KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Veszett a világ (Wild at Heart)

Csalárdabb a szív mindennél…

Kozma György

A szabadság azt jelenti, hogy minden percben választhatok a Boszorkány és a Jó Tündér között.

 

Vadszívűek? Vadul a szív? Vagy inkább: Elvetemültek... Átlagosan beképzelt-arcú (kis toka, kicsit fennakadt szemhéj) fiatalember (Nicholas Cage) megy le a lépcsőn, lóarcú – de – szépre maszkírozott barátnőjével, (Laura Dern), akinek ráncos-de-sima babafejű hiperszőke mamája épp egy négert uszít rájuk késsel: a fiatalember néhány erőteljes mozdulattal agyba-főbe veri támadóját.

Látjuk a kiloccsant agyvelőt.

Címfelirat – a fiatalember épp szabadul, a szőke mama – Marietta – megtiltja lányának, Lulának, hogy találkozzanak, de a lány kocsiba ül, a börtönhöz megy, s vesz Sailornak – a srácnak – egy kígyóbőr zakót. „Személyes szabadságom szimbóluma” – mondja idézőjelben a fiatalember, akivel „nem törődtek a szülei”. Szeretkeznek – ilyenkor egyszínű, piros vagy sárga lesz a kép. Közben a mama rájuk uszítja ráncos, szelíd-gonosz arcú barátját.

Egy szexmániás kiscsajt elcsábít egy – ártatlan – gyilkos, akit a gyűlölködő anyós szeretője üldöz, akit egy bérgyilkos másik barát kerget, akinek perverz főnöke felbérel néhány gonosztevőt, egy torzszülöttet és egy félvért, s ezt az egész borzalmat a „jóságos” anyai „aggodalom” indítja el.

A menekülő fiatalok (bár, ivászat, cigaretta, szex – „négyéves korom óta dohányzóm, akkor halt meg anyám tüdőrákban”) látomásaikban seprűs boszorkányként látják a mamát, s újra meg újra lángok látszanak: kiderül, hogy a lányt tizenhárom évesen megerőszakolták, apját pedig ez a bizonyos tűz emésztette el. Egy őrült unokatestvérről is mesél a lány, látjuk is, ahogy rettegve, kényszeresen, mániákusán szabdalja a sötét konyhában a kenyérhéjakat – „ebédet főzök!” – kiáltja, aztán megpróbál „elkapni” egy fekete kesztyűt, a „gonoszt” – vagy épp svábbogarakat ragaszt az alsónadrágjára.

A szenvedés az szenvedés. A szenvedély pedig szenvedély.

Lángok. Boszorkány. Szeretkezés.

Ijesztő helyzetéhez képest a hős naivan kérdezi valami istenhátamögötti texasi helyen, hogy üldözik-e (nem tudja, hogy fiatal parókás lányismerőse kapcsolatban áll a ráállított nyomorék parókással).

A szenvedés az szenvedés. Hőseinket űzi tovább a szenvedély. A boszorkány. Az emlékek: a lángok.

A lány terhes. Szörnyű ez a világ – nyögi –... vad az én szívem...

Bemutatják nekik a „motel bolondját”, és megismerkednek egy kiálló ínyű, sárga csonkfogú, csimbókoshajú, sunyi félvér gengszterrel, aki másnap, mialatt a srác kocsit szerel a sivatag szélén, bekéredzkedik vécére a lányhoz és rögtön megpróbálja megerőszakolni, majd „tuti” rablótámadásra veszi rá a fiút. Szétlövik a vasútállomás pénztárosának kezét, aki még reménykedik, hogy „vissza lehet varrni”, de mi látjuk, hogy egy kutya elszaladt vele. Közben azonban véletlenül arra jött egy rendőr – a gonosz az első lövéstől saját kétcsöves puskájának csövére rogyva lelövi nyakáról a fejét, repül az agyvelő a porba.

A szenvedés az szenvedés, a szenvedély pedig szenvedély...

Ismét börtön – a lányért Barbie-nak öltözött anyja sátáni szeretőjével jön el –, majd eltelik öt és fél év, cseperedik a kisgyerek is. A mama elmaradhatatlan italospoharával és műanyag körmeivel üvölt a telefonba, hogy a lánya ne találkozzon gyermeke apjával. Mégis kocsiba száll, az út mentén véres fej; egy karambol maradványai – és egy tolókocsis nyomorék „járókelő” sikoltozik: „Velem is pont ez történt!”.

