KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/január
BETILTOTT VÁGYAK
• Vajda Judit: Ádámévák Transzszexualitás a kortárs filmművészetben
• Schubert Gusztáv: Elcserélt nemek A dán lány
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Lengyelország
BŰNMOZI
• Zombory Erzsébet: Angol labirintus Hercule Poirot és Miss Marple
• Ádám Péter: Géniusz a négyzeten A Hitchbook-sztori
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Hosszú út Máriássy Félix stílusváltásai
• Morsányi Bernadett: Voltam élni Beszélgetés Dobai Péterrel
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „180 fokos fordulatra lenne szükség” Beszélgetés Hartai Lászlóval
SZERZŐI RAJZFILMEK
• Dobay Ádám: Hazatérés Álomországból Mamoru Hosoda
• Kránicz Bence: Kutya világ ez, Snoopy Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts-film
• Sepsi László: Két világ közt Anilogue 2015
• Varga Zoltán: Kollázs és karikatúra Réber László animációi
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok - 2. rész
FESZTIVÁL
• Bilsiczky Balázs: Arcvonalak Verzió Fesztivál
• Bartal Dóra: A tudatosság nyomógombjai Jihlava
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: A nyelven túli költészet A kortárs lírai film Brakhage után
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Amerikai rémálom Az ember a Fellegvárban
• Csiger Ádám: Rebootolni a világot 12 majom
• Pernecker Dávid: Utazás az Univerzum peremére Rick és Morty
KÖNYV
• Veress József: M mint mozi Bokor Pál: A film mint mozgás
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Máltai bálnák Moby Dick filmek
KRITIKA
• Árva Márton: Okkal lázadók Mustang
• Pápai Zsolt: Hidegháborús hősök Kémek hídja
• Kovács Bálint: Kurvának áll Félvilág
MOZI
• Jankovics Márton: Ég és jég között
• Soós Tamás Dénes: Macondo
• Forgács Nóra Kinga: Lépcsőházi történetek
• Baski Sándor: A kincs
• Csiger Ádám: Marguerite – A tökéletlen hang
• Kovács Kata: Így jártam a mostohámmal
• Kovács Marcell: Krampusz
• Kránicz Bence: Káosz karácsonyra
• Teszár Dávid: Truman
• Sepsi László: Ha Isten úgy akarja
• Varró Attila: Holtpont
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
DVD
• Schubert Gusztáv: Egy erkölcsös éjszaka
• Czirják Pál: Kánikulai délután
• Kránicz Bence: Szeméttelep
• Soós Tamás Dénes: Maggie
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Hungarian Comics Speak English
• Bayer Antal: Hungarian Comics Speak English

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A halál villamosa

Rendőrgyilkosság

Báron György

 

Az ügy egyszerűnek és egyértelműnek látszott, legalábbis az első, szűkszavú rendőrségi tudósítások alapján. Hét becsípett fiatal zajongott a 47-es villamoson. B. T. szolgálatból hazatérő rendőr főtörzsőrmester figyelmeztette őket, mire a fiatalok rátámadtak. A civilruhás rendőr – ahogy mondani szokták – szolgálatba helyezte magát, figyelmeztető lövést adott le, majd az egyik fiú lábába lőtt. A fiatalok megverték, lehajították a villamosról, és hidegvérrel három golyót eresztettek bele.

Rendőrgyilkosság. Aztán sokasodtak a kérdőjelek. Az áldozat vérében heveny alkoholmérgezésre utaló, már-már halálos dózis alkoholt találtak. Kétségessé vált, fölfedte-e rendőri mivoltát, adott-e le figyelmeztető lövést. Az újságok arról cikkeztek, a fiúkat a rendőrségen bántalmazták, hogy aláírják a vallomásukat. De benntartották a tanúkat is, köztük a fiúkra terhelő vallomást tevő gyereklányt. Két forgatókönyv rajzolódott elő. A garázdákat megfékező rendőr története, akit kötelessége teljesítése közben meggyilkoltak. És a fiúk története, akik a villamoson szembetalálták magukat egy már mozdulni is alig képes részeg lövöldöző férfival, mire félelmükben, zavarodottságukban, az önvédelem szükséges mértékét túllépve, lefegyverezték és lelőtték azt, aki rájuk lőtt.

A két történet együtt nem lehet igaz. Melyik az igazi? Vagy az igazság a két verzió között helyezkedik el? Alighanem ezek a kérdések izgathatták Vészi Jánost, amikor dokumentumfilmje forgatásába fogott.

Nem lelte meg a választ. Mert nem lelte meg a választ a bíróság sem, melynek a tények földerítése lett volna a feladata. Vészi Jánosnak szerencséje volt: rátalált valamire, ami túlmutat a gyilkossági ügyön. Filmje az igazságszolgáltatásról szól, mely anélkül hoz ítéletet, hogy a történéseket megnyugtató módon tisztázná. A rendező szívós magánnyomozást folytathatott volna, mellyel bizonyára – nem nagy eredmény – többet kideríthetett volna, mint az elsőfokú bíróság. Vagy türelemmel kivárhatta volna a második tárgyalást – az elsőfokú ítéletet ugyanis, teljes joggal, megsemmisítették –, ahol bizonyára több is kiderült volna – nem nagy eredmény – az esetről. Vészi azonban nem nyomoz és nem világítja meg – a bíróság helyett – mi történt azon az estén a 47-es villamoson. Filmjének igazi és csaknem kizárólagos tárgya az elsőfokú bírósági tárgyalás, mely képtelen a tények kiderítésére, végsőkig fokozza a zűrzavart, s eképp a magyar joggyakorlat diszfunkcionalitásának mintegy metszetét nyújtja. Nem akarja ő fölmenteni a bűnösöket, dehogyis akarja. Ami megtörtént, derüljön ki fehéren-feketén, vallja a nézővel együtt. S szemrevételez egy bírósági tárgyalást, ami tökéletesen alkalmatlannak látszik arra, hogy általa bármi is kiderüljön. Csak két dolog biztos itt: a halott rendőr teteme a sínek mellett és a súlyos börtönbüntetések. Hogy a kettő között mi az összefüggés, teljes homály fedi. Vészi János filmje a homály sűrűsödéséről szól, s drámai erejét az adja, hogy terepe épp a dolgok megvilágosítását szolgálni hivatott bírósági eljárás.

