KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Llewyn Davis élete

New York – Mississippi

Jankovics Márton

A Coen testvérek biopicja 1961-be röpít vissza, amikor a nagy folk-folyam Manhattannél torkollt az óceánba.

Úgy tűnik, hogy azok a filmek képesek igazán a 60-as évek amerikai ellenkultúrájának a bőre alá hatolni, amelyek levedlik magukról az életrajzi film hagyományos műfaji béklyóit – sutba dobva ezzel a kötelező áhítatot és tisztelettudást, valamint az aggályoskodó történelmi pontosságot. A múlt évtizedben vitán felül Todd Haynes formabontó alkotása, az I'm not thereBob Dylan életei jutott legmesszebb eme mítoszokkal gazdagon övezett kor megidézésében, most pedig a Coen testvérek kalauzolják el a nézőt 1961 fagyos, ám lánglelkű protest-dalnokokkal zsúfolt New Yorkjába (melyben mindenki vészjóslóan hasonlít egy valóban létező előadóra, de senki nincs nevén nevezve).

A két film ráadásul gyönyörűen ki is egészíti egymást: míg Haynes az éra főistenének titokzatos színeváltozásait vizsgálja, addig Coenék inkább a bálvány árnyékában ténfergő nyomorult kisember hányattatásaira kíváncsiak. Hogy ez a még az underground fősodra ellen is protestáló átfókuszálás teljesen tudatos a részükről, afelől a film nem hagy kétséget: a címszereplő Llewyn Davis pontosan olyan céltalanul és mit sem sejtve toppan be Dylan hőstörténetének első felvonásába, ahogy Stoppard Rosencrantza és Guildensternje csetlett-botlott egykor Hamlet tragédiájában. A dramaturgiai fricskában rejlő tanulság persze mindkét esetben az, hogy az igazán fontos történetek nem mindig a reflektorfényben zajlanak.

Llewyn-nak márpedig nem áll jól a szénája, mintha az egész világ – de legalábbis Greenwich Village – összeesküdött volna ellene. Mióta zenésztársa levetette magát a George Washington-hídról (pedig aki tiszteli a hagyományokat, az a Brooklyn-hidat használja erre a célra, mint azt John Goodman karakterétől megtudjuk), még a hippi-korszakot nagyban érlelő folk-kocsmákban sem találja a helyét, és valahogy a dalok sem szólnak ugyanúgy. Az egykori partner hiánya azonban nem sötét gyászként, inkább nyúlós szürke melankóliaként telepszik rá az egész filmre, mely nem ereszt, akár Chicagóba, akár a tengerre, akár a középosztálybeli barátok nappalijának polgári melegébe próbál szökni az ember. Persze ez a jeleneteket belengő „míg Mike élt, minden jobb volt”-hangulat időnként csalóka nosztalgiának tűnik – egy sosemvolt aranykorba való visszavágyódásnak. Ám, ha a főhősünket teljes emberré és alkotóvá kiegészítő társ létezése esetleg nem is, a hiánya kérlelhetetlenül valóságos.

Az elfojtott kétségbeesés hasonló szintjét látjuk itt, mint az Egy komoly ember csendes pánikba süppedő egyetemi tanárjánál, csak Llewyn-t nem a család, a munkahely és a közösség szabályai, inkább ezek teljes hiánya fojtogatja. Minden este más kanapéján alszik, a barátait vagy ő csalta már meg, vagy azok őt, de leginkább mindkettő egyszerre – ha pedig épp mégsem, akkor biztosan egzotikus trófeaként mutogatják őt a vacsoraasztalnál egybegyűlt előkelő társaságnak. „When ain't got nothing, you've got nothing to lose” – hogy klasszikust idézzünk. A felelősségvállalás apró szikrája egy véletlenül hozzácsapódó macska iránti törődésében villan föl egy pillanatra, de a cserbenhagyás itt sem maradhat el.

Ami marad mindezek után, az a zene. A folk, ami „sosem volt új, és sosem lesz régi” öleli magába ezt a megcsalásokkal és megcsalatásokkal teli emberi életet. Ebben a tekintetben az Inside Llewyn Davis az Ó, testvér merre visz az utad? szerves folytatása, hiszen ugyanannak a zenei hagyománynak a továbbélését mutatja be egy másik közegben. A Mississippi ekkoriban nem pusztán a Mexikói-öbölbe torkollott, hanem New York füstös kávézóiba is, ellenállhatatlanul beömlesztve a déli államok zenei kincseit a város – és ezzel együtt e világ – kulturális vérkeringésébe. A dalok hitelességéért ezúttal is a legendás T Bone Burnett felelt, mint a korábbi Coen-film – vagy legutóbb például a True Detective – esetében is, a Llewynt alakító Oscar Isaac pedig nem pusztán színészileg állt helyt, hanem zenészként is (minden dal élőben csendül fel a filmben). A hosszú út során természetesen sok minden változott: Llewyn ugyan már csak énekel arról a kötélről, ami Everettnek még tényleg a nyakában volt, de mégis sokkal elveszettebbnek érzi magát. A konok optimizmus helyét a makacs melankólia vette át, és így már a dalok sem juttathatják révbe a főhőst, inkább csak univerzális szomorúságukkal ölelik át, mikor épp senki más nem hajlandó rá.

 

Llewyn Davis élete (Inside Llewyn Davis) – amerikai, 2013. Rendezte és írta: Ethan és Joel Coen. Kép: Bruno Delbonnel. Zene: T Bone Burnett. Szereplők: Oscar Isaac (Llewyn Davis), Carey Mulligan (Jean), Justin Timberlake (Jim), Ethan Phillips (Mitch), Robin Bartlett (Lillian). Gyártó: CBS //Canal Plus//ACE. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos. 104 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11995