KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csonka Bereg

A magunk fájdalma

Zalán Vince

 

„míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja”

(Radnóti Miklós)

 

Jó néhány évvel ezelőtt, talán két évtizede is van már, mélyen a tudatomba vésődött egy asszony-alak, egy asszony-arc, amelyet a Balázs Béla Stúdió egykori összejövetelének az 1945 utáni éveket idéző híradóvetítésén láttam. A szónoki emelvény bal sarkánál állt, félig tartva, félig kapaszkodva egy lobogó rúdjába, s eltorzult arcán folyt a könnye. Láthatóan „szervezett” résztvevője volt a nagygyűlésnek, amely, emlékeim szerint, a Gellért téren zajlott. Az emelvényen maga Rákosi Mátyás ágált s hangzatos szólamokkal bizonygatta, hogy a Magyar Kommunista Párt hazahozza a hadifoglyokat a Szovjetunióból. A nagygyűlés lelkesült hangulatával, a fel-felviharzó tapsokkal éles ellentétben állt ez az asszony-arc, amelyre véletlenül tévedt rá a híradó kamerája. Feltehetően foglyul ejtett vagy távolba hurcolt társát, rokonát siratta keservesen; miközben hinni akart visszatérésében oly erősen, miért is kiállt a feldíszített emelvény mellé. Talán azért is maradt meg bennem, oly kitörölhetetlenül ez a könnyes arc, mert a felvétel elkészülte után húsz évvel láttam, s ismertem már az elhangzott szólamok álságosságát, de főképp: tudtam már, hogy milyen sokan nem tértek vissza a távolból, azaz hogy ez a furcsa, felemás, zokogásos lelkesedés mennyire reménytelen. Hiszen a keletről vissza nem tértek száma – ismereteim szerint – százötvenezer körül van, ami meghaladja a konkrét harci események áldozatainak számát. Sára Sándor új filmjének, a Csonka Beregnek a közelképein ennek az emlékezetemben rögzült asszony-arcnak sorstársai jelennek meg, s férfiarcok, akiknek sikerült megmenekülniük a pusztulástól. S akiknek emlékező szavaiból, sorsából feltárul előttünk az odaveszett százötvenezer ember kínja is. Évtizedeket kellett várnunk erre a találkozásra. „A hadifogolykérdés bolygatása” – írja egy hetekkel ezelőtt megjelent tudós könyv – „állítólag hazánk »nemzetközi érdekeit« sértette. A társadalomtudományok őrei olyannyira szerették volna kitörölni a nemzettudatból ezt a kényes ügyet, hogy sok érintettnek még a munkaviszonyban eltöltött időbe sem számították be a fogságban töltött éveket. A menekültek sorsának és számának felderítése, a hivatalos terminológia szerint ugyancsak sértette a baráti országok érdekeit. A zsidóság veszteségével foglalkozó kutató szintén darázsfészekbe nyúl, mert könnyen illethetik a cionizmus vagy az antiszemitizmus vádjával.” Ugyanebben a könyvben olvasható: „Civil és katona sorsa még inkább összefonódott a háború befejezésének időszakában. Magyar állampolgárok százezrei válogatás nélkül kerültek nagyrészt szovjet fogságba, ahonnan sokan nem tértek vissza.” Épp ez a helyzet a Csonka Beregben is, mert tegyük hozzá: Sára Sándor filmjében nem hadifoglyokról van szó, hanem olyan emberekről, akiket minden magyarázat és indoklás nélkül, egyszerűen csak elhurcoltak a szovjetek a beregi síkságról. E témaválasztás, amely szervesen illeszkedik a rendező – az elmúlt évtizedben tapasztalható – karakterisztikusan új törekvéseihez, még mai túlpolitizált világunkban is több mint figyelemre méltó. Nemcsak azzal, hogy (ismét) történelmünk újabb, úgynevezett fekete dobozának „titkát” fedi fel előttünk, nemcsak azért, mert hiteles arcokat láthatunk, hanem azért is, mert úgy beszél a múltról, hogy távlatos gondolkodásra kényszerít.

A közelképek artisztikuma, a világítás egyszerűsége, az interjúk természetes nyelvezete Móricz Zsigmond századeleji riportjait idézi. A szenvedő embert, akivel megtörténik a történelem; s magát a szenvedést, amelyet a háború zúdít a népekre.

A Csonka Bereg szovjetunióbeli kegyetlenkedésekről, irtózatokról, szovjet lágerekről, szovjet fogolytáborokról szól, amelyek környékén a sztálini diktatúra által megnyomorított, a második világháborúban kivérzett nép él. Ahol megosztani csak a nincset s a szenvedést lehet. Hogy ennek a huszadik századbéli pokolnak hány köre van, azt megrendítően rajzolják elénk az egyes interjúalanyok minden képzeletet meghazudtoló láger-történetei. Ám maga az egész film nem csupán(?) elősorolja ezeket a történeteket, hanem – épp a gondos szerkesztés eredményeképpen – új minőségbe emelkedik: a jogtalanság, az elhurcolások, a lágerek, a bestializmus ellen pöröl. Hiszen tudjuk, hogy az internálótáborok, a fogság, a lágerélet a történelem során soha nem voltak jóléti intézmények. Ha máshonnan nem, hát Kuncz Aladár könyvéből, A fekete kolostorból, vagy éppen Sára Sándornak az amerikai és a francia fogolytáborokról készülő új filmje forgatókönyvéből (Fújja a szél, fújja), amely olvasható a Filmvilág 1988/12. számában. S amely tapasztalatból az is következik, hogy nem tudhatjuk, a történelem adott időben a kegyetlenkedő vagy a szenvedő szerepét osztja-e ránk. (Esetleg egy időben mindkettőt.) Hogy épp Cseres Tibor Hideg napokjának katonái leszünk-e, vagy jugoszláv partizánok géppisztolyai elé kerülünk, mint a – szintén Sára Sándor rendezte – Keresztúton című filmben. „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép” – írja a költő máig érvénylően, figyelmeztetve a Csonka Bereg nézőjét, hogy ne engedjen első indulatai csábításának, hanem a film egészét, alapkoncepcióját befogadva, felnőtt értelemmel tekintsen a történelemre. Mert a Csonka Bereg valójában anti-lágerista film.

A Sörgyári capriccio históriájának idején még csak (?) kurtítottak, aztán a csonkítás lett a huszadik század divatja. Népek és emberek, nemzetek és személyiségek csonkítása, egészen a földgolyó csonkításáig. Sára Sándor filmjében Bereg megcsonkítottjai beszélnek – de nemcsak Beregről, jóllehet elsősorban arról. Ám tudjuk, hogy a beregieknek millió és millió társa van. Épp ezért tisztelnünk kell mások fájdalmát is, hogy megértést és tiszteletet kapjunk cserébe. A magunk fájdalmáért, amelyről a Csonka Bereg képsorai vallanak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5527