Magyar MűhelyGémes József (1939 – 2013)„Tán őszi fáknak hulló levelére?...”Zalán Vince
Gémes életművének hajtóereje a szatirikus és a festői látásmód. Ha egyszer valaki elvégzi majd
azt az egyre sürgetőbb feladatot, hogy megírja a múlt század hatvanas éveiben
tündöklő magyar filmes animáció „nagy generációjának” történetét, akkor abban
kénytelen lesz hosszú passzusokat szánni e nemzedék egyik legnagyobb egyéniségének,
Gémes Józsefnek. Tehetsége, szorgalma, ironikus látásmódja méltó társává avatta
Macskássy Katinak és Reisenbüchler Sándornak, Szoboszlay Péternek és Vajda
Bélának, Richly Zsoltnak és Jankovics Marcellnek. És még sorolhatnám a neveket
Egyikükkel-másikukkal nem egyszer közösen dolgozott egy-egy film kimunkálásán. Nem
sokkal a Nepp József – Dargay Attila – Foky Ottó hármas után léptek színre. A „trió”
becsületére legyen mondva: nem féltek az új nemzedéktől, nem voltak féltékenyek
rá: nyitva hagyták számukra is az animációs filmkészítés kapuját, sőt
nemegyszer támogatták és segítették őket. Gémes pedig tanítványa is volt Nepp
Józsefnek az Iparművészeti Főiskolán. Miután a Színház és Filmművészeti
Főiskola és a Képzőművészeti Főiskola elutasította a felsőfokú animációs
film-képzés kezdeményezését, 1961-ben Az Iparművészeti Főiskola fogadta be a
tanulni vágyó hallgatókat, mégpedig a Z. Gács György vezette Díszletfestő Tanszék.
Nepp Józsefen kívül Csermák Tibor, Cseh András oktatta őket – de a tanárok közt
találjuk a művészettörténész Pogány Frigyest is. A végzősök – talán mind? - így
Gémes József is, a Pannónia Filmstúdióban kaptak munkát.
Gémes
József filmjeit ismerve úgy tetszik ezek a főiskolai évek meghatározóak lettek
egész munkásságára. A tündöklő Kovásznai Györgyön kívül talán ő az egyetlen a
kortársai közül, aki erősen elkötelezi magát a festészeti animáció mellett.
Természetesen sokféle animációs technikával készített filmet, de talán ez állt
hozzá a legközelebb. Mind érzelmileg, mind gondolatilag. „Hát mindent rám lehet
kenni - mondta egyik interjújában - de azt, hogy nekem stílusom lenne, azt nem.
Szerintem legalábbis nincsen. Amikor csináltam (Koncertissimo, Díszlépés,
Daliás idők) festmény-animációs
filmeket, azok egyszerűen abból adódtak, hogy a főiskola díszítőfestő szakán
tanultam és ott sokat festettünk. Tehát én inkább mindent a festői és nem
grafikai oldaláról közelítek meg. Nekem az sokkal természetesebb közegem, de az
nem stílus, csak egy forma.” Talán nem magyarázom félre szavait, ha azt
állítom, valójában forma-technikáról beszél, ami nála, s ezt már én mondom, egy
sajátos szemléleten, egy sajátos „megközelítési módon” nyugszik, amelynek, a
festmény animációval összefüggésben, megvannak a gondolati tradíciói és
határozott minőségi törekvései. S mintha a festmény-animációval „keretezett” életműve
is eszerint tagolódna: az első remeklések időszaka Bélai István forgatókönyvi
együttműködésével (Koncertissimo, Díszlépés, Temetés, Esemény,
1968-1970), az egészestés filmek (Hugó, a
víziló; Vili, a veréb; A hercegnő és kobold, 1976-1993), s az
igényes irodalmi adaptációk (Daliás idők,
1983, Új Iliász, 1994, A walesi bárdok, 2011).
Az
első karakteres Gémes József-film, a Koncertissimo
(1968) szinte berobban a hazai animációs világba, s nemzedék társai közül talán
elsőként az animáció nemzetközi világába is, éppúgy kitüntetett darabja a
Miskolci Filmfesztiválnak, mint a Krakkói (Ezüst Sárkány) vagy Chicagói
Filmfesztiváloknak (Ezüst Hugó). Elegáns (világ)város, még elegánsabb közönsége
koncertre gyülekezik. Estélyi ruhás hölgyek, fekete öltönyös férfiak suhannak a
foyer-ban, kezükben programfüzet vagy lepkekönnyű legyező. Elfoglalják
helyeiket, s a színpadon is megjelennek a zenészek. Azaz, hogy nem zenészek,
hanem sisakos katonák – fegyverekkel. Senki
sem csodálkozik ezen, senki sem zavartatja
magát. A feszültség a nézőtér puha, telt, festett színei (többnyire vörös és
fekete) és a színpad fekete-fehér grafikája között – nyilvánvaló. Előadás
előtti beszéd-zsongás tölti be a teret. Megjelenik a karmester, taps. Kezet fog
az elsősorban ülő géppisztolyos katonával, majd felemeli a pálcáját. A
fegyverek is felemelkednek, célpont a közönség, a világ. A karmester beint, a
katonák meghúzzák a ravaszt, s a lövések, robbanások szétvetik a vásznat.
