Mi bajom a magyar filmmel?Faragó Vilmos
Amikor a hatvanas évek elején Csurka István azt kérdezte, hogy miért rosszak a magyar filmek, akkor a magyar filmek csakugyan rosszak voltak. A Bányász mozi közönsége és egy-egy tévébeli felújítás nézőserege a megmondhatója most, hogy a hatvanas évek első felének még jobb emlékezetű filmjeit is milyen gyermeteg valóságszemlélet jellemezte, milyen operett-törvények mozgatták a mégoly marcona álmunkás-szereplőket, mennyire az idill műfajszabályai szerint oldódtak meg a tragikusnak szánt konfliktusok és mennyi szakmai kezdetlegesség utalt bennük a filmgyártás kisiparosi őskorára. Nem csoda, hogy – párhuzamosan a nemzetközi filmgyártás konkurenciájának erősödésével – súlyos közönségválságba került a magyar film akkor, hogy nézettsége a mélypontra zuhant, hogy helyzete kedvenc témájává lett humoros eszmefuttatásoknak, és hogy még azt is csak rossz filmben sikerült szatirikusan elmondani: miért rossz a magyar film.
Támadt azonban egy magyar újhullám: a film a művészeti ágak élére ugrott hirtelen, több izgalmat kínálva valóságfölfedezésben, látásmódban, művészi újdonságban az irodalomnál is, és kiprovokálva – tulajdonképpen a magyar irodalom és művészetek történetében először – a külföld elismerő figyelmét. Daliás idők voltak.
Mert a magyar film ismét közönségválságba került azóta, nézettsége megint a mélypontra zuhant, és helyzete újra kedvenc témájává lett humoros eszmefuttatásoknak. Csurka István kérdése azonban igazságtalan volna most: a magyar filmek nem rosszak. Kicsiny, ám kitartó közönségük a megmondhatója, hogy ama daliás idők nem múltak el nyomtalanul: a magyar filmet korántsem jellemzi már gyermeteg valóságszemlélet, az operettől végleg elszakadt, az idillnek tájára sem megy, és szakmailag is felnőtté érett, hiszen fölényesen tud filmül beszélni, főként azért, mert világszínvonalú operatőr-iskolával büszkélkedhet. A kérdést tehát úgy igazságos föltenni: miért van baj mégis a magyar filmmel?
Én magam természetesen szakmán kívüli jámbor nézőként kérdezem ezt. Ezért azt a szégyenemet is nyíltan megvallhatom, hogy noha külföldimádaton ritkán sikerül rajtakapnom magam, a Volt egyszer egy vadnyugat című makaróni-westernt ötször megnéztem már, a szovjet Fekete tollú fehér madarat háromszor láttam, a Ragyogj, ragyogj, csillagomat, az amerikai Utolsó mozielőadást úgyszintén. Szívesen nézném sokszor a Rubljovot, a francia Amerikai éjszakát, a Buñuel-filmeket, az olasz Amarcor-dot, még a zavart kritikával fogadott Csúfak és gonoszokat is – míg viszont a Teketória című magyar filmet, mondjuk, egyszer sem láttam, és csak a kulturális újságírói kötelességérzet ökrei fognak moziba vontatni, hogy a daliás időknek utóbbi filmjeiben – számomra legalábbis – modorosnak tetsző zsenije, Jancsó Miklós új produkcióját megtekintsem. Mi bajom a magyar filmekkel? Miért nem érdekelnek? Jámbor nézőként azt is megengedhetem magamnak, hogy kétes érvényű irodalmi analógiával éljek, s hogy a kérdésre végül is meglehetősen szimpla választ adjak.
Ugyanaz a bajom a magyar filmmel, ami a magyar irodalommal is. Szemléletében felnőtt irodalom ez, mesterségbelileg érett, egy-egy alkotásában jól is reprezentálja önmagát – de pillanatnyilag nincs akcióban. Nem fűti világfölfedező kedv, nem izgatják jelenérdekű gondok, nem kínálja épülésünkre „önnön ábrázatunkat. Kivéve egy műfajt: a szociográfiát, az írói riportázst. A többi: mamoárírói nosztalgia, történelmi parabolázás, elvont nemzeti áhítat, vagy műhely-művészkedés. Az elmúlt évek nagy irodalmi közönségsikere Moldova György vasútriportázsa volt. Ugyanez a filmművészetben. Csak a dokumentumfilmezés, a mozgóképes riportázs van akcióban, csak azt fűti világfölfedező kedv, csak azt izgatják jelenérdekű gondok, csak az kínálja „önnön ábrázatunkat”. Az elmúlt évek nagy mozi sikere Kósa Ferenc szemléletileg kérdőjeles, ám kétségkívül rólunk-nekünk beszélő Balczó-filmje a Küldetés volt. Vagy a Jutalomutazás. Vagy a Filmregény. És egyetlen játékfilm akad az elmúlt évek termésében, melyet szívesen újranéznék, a napsugaras ragyogású, felszabadultan társadalomkritikai Veri az ördög a feleségét.
A többi: nosztalgizálás, parabolázás, nemzeti heroizálás vagy deheroizálás, művészkedés. (Sőt: a dokumentumfilmezésben, a mozgóképes riportázsban is több a művészkedés, mint a társadalomkritikai-fölfedezői elszánás, ezért nincs, még ennek a filmzsánernek sincs átütő közönségsikere.)
Hát az iparosmesteri Volt egyszer egy vadnyugat nem nosztalgiázik? Hát a művészi kvalitású Ragyogj, ragyogj, csillagom? Hát Az utolsó mozielőadás? Dehogynem. Ám közönséget két csalétekkel lehet moziba vonzani. Vagy az előbb emlegetett társadalomkritikai rólunk-nekünk valósággal, vagy a sodró mesével. A kalanddal. Az ősmozinak, az ősirodalomnak, az ősművészetnek azzal a varázsos hatáselemével, amelyet a Filmvilág szeptemberi számában Nemes Nagy Ágnes is oly okos türelmetlenséggel kért számon a Jókai-feldolgozásokon. De a magyar film ettől is tartózkodik most: a magával ragadó, a retardálásokkal és robbanásos fordulatokkal játszó, a jó lélegzéstechnikájú, a nézőt azonosulásra késztető mesétől – a vérbeli mozitól. Miként irodalmunk is tartózkodik most attól, hogy egy vers szívszorító, hogy egy novella meghökkentő, hogy egy regény regényes legyen.
Még a jámbor mozinézői bölcsesség is azt sugallja, hogy egy művészeti ág bajainak vagy felvirágzásának végső okát ne magában a művészeti ágban keressük. Nem volna nehéz kimutatni a magyar film hatvanas évekbeli újhullámának feltornyosítójában azt a társadalmi reformlendületet, amely a hatvanas évek közepén elindult. A lengyel film változatlan jelenérdekűségében és közönségsikerében pedig azokat a súlyos gondokat, amelyekkel a lengyel társadalom küszködik most. Hátha éppen azok a társadalmi-gazdasági-morális gondok, amelyeknek elhárításmódjait oly izgatottan keressük most, hátha ezek a gondok indítják el a második magyar filmes újhullámot?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1241 átlag: 5.6 |
 |
|
