KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/április
WAJDA 90
• Szíjártó Imre: Menyegzők Wajda-motívumok a mai lengyel filmben
• Forgács Iván: Lelkének rabjai Wajda 90
• Wajda Andrzej: A nemzeti film eszméje
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Még mindig veri az ördög… András Ferenc
• Kővári Orsolya: Valami visszavonhatatlan Beszélgetés Till Attilával
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
• Mészáros Márton: „A néző mindenek előtt!” Beszélgetés Madarász Istivel
MANDA-DOSSZIÉ
• Barkóczi Janka: A magányos villa Mi a MaNDA?
• Hamar Péter: Csak a fejléc maradt Volt egyszer egy Filmtudományi Intézet
IZLAND
• Baski Sándor: Manók, lovak, emberek Új izlandi filmek
• Kránicz Bence: Vergődik, majd messze száll Madárkák
BŰN ÉS HATALOM
• Pápai Zsolt: Farkasok földje Denis Villeneuve: Sicario
• Sepsi László: Brutális egzotikum Miroslav Slaboshpitsky: A törzs
• Varró Attila: Dante Lam rendőrfilmjei Szűkebb haza

• Pintér Judit Nóra: Idegenként a neurotipikusok világában Autista hősök
FESZTIVÁL
• Ruprech Dániel: Dialóg nélkül Berlin
• Szalkai Réka: Kistigrisek Rotterdam
• Horeczky Krisztina: Hétköznapi őrül(e)tek Cseh Filmkarnevál
KÖNYV
• Várkonyi Benedek: A történelem sorsa Minarik, Sonnenschein és a többiek
TELEVÍZÓ
• Kránicz Bence: Nincs jó döntés A Homeland és Európa
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Féktelen jövő Zero
• Nagy V. Gergő: Az ordibáló gróf Az itt élő lelkek nagy része
MOZI
• Pintér Judit Nóra: Hétköznapi titkaink
• Vajda Judit: Csokoládé
• Jankovics Márton: Évszakok
• Árva Márton: Mindenáron esküvő
• Varró Attila: Szívecskéim
• Alföldi Nóra: A mi jövőnk
• Kovács Bálint: Eddie, a sas
• Sándor Anna: A Beavatott-sorozat: A hűséges
• Baski Sándor: Zoolander 2
• Andorka György: Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma
• Huber Zoltán: Momentum
• Soós Tamás Dénes: A turné vége
• Kránicz Bence: Kung Fu Panda 3
• Kovács Kata: Zootropolis - Állati nagy balhé
• Csiger Ádám: Egyiptom istenei
• Pápai Zsolt: A 657-es járat
• Bocsor Péter: A varrónő
• Benke Attila: Gyilkos ösztön
• Benke Attila: Batman: Az elfajzott
• Nagy V. Gergő: Angyali szemek
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
MOZI
• Tosoki Gyula: Jóemberek

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Farkasok ideje

Megrendezett anarchia

Ágfalvi Attila

Szerzői apokalipszis, mesterséges végítélet. Haneke új filmjében elszabadul a pokol, de nem elég hitelesen.

 

