KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/február
NEOWESTERN
• Varró Attila: Nem nőnek való vidék Női westernek
• Roboz Gábor: A halál torkában A visszatérő
• Baski Sándor: Vissza a gyökerekhez Aljas nyolcas
KÉTARCÚ HOLLYWOOD
• Parragh Ádám: Bábok színpadán Charlie Kaufman
• Kárpáti György: Folytatása mindig következik Hollywoodi franchise
• Sepsi László: Galaktikus örökmozgó Star Wars: Az ébredő Erő
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás: „Kakukktojás voltam mindig” Beszélgetés Bereményi Gézával
• Pápai Zsolt: Festő a felvevőgéppel Zsigmond Vilmos (1930-2016)
• Kolozsi László: Az utolsó pillanatban Gondolj rám
• Teszár Dávid: A Kékarcú Isten tanítása Menla hagyatéka
• Schubert Gusztáv: Magyar átok Egy passió kálváriája
• Soós Tamás Dénes: Jobban teljesít Aranyélet
NŐI NAPLÓK
• Ádám Péter: Szolgák és urak Egy szobalány naplója
• Tüske Zsuzsanna: Nők keretben Joy és Carol
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Szoba kilátás nélkül Emma Donoghue: A szoba
• Vajda Judit: Az emberrablás boldogsága Lenny Abrahamson: A szoba
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Románia, Oroszország
KÍSÉRLETI MOZI
• Horeczky Krisztina: A táncfilm kezdetei A táncfilm kezdetei
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Érzelem és érzelem Tajvani hullámok – 3. rész
KRITIKA
• Jankovics Márton: A nagy családegyesítés Férfiak és csirkék
• Andorka György: Portré három ülésben Steve Jobs
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Vérvörös cipellők Kegyetlen tánc
MOZI
• Huber Zoltán: Egy tökéletes nap
• Baski Sándor: A nagy dobás
• Teszár Dávid: A boldogság titka
• Kovács Bálint: A pince
• Forgács Nóra Kinga: Az én szerelmem
• Árva Márton: Emlékek őrzői
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család kirándul
• Soós Tamás: Creed – Apollo fia
• Sepsi László: Az 5. hullám
DVD
• Soós Tamás Dénes: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
MOZI
• Csiger Ádám: Barátság extrák nélkül
DVD
• Soós Tamás Dénes: Szeretet és köszönet
• Pápai Zsolt: Selma
• Gelencsér Gábor: Szirmok, virágok, koszorúk
• Kránicz Bence: A hamisító
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ray

Ardai Zoltán

 

Szmokingban billegő, sötétszemüveges öreg néger a zongoránál, aki ferde vállal az ég felé nyerít – ki az? Ray Charles a hetvenes évektől már nem zenéjével, hanem emblematikus alakjának puszta pódiumi felbukkanásaival keltett ovációkat, amelyek rendszeresen el is nyomták a hangzó előadást. Szívesen és jól játszott jazzt is, de pályája kezdetétől inkább volt a populáris zene nagy mindenese, mint épp jazznagyság. Az őt nagy késedelemmel felkaroló magyar tévé pedig már mindig csak amolyan élő vitrinfigurának mutatta, Sammy Davis Jr. -vel, a Keresztapa-állú varietészemélyiséggel együtt: itt vannak, már megint behívták a féllábú ólomkatonákat a komódról egy intervíziós gálaestre, de miért is oly hírhedett zenészei a világnak? Némiképp gyanakvó, és sokak esetében régi keletű kíváncsiságot elégít ki derekasan a Ray című monstre retro, minden eddigi idők leggondosabban előkészített zenész-életrajzi játékfilmje. Másfél évtizeden át, munkás napok ezrei során érlelte jó embereivel Az ördög ügyvédje rendezője, Taylor Hackford.

Nem a Hackford-műhely különös hibája, hanem az általa is reprezentált amerikánus filmfajta kivetülő tulajdonsága, hogy a Ray cselekménye – az egész történés-együttes, kivéve a látható-hallható zenélés perceit – a legcsekélyebb szellemi veszteség nélkül képregényesíthető lenne. (Ez ugyan nem áll mondjuk a szintén dokumentarisztikus igényű, de mikromozzanatokban sokkalta gazdagabban szövődő, és jóval egybeöntöttebb Keresztapa-darabokra, ezek viszont szét is feszítik a jelzett filmfajta kereteit.) Vagyis, a Ray titoktalan, a sejtelmek játékától üres, a mindentudás megrögzötten naiv attitűdjével tipizáló mozi – amelynek pszichologizmusa is iparos (nagyiparos) jellegű –, ám határozottan jobb az ilyenek átlagánál.

Az idős zenész személyében a téma talán túlságosan is beleszólt a maga filmes tárgyalásába, de igen bő biografikus adatszolgáltatásért cserébe. Méltányolható cserének bizonyult ez; legfeljebb a hatvan éve halott Heinrich Wölfflin háborodna fel mélységesen – dédelgetett művészettana jegyében – azon a tenyeres-talpas apologizmuson, hogy a film a soul-zene egyedüli feltalálójának tüntet fel valakit – tudniillik ünnepeltjét –, sőt olyan géniusznak, aki nélkül a templomi gospel sohasem vezetődött volna össze blues felőli rockos alapokkal (ennek megfelelően Sam Cooke-ról egy mukk sincs a mozieposzban). Elnézhető vétség, mert nem maga a zenetörténet érdekes itt, hanem az, hogyan jut éppen egyvalaki – társadalmilag halmozottan hátrányos alaphelyzetből – teremtőleges intimitásba mindazzal, amiből aztán zenetörténet lesz. Felemelő folyamat zajlik ugyebár – noha heroin-vonallal keresztezve – a polgárjogi harcosság fordulatáig, a szegregációs klubokban való szereplés messzehangzó elutasításáig (ezen valamivel túl a hős torzulni látszik és barátságokat veszt), de minden szakaszában jócskán megrakva rondaságokkal. Ezek, mondhatni, élénkítik a figyelmet, úgyhogy a két és félórás film nagyobbik felét, igen dicséretes módon, nem érezni hosszadalmas múlásúnak. És még bravúr is adódik: a felizguló, táncra ihletődő, sajátságosan ötvenes évekbeli klub-közönség megjelenítésével a film frissen átgyűrűztet valamit a nézőtérre a funk ritmikájú, női trióval is operáló Ray Charles-zene eredeti hatásából.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4812