KrónikaHaláli történet Szörény RezsőrőlEmber Judit
Az élet olykor utánozza a művészetet.
A hatvanas évek divatos filmsztorija volt, hogy egy baráti társaság, mely mindenhová együttjár, egyszercsak – nem tudni, mikor, nem tudni, hol – elveszíti egyik tagját. Lepsénynél még megvolt, mondanám morbidan, de a film tragikusan hangszerelt, s az esztéták kisütötték, hogy Antonioni Kalandja a megtestesült elidegenedés.
Gaál István filmjét is Antonioni filmjével vetették össze, hogy bezzeg, bezzeg nálunk nincs elidegenedés. Egyéni tragédiák vannak, víz van, sodrás is van, de elidegenedés az nincs.
Idén november 5-én futótűzként terjedt a hír a filmesek között, hogy a Szörény Rezsőnek írt szövetségi levél kézbesíthetetlenként visszajött, mert a címzett elhalálozott. A Rezső? Hol? Mikor? Csak nem tragikus hírtelenséggel? Beteg volt? Mi baja volt? Már el is temették? Július 2-án halt meg? És csak most tudtátok meg? Négy hónap múltán? Ez hogy lehet? Hol van eltemetve? És ki temette el? Két idős hölgy? („ha eltemet, ki eltemet”) Ki beszélt vele utoljára? Kivel volt jóban? Vagy ki volt vele jóban? Senki? Mindenkit elmart?
Én nagyon régen, nyolcvanöt tájékán beszéltem vele. Kedvenc stúdiója előtt futottunk össze, lógó orral jött ki a stúdióvezető szobájából, annyira el volt keseredve, hogy leültünk beszélgetni a „Latinovits”-ban. Ha jól emlékszem, mind az öt játékfilmjét ebben a stúdióban készítette, nyolc éven át kétévenként jelentkezett új opusszal. Általában sikere volt, kivéve az utolsót, de ki az a filmes, aki nem csinált még rosszat életében...
Ahogy elmondta, az új forgatókönyvét vitte be, ott akarta hagyni a Stúdióban, hogy olvassák el, vitassák meg, fogadják el, terjesszék fel stb. stb. Igen ám, de amíg Rezső a könyvét írta, a Stúdiónak új vezetője lett, s az új ember azt mondta neki: „Mi csak nagy könyveket valósítunk meg.” „Semmi baj! – mondta Rezső –, ez a könyv is nagykönyv!” – és egy arasznyival közelebb tolta a stúdióvezetőhöz. „De mi csak nagy rendezők nagy könyveit valósítjuk meg!” – mondta az új ember, és mindkét kezét hátratette.
Telefonon beszéltem a Két-idős-hölgy egyikével, aki eltemettette.
– Tessék mondani, miért tartották titokban?
– A nagynénje mondta, hogy Rezső így akarná, hiszen a felesége halálhírét sem tetette be az újságokba...
– De... ha tetszett volna szólni vagy üzenni a filmgyárba...
– Miért tettem volna? Rezső már nem volt ott alkalmazásban. Haragudott is, nagyon haragudott, hogy felmondtak neki.
– Mikor mondtak fel?
– Nem tudom pontosan, itt van valahol a felmondó levél, most nem találom, de az biztos, hogy 92-ben végig az egész évben munkanélküli volt, segélyért természetesen nem folyamodott, a nagynénje segítette és én... Mi tartottuk el.
– Hát az rengeteg pénz... egy embert eltartani... Nem volt semmi saját jövedelme?
– Volt egy csekély életjáradéka Marika, a felesége után...
– Úgy hallom, írt. Valakinek azt mondta: „Fogtok Ti még csodálkozni... Nagyon jó, amiket írok.”
– Kinek mondta?
– Grunwalsky Ferinek.
– Az ki is?
– Rendező. És egy gimnáziumba jártak.
– Nekem is mondta, úgy mondta, hogy is...? hogy most már egészen biztos, meghal az Évike, és ha vele is történnék valami, akkor ezt a paksamétát... de hát nem volt beteg, semmi testi baja nem volt, nehéz légzése volt, de hát azzal lehet élni...! Hogy egy ötvenkét éves ember meghaljon...!
– És mit mondott: ha történik valami...?
– Hát... hogy akkor ezt a paksamétát adjam oda a Koltainak.
– A Sutyinak, akarom mondani... Lajosnak? vagy Gábornak, a Szabad Téresnek...?
– Inkább a Tamásnak.
– És mik ezek: forgatókönyvek vagy színdarabok?
– Nem tudom. Még nem volt időm megnézni... A fia is mindig jön. Maga tudja, hogy van egy fia?
– Igen, egy korai házasságból...
– Az nem volt házasság! Házasságon kívüli... Hát 18 éves volt a Rezső, hogy lett volna házasság...
– És jóba voltak?
– Nem mondhatnám. De mióta meghalt, mindig jön... Nem kisfiú már, 32 éves! Ugyanazt mondja, mint Maga, hogy írni akar róla.
– És azt is mesélték, hogy a második felesége...
– Nem volt második felesége! Neki csak a lányom volt a felesége!
– Én nem ismertem, de mondják, hogy az Éva...
– Éva élettársa volt... együtt éltek... én elnéztem neki, hogy ő itt egy nővel él, de ez nem volt...
– És tényleg: egynapon, egyidőben, fél óra különbséggel haltak meg?
– Éva is meghalt, de ő a Jánosban feküdt. Nem egy kórházban voltak. Rezsőt az infarktus vitte el. Itt lett rosszul nálam. Egész éjjel nézte a tévét, a Satokat. Mondtam, Rezsőke, feküdj le, azt mondta minek? Úgyse tudok aludni. Hát akkor nézd a tévét... Reggel eszméletlenül találtam. Ha nem olyan házban laknék, ahol két orvos is van, meg se tudtam volna mozdítani. Azok intézkedtek, hívták a mentőket, bevitték a Szent Margitba. Délután tizennégy tizenötkor halt meg. Július 2-án. Csütörtök volt. Vagy péntek, nem tudom már, meg kellene nézni. Augusztus 3-án temettük... Hamvasztva lett. Az a nő is ott van eltemetve az Óbudai temetően, csak másutt. Nekünk van egy családi sírhelyűnk. Rá vagyunk vésve a sírkőre mindannyian: Mari, Rezső és én. Rátemetéssel temettük. Az urnáját a felesége sírjába tettük. Csak a család volt jelen... Csak szűk családi körben...
Az élet olykor kopíroz, olykor filmesekért kiált. Rezső, csináld meg a filmedet, ez sokkal jobb, mint a Wim Wendersé! Bonyolultabbak a lelkek, összekuszáltabbak a kapcsolatok és hát persze ugyanarról szól ez is, hogy a filmrendező belehal, ha nem csinálhat filmet, de amíg él, filmet rendez, film nélkül is filmet rendez... akár a saját halálával is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2795 átlag: 5.4 |
 |
|
