Tanúim vannak rá, hogy amikor Pálfi György kirakós játékának vetítése után felálltam az Uránia zsöllyéjéből, azt mondtam: „ez életem filmje”. No, de legyünk tárgyilagosak, őrizzük meg elfogulatlanságunkat. Újranézve az összeállítást, elkezdtem számolni a snitteket. Nagyjából tíz percig bírtam. Addig 205 snitt pergett le. A Final Cut sztoris része a hosszú-hosszú vége-főcím előtt a hetvennyolcadik percben ér véget. Tessék akkor átlagolni, aránypár, meg egy kis számolás: nagyjából ezernégyszáz-ezerötszáz beállítás. De nem erről van szó. Mi több, ez teljesen érdektelen. Miképpen az is, hány filmből vett jelenetből jön létre az összkép. Ha jól figyeltem, A vihar kapujában a listavezető. Kurosawa remekműve legalább hétszer-nyolcszor tér vissza, a magyar filmek közül a Szindbád négyszer látható.
Kapkodják a képeket – mondta nagynénikém gyerekkoromban az ötvenes évek filmjeit kárhoztatva. Itt kapkodják csak igazán. Akad olyan snitt, ami másfél másodperces és a leghosszabb sem tart 8-10 szekundumnál tovább. De ez sem érdekes. Hogy akkor micsoda? Ami közben van, ami gondolat, érzés, benyomás az agyban, szívben, lélekben összeáll. Az eizensteini montázs, meg a Kulesov-féle kísérlet, hogy 1 + 1 az kivételesen – nem csalás, se ámítás – nem kettő, hanem valami harmadik, amit ott sincs a vásznon, csak a hatásában van jelen. Ebben az értelemben tényleg oktatófilm Pálfi mozija. Lehet vele szemléltetni a mozgásban vágást, azt is, hogy az olló hogyan teremt teret, hogy a nézésirányokkal miként lehet játszani, és így tovább. De hát nem ez itt a leglényegesebb.
Akkor hát mi? Ne siessük el a választ. Ha egy filmszínész, egy húzónév vászonjelenlétéből össze lehetett rakni egy n + 1-dik történetet, amit soha nem forgattak le akként, amint látható, hogy a csudába ne lehetne egyberakni sok-sokezer alkotásból egyet, machete helyett vágóollóval – persze, tudom azzal se, hanem csakis digitálisan – végigszántani a celluloid-dzsungelen. Ha megvan a téma, már könnyű a munka. Bán Róbert valamikor a nyolcvanas évek elején összevágott egy mozgóképet A Jávor címen, felhasználva a magyar hangosfilm első sztárjának kortársi történeteit. Aztán a Cinema Paradiso legvégén mi is elérzékenyülve nézzük a mozigépész hagyatékát, a filmekből kicenzúrázott csók-jeleneteket. Pálfi és jobbkeze, dramaturgja, társrendezője, Ruttkay Zsófia a szerelemről „forgatott”, amikor archívumok mélyén, vágószobák csendjében összeollózták ezt a verhetetlen szerelmes filmet. Verhetetlen, mert a hangosfilm minden korszakából van benne valami, Chaplintől az Avatarig. Bizonyára tévedek, mert ez a film igazából nem a vágószobában született. Ott kellett érlelődnie a két alkotó fantáziájában évek óta.
Azon tűnődöm, meg lehetne-e csinálni ugyanezt száz-kétszáz vagy ötszáz híres regénnyel, a világirodalom remekeivel. Hogy egy mondat A pármai kolostorból, egy rövid bekezdés a Bovarynéból, szavak, szavak a Bűn és bűnhődésből és A Mester és Margaritából, az a mondat feltétlenül, hogy „kézirat sosem ég el”. Mennyi idejébe telne egy írónak – egyedül nem is lenne képes ilyesmire, csapatostul kellene a regényszövegekre rátelepedni – , hogy összejöjjön egy épkézláb történet a Színek és évek, a Kazohinia meg a Fekete kolostor és a többiek nyomán. A filmesek dolga azért könnyebb, mert a mozgóképek kockái jobban beleivódnak a tudatunkba – majdnem azt írtam, hogy a tudatalattinkba –, mint a regénymondatok. Hogy könnyebb dolga lenne a filmeseknek? Ugyan dehogy. Éppen ellenkezőleg. Az író leül és remekművet ír vagy selejtet, avagy a kettő között valamit. A szegény, a mindenféle értelemben szegény filmes csak álmodozhat. Neki stáb kell, és nem lehet az asztalfióknak forgatni. Szegény ember vízzel, a szegény rendező a vizuális memóriájával és az archívum közbejöttével főz.
Már-már sziszüphoszi munka ez. Kiszedni a snitteket, megkeresni mindnek a helyét, úgy hogy ha lehet ütősen hasson. Hogy a fiatal Depardieu bámulja Sharon Stone keresztberakott combjait, és Anthony Perkins vessen félőrült tekintetet a csábítóan rövid szoknyára. Elmondva ez így nemigen hatásos, de a nézőtéren biztos és nagyszerű poén. Épp ezért ezt a mozgóképet csak vetítőben lenne szabad nézni, ahová el kell zarándokolnia a közönségnek. Tévé-képernyők előtti családi létszám, vagy laptopok magányos bámészkodása elemzésre jó ugyan, de nem eléggé hatásos. Kell a mozi-érzés, hogy idegenekkel vagyunk együtt a félhomályban, és ugyanazt az álmot lessük meg, tisztes, mert legális voyeurködésünk közben.