Mindez tömören, sallangmentesen, egyetlen fölösleges képkocka nélkül jelenik
meg előttünk, mint a tárgyilagos és ezért kegyetlen irónia megtestesülése. Ez a
hangütés, s ez a mű-karakter jellemző Gémes 1970-ben rendezett remekléseire is:
Díszlépés, Temetés, Esemény. Kevés
animációs filmünk van, amelyek e kristályos kép-epigrammákhoz mérhető, tűpontos
megfogalmazással villantanák elénk az emberi önzést, a butaságot,
hazugságainkat. Nem valamiféle társadalom-változtató, legkevésbé forradalmi
hevület lobogtatja-élteti ezeket a műveit, sokkal inkább a felelőtlenséggel
párosult katonás rend, a mindenáron való alkalmazkodás iránt megvetés. Indulatait
józansága fegyelmezi, animációs nyelvezete ezért szól hozzánk világosan és
egyértelműen. S a tehetség, a tudás erejével. Talán ezért is mondhatta
munkamódszeréről Reisenbüchler Sándor: „kiegyensúlyozott, minuciózus tökély.”
A
csodásan indult hetvenes években nem csak csodák teremtek. A kísérletező kedv
jelen volt – olvashatjuk M.Tóth Éva összefoglaló művében (Aniráma) – de „az már más kérdés, hogy sokak, így Gémes vállalkozó
kedvét is sikerült elvenniük s kompetens műítészeknek, illetve a rendezői
sorsokról döntést hozó illetékeseknek.” Lehet, hogy így volt. Tény, hogy
fordulat állt be rendezői pályáján. Úgynevezett rendelt-filmek, egészestés
produkciók alkotója, illetve alkotó- társa lesz (Hugó, a víziló – 1976, Vili,
a veréb – 1989, A hercegnő és a
kobold – 1993).
S
tény, hogy Gémes majd félévtizedet tölt el a Hugó, a víziló munkálataival, amely még hagyományos módon (értsd:
nem számítógéppel) készült. „A Hugó
nem egyszerűen egy volt a sok munka közül – olvashatjuk egy visszaemlékezésben
– hanem iskolájává vált több fiatal animátornak éppúgy, mint korábban a
hatvanas évek Gusztávja”. Talán a kor
kényszerítő körülményeinek terméke ez a három film, de tény (harmadszor is),
hogy Gémes József, amikor tehette, megpróbált visszatérni ifjúkori
eszményeihez, s a magyar irodalomhoz, mindenekelőtt Arany Jánoshoz. Így született
meg a Daliás idők és néhány „kései”(?)
műve. Az Új Iliászt Karinthy Frigyes
novellája alapján forgatta, s a kritika szerint (Filmvilág, 2009. 1. szám.) a science-fiction
filmes produkciók közül „az évtized legfontosabb magyar SF-je”. A walesi bárdok már a menedéket adó új
műhelyben, a Kecskeméti Filmstúdióban készült, új környezetben, új
munkatársakkal. (Vajon miért ezt a verset választotta kedves költőjétől?)
A
legtöbb tiszteletet és méltányosságot azonban a Toldi-trilógia „nyomán” készült
Daliás időket illeti, amely
egészestés festmény animáció, Gémes legkedveltebb filmformája. Tiszteletet
ébreszt már a vállalkozás nagyságrendje is. Roppant produkció, amely egymással
harmonizáló, több ezer(!) festményt követel. S méltányosnak kell lennünk a
rendező roppant alkotói merészsége iránt, amellyel
irodalmunk
örök darabja, a Toldi-trilógia
mellett kötelezte el magát. Eleve a lehetetlenre vállalkozott volna? Lehet. De
megpróbálta. „Ki kell mondanom végre – írja elemzésében Szemadám György
(Filmvilág, 1984. 8. szám.) – a Daliás
idők – sikerületlen mű”. Magam szívesebben beszélnék afféle „kelet-európai
torzóról”, amelynek számtalan példáját ismerjük az irodalom, a festészetben,
talán még az animációban is. A Daliás
idők, azért nem lehetett sikeres, mert amikor készült egyáltalán nem voltak
daliás idők. Sem előtte, sem utána. Persze egykor voltak; ha voltak. Meglátásom
szerint Gémes leginkább az öreg Toldi érzelmeivel és személyiségével szeretett
volna azonosulni, s az ő szemével akarta láttatni az egykor volt időket. (Meg
talán a kort is – persze áttételesen - amelyben élnie adatott.) De valamiért
megtorpant ebben az azonosulási folyamatban, s nem merte teljesen a maga képére
formálni irodalmunk egyik legfőbb közkincsét. Ha végletekig szubjektív és a
korai műveihez hasonló kegyetlenséggel marad hűséges az öreg Toldi
lelkivilágához, s ezzel megharagítván a szakértők és a közönséget döntő
többségét, akkor minden bizonnyal a festmény animáció újabb (önreflexív?) csodájának
lehettünk volna tanúi. A szükség nem bontott törvényt, hanem betartatta azt.
Bár, Gémes József jóvoltából, nem teljes sikerrel.
Az
Oscar-díjas Rófusz Ferenc egy 2001-es interjúja végén, kiemelten és a
legnagyobb elismeréssel szól „elődei” közül Jankovics Marcellről és Gémes
Józsefről. („Született zseninek” nevezi őket.) Véletlen volna, hogy a János vitéz után tíz évvel megszületett a Toldi Miklóst idéző Daliás idők?
Gémes
József filmjei nélkül nincs magyar animáció.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2385 átlag: 5.42 |
 |
|
