KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/március
ROCK-LEGENDÁK
• Géczi Zoltán: Az ember, aki nem volt hajlandó megöregedni David Bowie (1947-2016)
• Jankovics Márton: A sérülékenység krónikája Janis – A Janis Joplin-sztori
• Pernecker Dávid: Hozzáállás kérdése Don Letts dokufilmjei a punkról
MAGYAR MŰHELY
• Fazekas Eszter: Egy fényt, egy sugárt Magyar képmesterek: Hildebrand István
• Soós Tamás Dénes: Feketén fénylett Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Kővári Orsolya: „Mindenki a maga szintjén nyomorog” Beszélgetés Thuróczy Szabolccsal
• Bilsiczky Balázs: Darázsfészek Beszélgetés Nemes Gyulával
TŐZSDE-RULETT
• Kolozsi László: A kijózanodás kora Anti-kapitalista filmek
• Teszár Dávid: A piac törvénye Mennyit ér egy ember?
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ körkép: Délszláv filmek
• Huber Zoltán: Magukra találnak Budapest Pride LMBTQ Filmfesztivál
FRITZ LANG
• Várkonyi Benedek: Különös pár Fritz Lang és Thea von Harbou
• Martin Ferenc: A háború árnyai Fritz Lang hadjárata
FESZTIVÁL
• Orosz Anna Ida: Elsőfilmesek és veteránok Oscar-jelölt animációs rövidfilmek
• Mátyás Győző: A keresés filmjei Torinó
KÍSÉRLETI MOZI
• Nagy V. Gergő: A nagyság domborzata Grandrieux és a spirituális testiség
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Az ördög és Miss Jones Szuperhős-sorozatok a tévében
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Kutyából szalonna Joe Kelly: Deadpool Omnibus
• Kovács Marcell: Rizikós revízió Tim Miller: Deadpool
KRITIKA
• Pályi András: A test esete a szellemmel A test
• Varró Attila: Temetni jöttek Ave, Cézár!
• Baski Sándor: Közszolgálat Spotlight – Egy nyomozás részletei
• Pápai Zsolt: Dohos exteriőrök Indián
MOZI
• Baski Sándor: Egy háború
• Teszár Dávid: A Zarándok
• Schubert Gusztáv: Amnézia
• Árva Márton: Blue Lips
• Forgács Nóra Kinga: Short Skin – Szűkölő kamaszkor
• Vajda Judit: Minden út Rómába vezet
• Alföldi Nóra: Egy őrült pillanat
• Kovács Kata: Hogyan legyünk szinglik?
• Roboz Gábor: 400 nap
• Kránicz Bence: Viharlovagok
• Varró Attila: Farkas totem
• Tüske Zsuzsanna: A Fiú
DVD
• Kránicz Bence: Manglehorn – Az elveszett szerelem
• Pápai Zsolt: Kopp-kopp
• Soós Tamás Dénes: A szerencse forgandó
• Kránicz Bence: Gyalogáldozat
• Benke Attila: A kelletlen útitárs
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Truffaut-levelek

Bikácsy Gergely

 

Egy kamaszfiú rendszeresen levelezik legjobb barátjával. Ez a kamaszfiú javítóintézetben van, barátja időnként munkanélküli, majd katonaidejét tölti. Múlnak az évek. Mindketten munkanélküliek, és hol könyvet ajánlanak egymásnak, hol orvul eladják egymás összes könyveit.

Truffaut, a bukott, a kicsapott diák, a fiatalkori bűnöző másról se tud írni, csak könyvekről. Mindent olvas, mindent tud. Balzacot olvassa, mint később Antoine a Négyszáz csapásban. A romantikus könyveknél csak a film érdekli jobban. A fiatalkorúak börtönébe is azért csukják, mert nem tudja visszafizetni a filmklub-alapításra felvett kölcsönt. Cocteau-t várja, rövidnadrágos kamasz, fellengzős tervekkel. „Lógok a szeren” – jut eszünkbe Karinthy összes szépreményű bukott diákja.

