főszereplők. Aztán az történt, amit a rendező Nemes Gyulának elmondott: a
tervezett forgatási helyszínen közölte vele egy főelvtárs, hogy márpedig ebből
a produkcióból semmi sem lesz. Ez ellen nem volt fellebbezés; hatalmi
helyzetből jött a tiltás, nem filmgyári, nem is film-főigazgatósági hivatalnok
volt a cenzor, hanem egy testületi személy, civilben is egyenruhás lélek. A Vaskor maradt a könyvtárpolcon,
filmváltozat nem segíthetett olvasottsága növelésében, pedig kevés ilyen
konokul igazságkereső kötet született az ötvenes évek első felének témájáról.
Az a rendező, aki
nem tudta valahogy kicselezni a hatóságok éberségét, megnézhette magát. Dömölky
egyik tévéfilmjében például volt egy tervezett jelenet: két ifjú mérnök egy
filmdobozt helyezne koszorú gyanánt a Hősök terén az ismeretlen katona
emlékművére. Az emlékműre nem, csak eléje – ez volt a felsőbb utasítás. A stáb
erre hatalmas locsoló-kocsikat hozatott, hogy a forgatásra csillogjon a tér
kövezete, s a behemót járművek takarásában, a figyelő tekintetek ellenére mégis
felvették a filmdobozos koszorúzás képsorát, úgy ahogy eredetileg akarták.
Persze, hogy nem került képernyőre a film: Kiterítve
címen lehet utánakeresni a tévé sokat fosztogatott, sokat költöztetett
archívumában.
Nem érsz a halálodig – ez a
címe Dömölky János 1990-ben forgatott tévéfilmjének, amely Császár István
konokul igazságkereső írása alapján készült. Megint egy tévé-film, megint egy
adaptáció, megint egy válságfilm. Andorai Péter játszotta benne az önpusztító,
önfelszámoló életű hegedűművész szerepét. Dosztojevszkijt emlegette annak
idején a kritika a filmmel kapcsolatban. Akár jogos a párhuzam, akár nem, most
már ki kell mondani: Dömölky János élete a nagy irodalom, az élő és holt
klasszikusok bűvöletében telt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 157 átlag: 5.42 |
 |
|