Sailor és Lula végre találkozhat, de a srác úgy érzi, „nincs rá szükség”, és elindul egyedül az úton. Gyanús suhancok veszik körül és agyba-főbe verik. Ekkor a Napban megjelenik a Jó Tündér (a lány), és megmagyarázza neki, hogyha már vele „nem törődtek” gyerekkorában, most annál fontosabb, hogy ő törődjön a fiával... „Szerencsére csúcsforgalom van, kocsiról kocsira ugrálva a hős megtalálja családját, s elénekli kedvenc számát, a Love me tendert Elvistől.

 

*

 

A szenvedélyek gyakran vezetnek filmhősöket, de a klasszikusoknak (Bergman) drámai előzményei vannak – míg a kisstílű, hétköznapi szenvedélyvezérelt embert az amerikai realista próza ihleti – Cassavettes-től a Paris, Texasig, kiegészülve a giccses felszínt állítólag belefeledkezéssel „leleplező” warholi, boris vian-i világgal, mely John Waters filmjeivel (Rózsaszín flamingó) érkezett el hozzánk, s íme, David Lynch létrehozta ennek kommersz változatát.

Főszereplői a krómnikkel autótárcsák, a műanyag rajzfilmfigurák és bigyók, a hidrogénezett hajú nők, s a rock-and roll, (nálunk Xantus János fedezte fel főiskolás filmjeiben ezt a világot). A mondanivaló többrétegű: a világ jól néz ki, és mi még szebbé tehetjük, ha jól öltözködünk.

A világ borzalmas, legjobb beleolvadni, saját perverzióink „önmegvalósításával”. A csinosak és a rondák mind csak bábuk – a szenvedések és a szenvedélyek rángatják őket. Cassavetes hősei, hősnői az ibseni–bergmani hagyomány elemi követelményeit még betartják (házassági problémák miatt üvöltöznek hisztérikusan, reménytelenül). John Watersnél már önkényes kényszerneurózisok rabjai (mint például „lábtipró” rocker), Wim Wenders hősei motiválatlanul kóborolnak lelkük sivatagában. Az alapos utánérzés csak a humort felejti ki a műfajból, talán ettől lett egyből díjnyertes klasszikus (mint mai magyar követője, Tarr Béla).

A „kultúra-tisztelők” szempontjából gyakran cinikusnak tűnik a warholi, watersi, lynch-i „gonosz-idézés”. Valójában nagyítóval való ráközelítésről van szó: a dísztárcsa, a műköröm s a többi „modern izé” középpontba állítása feltételezi a közfelfogást, miszerint mindeme dolgok valahol „cikik”, nem-igaziak” „máz”-at jelképeznek, kinevetendők.

A felszabadult nevetés még el sem ült a nézőtéren, máris egy magatehetetlen elmebeteget, egy gnómot vagy más hasonló áldozatot mutat a kamera. Hogy is van ez? Mit sugall ez a beállítás? Azt, hogy ha a Lét ilyen abszurd, hogy háromujjúakat és merevgörcsben rángó lépni-nem-tudókat produkál, akkor miért kéne kinevetni azokat, akik nem kevésbé merev rock-táncokat ropnak vagy minden meglévő ujjúkra kétcentis plasztik-körmöt ragasztanak?

Ez a Waters–Lynch-féle érzelem nélküli szarkazmus (melynek hetvenes évekbeli előzménye talán Warhol – Morrissey horrorfilmjei) persze kétélű fegyver. Egyrészt mellbevágóan szembesít a valóság árnyoldalaival, a Gonosz létezésével, úgyhogy sokaknak, akik számára a profi kalandfilm-ritmus és a műköröm nem gyanús, igazi sokk lehet egy-egy ilyen film. Másrészt leleplező erejű lehet azoknak, akiknek „van fülük a hallásra”, akik nem állnak meg annál a közhelynél, hogy a „műköröm–hazugság”, hanem észreveszik, milyen őrületre vezet, ha „mindenki azt csinál, amit akar”.

Mert a szenvedély–szenvedés. Hiszen rabság. A szabadság nem azonos a túl gyakran sugallt „korlátlansággal, féktelenséggel”, „sex and drogs and rock-and-roll”-lal. A szabadság inkább azt jelenti, hogy minden percben választhatok a Boszorkány és a Jó Tündér között.

