FesztiválFigueira da FozA portugál kapcsolatZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Akár az élet dolgainak többsége, egy filmfesztivál műsorának megítélése is: nézőpont függvénye. Mert ha a mindig új felfedezések reményével legalábbis kecsegtető legnagyobb művészi-kereskedelmi mammut-premier-mustrák – Cannes, Moszkva, Karlovy Vary, Velence, Nyugat-Berlin – programja tekintetik összehasonlítási alapként, akkor a tizedik évébe lépett Figueira da Foz-i akár „jelentéktelen”, erősen másodlagos fesztiválnak minősíthető. Ha azonban abból a szempontból mérlegeljük egy efféle nemzetközi találkozó funkcióját, hogy az Európa többi részétől kulturálisan oly sokáig elzárt – s a „vörös szegfűs forradalom” vívmányait egyre szorítottabb helyzetben óvni igyekvő – portugál baloldali értelmiség, diákság számára milyen sokat jelent gyakorlatilag naprakészen megismerkedhetni a világ az évi filmtermésének javával – mindjárt ajánlatos optikát cserélnünk. Mert a gyakorlott fesztiváljáró, illetve a figyelmes filmkedvelő nyilván nem a Foz-i fesztivál kapcsán fedezte fel magának például Antonioni Az oberwaldi titok, Fellini A nők városa, Bergman Jelenetek a bábuk életéből, vagy éppenséggel Szabó István Mephisto, illetve Gaál István Cserepek című alkotásait; s a zenés filmek kedvelői nálunk is a moziból ismerik már például az Üvegtörőket; – ám számunkra megdöbbentően szegényes – pontosabban a legócskább kommersz jegyében egyoldalú – portugál filmforgalmazásnak kiszolgáltatott hazai érdeklődő csakis ezen a fesztiválon találkozhatott ezekkel a művekkel – és számos hasonlóval –, amelyek így, együttesen emlékezetes és tartalmas másfél heti moziélménnyel gazdagították.
A magyar filmgyártás számára pedig külön elismerést jelentett, hogy a fesztivál egyik fő párhuzamos programját szolgáltatta: A kortárs magyar filmművészet címmel tucatnyi filmünk szerepelt önálló retrospektív sorozatban. (Az említettek mellett például a Magyar Rapszódia–Allegro Barbaro, a Vasárnapi szülők, A kis Valentino, a Családi tűzfészek, a Veri az ördög a feleségét, az Ajándék ez a nap, az Örökség és a Psyché; az utóbbit a CIDALC dicsérő oklevelével jutalmazták.) A fesztivált követően a teljes magyar összeállítást levetítették a Quarteto nevű, legnépszerűbb lisszaboni művészmoziban, rendkívül kedvező közönség- és kritikai fogadtatással, így elmondhatjuk: filmművészetünknek ezúttal először nyílt alkalma arra, hogy érdemben letegye a névjegyét a – földrajzilag is, kulturálisan is – viszonylag távoli Portugáliában. „Európa egyik legelevenebb, legsokszínűbb és legszínvonalasabb kortárs filmművészetének” minősítette a bemutatkozást a Diario Lisboa, a vezető lisszaboni napilap, s többhasábos, lelkes elemző cikkeket szentelt a vetítéssorozatnak a Diario de Noticias, a Porto, az Expresso és több más tekintélyes újság is.
Külön szekcióban, személyes retrospektív sorozatot szentelt a fesztivál az ismert baloldali amerikai dokumentumfilmes, Leo T. Hurwitz életművének (Hurwitz munkásságát a Filmvilág 1982/4. számában részletesen ismertette); s az idős mester meghatottan vette át a sok évtizedes, következetesen elkötelezett művészi tevékenységét elismerő fesztiválnagydíjat.