Michael Haneke legújabb filmje antiutópia, abból a fajtából, mely nem a meghatározatlan jövőben játszódik, hanem történhetne akár napjainkban is. Szabályos átlagcsalád (papa, mama, két gyermek, középkategóriájú autó) érkezik nyaralójába, melyet azonban, legnagyobb meglepetésükre, ismeretlenek foglaltak el (egy másik átlagos, noha némileg idegennek tűnő család). Az alaphelyzet tragikusra vált, amikor a betolakodó férfi váratlanul, minden előzmény nélkül lelövi a családfőt. A film innentől kezdve átvitt értelemben és fizikai valójában is elhomályosodik, elsötétül, és megkezdődik az elárvult család kálváriája: hirtelen egy idegenné vált világban találják magukat, allegorikusan-szimbolikusan is értelmezhető, ugyanakkor fájdalmasan valóságos eseményekből értesülünk arról, hogy anarchia uralkodott el az addig ismerős tájon, idegen akcentusokkal beszélő embercsoportok kószálnak mindenfelé, s végül mindenki egy vasútállomáson zsúfolódik össze, várva a megváltó vonatot. Hogy az allegória, ha nem is túl eredeti módon, de legalább őszintén giccsbe forduljon (ahogy azt az Európában művészfilmnek nevezett filmtípus egy bizonyos fajtájától az erre érzékenyek el is várják), a végén kis híján egy gyermek önkéntes tűzhalálára is sor kerül, de ezt a film egyetlen őszintének ható emberi gesztusa szerencsére megakadályozza, így a záró képsorokon, megint csak az említett műfajra jellemző módon, talányosan optimista végkifejletet láthatunk.

Haneke eljárásának végeredménye némiképpen Proust egyik regényhősére emlékeztet, aki, ha valamit jellemezni akart, a kiemelendő jelző mögé kényszeresen továbbiakat tett hozzá, de úgy, hogy az első hatását a következő mindig gyengítette, nagyjából oly módon, hogy „a táj paradicsomi, szép, sőt kellemes volt”.

Haneke filmjét látva meggyőződhetünk róla, hogy az időnként valóban apokaliptikus jeleket mutató világunkat képes színpadias drámává rendezni, és közben még problémákat is tárgyal. Kevésbé cinikusan fogalmazva: bárki, aki érzékeny jelen korunk nyomasztó gondjaira, így a filmben is áttételesen megjelenő létbizonytalanság, a fokozódó és egyre inkább általánossá váló erőszak, a vallási-politikai menekültek kiszolgáltatottsága iránt, nyilvánvaló empátiával nézi az ezen szörnyűségeket taglaló műveket. Ha azonban egy filmrendező az önmagukban is elszomorító tényekre úgy próbál rátenni még egy lapáttal, hogy azokat egy tökéletesen valószerűtlen, ugyanakkor erősen szubjektív történeti keretbe foglalja, akkor sajnos éppen hogy gyöngíti a mondanivalóját, hiszen a néző azt látja, hogy ezek a borzalmas dolgok valójában csak a szerző agyszüleményei. Persze számíthat arra a némiképpen idejétmúltnak ható, s ezért tiszteletreméltónak érzett európai filmes hagyományra, ami az „önálló világ megteremtését” vitán felüli érdemnek tekinti, sőt nemegyszer a megtisztelőnek szánt címke – „szerzői film” – szükségszerű előfeltételének is. Csak hát vékony jégen jár az, aki ilyesmire vállalkozik. Ha nem elég tehetségesen, vagy akár csak ihletetten fog hozzá, akkor a végeredmény élvezhetetlen, nézhetetlen, mi több, ellenszenves film lesz. Vannak kiemelkedő tehetségek, akiknek sikerült (legalábbis rajongóik szerint) az effajta valóságos eseményekből kiinduló, de azoktól elemelkedő „világ-újrateremtés”, mifelénk Tarkovszkijt szokás megnevezni, mint ennek a típusnak a mesterét. Az azonban még a transzcendenciára kevésbé fogékonyak számára is világos, hogy míg Tarkovszkij igazi formateremtő művész volt, addig Haneke az ilyen mutatványhoz szükséges eredetiséggel, önálló látásmóddal, legfőképpen pedig mondandóval nem rendelkezik.

Személyes értékmérőm szerint hozzáteszem, hogy az egyik leginkább árulkodó jele mindennek Isabelle Huppert erőtlen, szürke alakítása – kedvenc filmszínésznőmet még soha nem láttam ilyen kedvtelennek, unottnak, észrevehetetlennek. Ha másért nem, Haneke már ezért a bűnéért megérdemli, hogy tovább gyötrődjön mesterkélt világában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1901