De a tizenhárom-, majd a tizenhét éves Truffaut monomániásan és rendkívüli buzgalommal fordul a filmhez. A buta francia reklámszlogen – „Ha az életet szereted, járj moziba!” – nála frissen, hamvasan igaz. Képzettársításai, mindennapi hasonlatai is a filmből vétetnek. Beszámol egy házibuliról, s az ottlevőket, persze főképp önmagát, Renoir A játékszabály című remekművének figuráihoz hasonlítja. Rossz a szó: eggyé válik benne a mozgókép története az élet átélt banalitásával. Öngyilkos akar lenni: nem tudni, valódi szerelmi bánatában vagy mert Renoir hőse is meghal a mozi végén.

Az olvasó, aki húszévesen láthatta a Húszévesek szerelmének Truffaut-epizódját, nosztalgikus könnyel vagy mosollyal fogja felismerni ennek az epizódnak levélben leírt „eredetijét”: a film szállodai szobája olyan, mint ahogy itt, évekkel a film előtt leírta.

Lopott csókok: Truffaut utolsó „kamasz-filmje”. Most itt az élmény, melyből született. Truffaut azért menekült a hadseregbe, hogy felejtse szerelmi bánatát. A filmbeli Antoine is. Leszerelik, mert valaki közbenjár az érdekében és mert „idegileg kiegyensúlyozatlan”. Antoine-t is leszerelik. Utolsó zárkájának ablakából a Cinémathèque kapujára látni. Truffaut aztán élete végéig effajta ablakból nézi a világot, s innen csinálja összes filmjét, a jókat és a halványakat. Rémüldözzünk, vagy nevessünk a véletlenen: ha nincs Bazin segítő keze, ha a Cahiers-cimbora Scherer (alias Eric Rohmer) nem ír a hadseregnek „igazolást”, Truffaut-t valóban elviszik Vietnamba, és meghal Dien Bien Phunál? Mindez olyan, mint egy szörnyűségekkel teli, de józan eleganciával, a csiszolt felszínnel mélységet sejtető, félig mókás, félig rettenetes Truffaut-film. Hasonlítsuk össze a két iker-filmet, a Lopott csókokat és Godard Masculin-fémininjét, s megismerhetjük a francia polgár, a francia értelmiségi Janus-arcát. Az egyik, Truffaut, büszke a polgárságára, a másik, Godard, viszolyog tőle, kibújna bőréből, gyűlöli polgár-önmagát.

Ezzel már változik is a kép. Itt közölt levél-válogatásunk második részének kétségkívül Truffaut Godard-hoz írt emberi és művészi „szakítólevele” volna a csúcspontja, csakhogy e levél java részét már közöltük az 1988/8. számunkban. Látszólag groteszkül szembeszökő a változás: a harmincéves Truffaut filmvállalat-igazgató és díjnyertes filmrendező levelei barátian hűvösek, olykor hűvösen elutasítóak. (Igaz, nem régi barátaival ilyen, de ilyen a „szakmával”, a külvilággal). Pedig semmit sem „árult el” – mint azt hamisan a szemére hányták. Alkotói erkölcsének alapja, hogy akárki kéri is olyan film rendezésére, melyből nyilván „világsiker” születne, de amelyhez nincs belső köze, habozás nélkül elutasítja. Ez a harmincéves rendező egy év alatt Az eltűnt idő nyomában, a Tatárpuszta és Kafka Kastélyának filmrevitelét utasítja el. „Irodalmi rendező”, de neki tetsző ismeretlen regényeket szeret „felfedezni”. A Jules és Jim meg a Két angol lány és a kontinens a két legkedvesebb regénye.

Olyan, mintha fiatalkorát Victor Hugo, felnőttkorát Balzac írta volna meg, mintha maga is Balzac-hősként fejezte volna be életét: halálakor már ő volt „a francia film gazdája”. Pedig nem változott. Hűvös is tudott lenni, meg elutasító: a műveletlenséget nagyon utálta (joggal, mert ő középiskola meg egyetem nélkül szerzett emberi műveltséget). De a Champs-Élysées elegáns mellékutcájában levő irodájában mindennap ott ült este tízig, és kelet-európai ismeretleneknek levetítette bármelyik filmjét, sőt valóban kíváncsi volt a vendég véleményére. Ezt a figurát nem Balzac, hanem ő maga, François Truffaut teremtette meg. Leghétköznapibb magánleveléből is közelebb kerülünk filmjeihez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/07 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5426