A Magyarországról érkezett krónikás számára természetesen a legfrissebb portugál filmtermés mustrája volt a legérdekesebb. 1981-ben 25 nagyjátékfilm készült el Portugáliában, ami számszerűleg is ugrásszerű növekedés az előző időszakokhoz képest; s noha – amint az alkotók sajtókonferenciáikon elmondták – gyakorta rendkívüli anyagi nehézségek árán, a csak-profitra orientált forgalmazók ízlésterrorjával folytatott állandó küzdelemben (aminek hatása, a kommersz-követelmények nyomai világosan fölismerhetők a filmek többségén); – mégis egyre több a társadalmi érdeklődésű és elkötelezettségű törekvés. A művészi szándékú vállalkozások legfontosabb támogatója az állami Portugál Filmintézet; ám ennek anyagi lehetőségei meglehetősen szerények a magánproducerek és forgalmazók escudo-milliárdjaihoz képest. A világszerte tekintélynek örvendő, „első számú” portugál rendező, Manuel de Oliveira persze már többé-kevésbé kivívta saját művészi függetlenségét; Francisca című új alkotását – több nagy európai fesztiválon aratott siker után – hazájában a legnagyobb tisztelettel fogadták és kommentálták.
A fiatal rendezők többsége viszont – többé-kevésbé az említett kényszer hatására – a „fekete krónika” lapjairól kölcsönzi filmjeinek alapsztoriját, s ezekbe a bűnügyi, krimi-jellegű históriákba igyekeznek belerejteni a társadalmuk valódi konfliktusairól vallott nézeteiket. A Dina és Django (rendező: Solvejg Nordlung) például egy 1974-ben Lisszabonban történt taxisofőrgyilkosság fölidézése és analízise; a két címszereplő, egy tizenhat éves fiú és egy tizenhárom éves lány alig kétszáz forintnyi összeget zsákmányolt szerencsétlen áldozatától. Egyiküket 28, másikukat 8 évre ítélték, s a film szerint máig tisztázatlan, melyikük lőtt valójában, illetve tényleg az-e a főbűnös, aki a sokkal súlyosabb büntetést kapta. A film több különféle szemszögből rekonstruálja a bíróság által állítólag hiányosan felderített történetet; s közben markáns képet rajzol a helyzetüket, jövőjüket kilátástalannak érző, a munkanélküliség árnyékában céltalanul ténfergő portugál nagyvárosi fiatalok beszűkült horizontú mikrovilágáról. Hasonlóképpen lisszaboni bűnöző fiatalok körében játszódik José Fonseca e Costa Kilas, a selyemfiú (Kilas, o Mau da Fita) című filmje; ebben azonban a felszínesen izgalomkeltő krimifordulatok halmozása jobbára elfedi a szándékolt közéleti mondanivalót (hogy ugyanis a kisstílű selyemfiú miképpen válik a gyarmatokról visszatérni kényszerült, veszélyes szélsőjobboldali összeesküvő tisztek nyüszítve engedelmeskedő eszközévé).
A gyarmati múlttal való leszámolás a témája Fernando Matos Silva Guineai ténybeszámoló (Acto dos Feitos da Guiné) című filmjének; s a távolabbi történelmi múltba – az 1762-ben, a hódító III. Károly ellen vívott vesztes csatába – vezet A mirandumi csata (Guerra do Mirandum) című, analitikus szándékú háborús tablója. Jorge Alves da Silva Az utolsó katona (O Ultimo Soldado) című filmjének hőse: a fölszabadult gyarmatokról hazatérő ejtőernyős, akinek nem sikerül beilleszkednie, s lejtőútjának állomásai: minden kapcsolata megszakad feleségével és gyermekével, s jön a lisszaboni alvilág, majd – a szükségszerű vég…
Szóval, nem túlságosan derűs az a kép, amelyet az évszázados félfeudális és gyarmattartó múlt nyomasztó örökségeivel küszködő Portugália mindennapjairól legőszintébb szándékú filmjei elénk tárnak. Nem túl derűs, ellenben – egészét tekintve – alighanem igaz lehet; tehát figyelemre, megismerésre érdemes.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1258 átlag: 5.61 |
 |
|