Pedig első látásra megnyugtatóan szabályosnak tűnik minden. A tekintélyt parancsoló bírósági teremben magas pulpituson ül az őszes bíró és a két idős, láthatóan unatkozó ülnök. A védők elegánsak, az ügyésznek csillog a szemüvege, tollával jegyezget, középen, a vádlottak padján, bilincsben, pórázon, marcona rendőrök szoros őrizetében a megszeppent tizenévesek, a padsorokban szülők, barátok, újságírók. Akár az amerikai bírósági filmeken. De nincsenek se kristálytiszta érvelések, se parázs riposztok. Nem vagyunk Amerikában.

A bíró kérdez, ő a főszereplő. A két álmos ülnök tisztelettudóan csendben statisztál, egy-egy védő időnként megpróbálkozik keresztkérdésekkel, de azok a semmibe hullanak. Valaki mond valamit és a következő az ellenkezőjét. Vagy ugyanazt. Semmi sem biztos. Csak a tetem a sínek mellett, a bilincsbevert fiúk és a készülődő ítélet. A bíró gondban van. Fejét a kezébe temeti, sóhajtozik. „Nem értem” – mondogatja. Őszinte: tényleg nem érti. Egyik ellentmondás a másik után zúg el a teremben, anélkül, hogy a legcsekélyebb kísérlet történne tisztázásukra. A bíró anekdotázik, a feleségéről beszél, meg arról, melyik csapatnak drukkol, atyai tanácsokat ad – „mindig a hülyéskedésből van a baj”, ilyeneket –, majd figyelmezteti a hallgatóságot, hogy ne rágógumizzanak, mert ezzel rossz fényt vetnek a vádlottakra. A padsorokban ülők vélhetően kiköpik a rágógumit, nehogy súlyosbító körülményként szerepeljen a rendőrgyilkosság megítélésénél. A vádlottak visszavonják a rendőrségen tett vallomásukat, arra hivatkozva, hogy bántalmazták őket, a bíró azonban úgy véli, egy kis félelem, ütlegelés még nem ok arra, hogy az ember ne az igazságot mondja a rendőrségi jegyzőkönyvekbe. Aztán erről nem is esik több szó, a kedélyes anekdotázgatások közepette mintegy átsiklunk fölötte, miként afölött is, hogyan tarthatták rendőrségi őrizetben a fiúkra terhelő vallomást tevő, láthatóan fiatalkorú koronatanút. Minden kedélyes és megnyugtató itt, már a gyerekek is vihorásznak, oldódik a félelmük, rendes bácsi a bíró, bárha Honvéd-drukker.

Percről percre nő a bizonytalanság és a zűrzavar. Mikor már fokozhatatlan és áthatolhatatlan, senki nem ért semmit, váratlanul ítélethozatal következik: az elsőrendű vádlottnak, a legfiatalabbnak, tíz év börtön, aljas indokból elkövetett emberölésért. Igaz, aljas indokról eleddig szó sem esett, ilyet még az ügyész sem állított, pedig ő igazán szigorú büntetést kért, de az előzmények után a néző már semmin sem csodálkozik. Ha semmi nem derült ki, akár aljas indok is lehetett. Vagy más. Csak a tetem biztos a villamossínek mellett, a fiúk a bilincsben és a börtön. Valami történt és valami történik; a kettő közötti szálak kibogozhatatlanok. Talán a fiú lőtt, talán csak elvállalta. Talán intézkedő rendőrre támadott, talán pisztolyával hadonászó részeg ellen védekezett. Valaki meghalt és valaki ezért börtönbe kerül. A megsértett jogrend helyreállt.

A film végén felirat közli a nézőkkel, hogy a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú ítéletet, s új bíróval újbóli tárgyalásra adta vissza. Azt már az újságokból tudhatjuk, hogy az újabb tárgyaláson a felére – öt évi börtönre – csökkentették az elsőrendű vádlott büntetését, miként az újságokból értesülhettünk arról is, hogy részeg rendőr a jövőben, életveszély esetét kivéve, nem helyezheti szolgálatba magát. Bölcs intézkedés, kár hogy évtizedekig nem jutott eszébe senkinek. Jó lenne immár tenni arról is, hogy a rendőrök ne verjék a gyanúsítottakat, ne kaszlizzák be a tanúkat. Meg arról, hogy a bíróságok ítélethirdetés előtt derítsék ki, mi történt. Minden egymásra rímel itt: a fradista tizenévesek dőre hangoskodása, a rendcsinálás, a gyilkos lövés, és utána a tárgyalás, az ítélet mintha ugyanannak az éremnek a két oldala volna. A szereposztás akár esetlegesnek is mondható: egyazon szcénát játszik minden szereplő. Szomorú színdarab ez: Magyarország 1989-ben, az európaiság, a tolerancia és nem utolsósorban a jogállam hajnalán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/08 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4404