Micsoda sztárparádé! Nincs az a producer, nincs olyan olajmágnás, aki ki tudná fizetni ennyi húzónév gázsiját. Kezdjük a hölgyekkel. Lilian Gish, Paulette Goddard, Greta Garbo, Vivien Leigh, Rita Hayworth, Marilyn Monroe, Ingrid Bergman, Audrey Hepburn, Sophia Loren, Masina, Moreau, Gena Rowlands, Liza Minelli, Deneuve, Binoche, Bellucci, Sophie Marceau – és a felét sem említettem a világsztároknak, akik villanásnyi időre megjelennek. Nézzük a mi sztárjainkat is, akik azok voltak egykoron, és akik mégsem lehettek azok, mert a szocializmus egyenlősdije büntette az egy fejjel kimagaslókat. Gábor Miklós, Soós Imre, Darvas, Latinovits, Madaras, Cserhalmi, Kozák. Semmivel se rosszabbak Delonnál vagy Mickey Rourke-nál. Sőt.
Kell egy csapat? Hát megvannak. Ilyen színészekkel csak bombasikert lehet „forgatni”. Összeáll egy történet a számtalan snittből. Indul a napi rutin, zuhany, borotválkozás, öltözködés. Találkozás a Nővel. (Bocsássák meg a feministák, meg a gender-kutatók, ám amikor e filmek túlnyomó többségét forgatták, ők még sehol sem voltak, és a férfiak egy része, talán többsége, nagybetűvel gondolt a Nőre.) Egy ígéretes kapcsolat kezdete. Bocsánat, nem egy, számtalan bemutatkozás, régimódi kézcsók, tekintetek, epekedő pillantások. Az új kapcsolat reménye, a legszebb várakozás az első ölelésre, aminek az ideje el is érkezik, szex és meztelenség, egy-két (pontosan két) pornóba illő villantás, de nem ez a fontos. A rajongások, vallomások, várakozások, randevúk, olykor egy kis balhé, verekedés a nőért, aki hűségesen vár háborúból, emigrációból, bárhonnan érkező párjára – ezért is bocsánatkérés dukál, de ezen filmek többsége még egy régimódi világrendben fogant, ahol a férfi kockáztatott és győzött, általában mindig győzött, a nő pedig, őrizte az otthon melegét, a kapcsolat tüzét, a helyet, ahová mindig vissza lehetett találni. Boldog idők!
Réges-rég, a zenetörténet békeidejében, létezett egy olyan műfaj, amit franciául pastiche-nak, olaszul pasticcio-nak hívtak. Azt jelentette, hogy pástétom, azaz olyan zenei eledel, melyet korábban már sikeres darabok kedvelt részleteiből állítottak össze nem kevésbé avatott, kései muzsikus kezek. Most itt van ez a mi pástétomunk, mert tagadhatatlan, hogy ez egy magyar film, magyar szellemi termék, és nemcsak a benne megjelenő honi részletek okán. Mert meglehet, hogy sok száz jogtulajdonosa van szerte a világban, de így, ebben az összetételben csak a miénk, Pálfiéké, a kieszelő és kidolgozó csapaté, meg a magyar közönségé, akikhez remélhetőleg egyszer szélesebb körben, mint egy filmszemlei premier, eljut majd ez az üdítő dolgozat. Nagydoktori, az biztos, és ott a vége főcímben a teljes forrásjegyzék.
Hogy csak a szakmának mond valamit? Hogy sorozatokhoz butult mai átlagnézőnek mit sem jelent? Nem hiszem el. Aki megússza ezt a filmet hahoták és könnyek nélkül, az nem néző, hanem lelketlen robot.
Hogy oktatófilm? Kikérjük magunknak a mozirajongók nevében. Hogy fontos filmtörténeti adalék, ez már elfogadhatóbb állítás. Igazából azonban – akár akarták a szerzők, akár nem, merthogy a Pálfi–Ruttkay duó igenis szerzője ennek a műnek – szerelmes mozi-álom. Vallomás a moziról, az egytermes imahelyről, ahol a gépész celebrálja a misét, a falakon „körben szentképek”. Vallomás a szerelemről, amiért egyedül érdemes élni. Hitvallás a mozi-szerelem mellett.
Vége a filmnek. Kivilágosodik a terem, a gépész odafönn kikapcsolja a vetítőgépet. A közönség felkászálódik, kiszédelegnek az utcára. A valóságba. Abba a sivárba. Két úr marad ülve a nézőtéren: Mándy Iván, aki második – mit második? első! – számú otthonának tekintette a mozit, és egy francia úr, egy bizonyos André Bazin nevezetű, aki írogatott ezt-azt, olyasmiket, hogy a mozgókép bebalzsamozza az időt. Ők ketten várják a folytatást. Da capo.
FINAL CUT – HÖLGYEIM ÉS URAIM! – magyar, 2012. Rendezte: Pálfi György. Dramaturg: Ruttkay Zsófia. Zene: Barna Balázs. Vágó: Czakó Judit, Szalai Károly, Richter Nóra, Lemhényi Réka. Hang: Zányi Tamás, Balázs Gábor. 80 perc.