Amit a film mutat (gyilkosság, paráznaság, rablás, a kívánság uralma), mind létező jelenség, s ugyan mi másról is szólhatna egy film, ha nem ezekről? Mi, emberek, valóban ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek.

De Amerikában más hangsúlya van egy ilyen filmnek.

A domináns, üres Jó–Rossz-beállítás mindent elárasztó Dallas-típusú túlsúlyának idején, a műanyag-körömtől a nikkeltárcsáig mindent megvesztegetően olcsón a fogyasztóra zúdító supermarket-világban, a politikai fundamentalizmus leegyszerűsítő szentimentalizmusának tömeges elterjedése idején, egy-egy ilyen szubkulturális film megpróbál valami „valódibbat” adni. David Lynch még azt is megengedi magának, hogy az antipszichologikusan hiteles véres baleset és őrület-jelenetek mellé ellenpontként antirealista és nem-divatos didaktikus módon bekapcsolja az Óz mesevilágát a Boszorkánnyal és a Jó Tündérrel.

Ez rávilágít mellesleg egy filozófiai igazságra is: arra, hogy a látható, tapasztalható valóság világán kívül, a szimbólumok, legendák – a vallás – világában „születik” az „érték”, aés a Rossz tudása. Téridőn (a láthatón) kívül, az elvont („szellemi”) vagy „örök” világban. Ma ez azért is fontos, mert a mai kommunikáció nagyrésze vizuális: a jó – a szentkönyvek szavaiból következő Jó – nem fotogén. S miközben az „ismétlés a tudás anyja”, itt Kelet-Európában a szavai majd fél évszázadon keresztül elnémultak. Nyugaton azonban szerencsére nem – s ezt nem szabad elfelejteni, amikor ezeknek a „destruktív” filmeknek a képsorait látjuk: egy egészséges társadalomban van helye a szélsőségeknek is, ahogy egy egészségesen erkölcsös ember sem hazugsággal győzi le a rossz ösztönt – hanem fegyelemmel és hűséggel.

A vér, az erőszak, a nemiség kétségtelenül az élet alapkérdései, de míg az irodalomban és a színházban, ahol a szónak is súlya van, egy-egy hős láthatatlan (de létező) igazságokat is megpendíthetett, mára a (elvontsága miatt) kiszűrődött a filmekből, s (a Nyugaton is létező, csak kifinomult) kultúrpolitikusok azzal védik a brutalitást, hogy a néző „felnőtt”, van „erkölcsi érzéke”.

Én nem vagyok ebben annyira biztos.

A szívünk mindannyiunknak vad, különösen amikor a rémségeket mutatják a képernyőkön és a vásznakon, sokakban habár végül is jogtalanul, kétely merül fel: „hogy engedheti meg ezt a Örökkévaló?”.

Pedig – habár bonyolultan is felfoghatjuk – egyszerű az ügy, a Lét Ura maga mondja (Ézsaijás 45:7):”...Én szerzek békességet, én teremtek bajt.” A Bibliában a szív a bölcsesség egyik székhelye, Salamon mondja (Példabeszédek 10:2): „A bölcs ember gondolatai a jóra, az ostoba gondolatai a rosszra irányulnak.”

A hagyomány folyamatosságának képviselője, a new york-i „lubávicsi rebbe” tanítása szerint „két szíve” van az embernek: a „bal kamra” az állati szív, a „vad szív”, amely – ahogy ezer és kétezer és háromezer évvel korábbi őseinek szövegeiből tudjuk – az irigységre, az érzéki vágyakra, a becsvágyra, vagyis a gonoszságra vezet, a másik viszont, a jobb kamra, az Örökkévalónak akarja adni a mindenkori jelen pillanatot, – igazságban, szeretetben, jótékonyságban, imában, bibliaolvasásban. „Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan, ki tudná kiismerni...” (Jób 17:9) „Az ember szívének minden szándéka és gondolata nap mint nap csak gonosz” (Mózes: 6:5)

Lynch filmje is csak ezt mondja. Csupán reménykedni lehet, hogy a nézők közt lesznek, akik azt is észreveszik a történetben, hogy végül is egy árva lányt „ment meg” a szerelem a gonoszok kezéből, hogy „... tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót: Védjetek meg az árvák jogát... (Ézsaijás: 1:17)

Ahogy a nézők az ókori Saturnalián vagy a középkori grandguignolban, úgy mi most egy-egy Lynch filmen végre kinevethetjük a Gonoszt.

Tessék csak megfigyelni: ezt utálja a legjobban.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 21-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4112