Marguerite Duras halálára

Az írás meg a kép

Bikácsy Gergely

A filmbeli beszédet talán Duras találta föl. És a csendet, melyben emberi hangok végtelen lamentációval mesélik töredékesen is súlyos szenvedéstörténetüket.

Marguerite Duras halálakor természetesen az életéről kellene szólni, nagy belső drámákkal zsúfolt, másokhoz és önmagához kegyetlen életéről, tévedéseiről, a tévedések visszavonásáról, nyolcvanegy éves koráig többször megújulni kész tehetségéről. Mintha még mindig élne és feleselve, lassan, makacsul vitázna Godard-ral vagy mással, akit becsült.

Gyergyai Albert fordította először, az ’56 után induló Világkönyvtár-sorozatban jelent meg a Naphosszat a fákon, meg a Moderato cantabile. Íróként hamar ismertté és olvasottá vált nálunk is, azt meg mindenki tudta, hogy a Szerelmem Hirosima forgatókönyvének ő a szerzője.

Csak rendezőként nem vették itthon tudomásul. S nem csupán azért, mert maga rendezte filmjeit „valódi moziban” nem, csak ritkán a Filmmúzeumban, klubokban vetítették (ebben osztozott másokkal). Azért is, mert beilleszthetetlennek bizonyult a filmről vallott elképzeléseinkbe.

Hazájában csak élete utolsó évtizedétől tört ki az elitértelmiségi olvasótábor karámjából. A francia kultúra igazán mindenevő és mindent elnyelő, de Duras megakadt a francia kultúra torkán is. A filmes nouvelle vague-hoz semmi köze nem volt, a Hirosima ellenére sem. Az irodalomkritika rokonította ugyan a nouveau romannal, de lényeges és döntő módon különbözött Robbe-Grillet-től vagy Nathalie Sarraute-tól, s általában a nouveau roman arspoeticától.

A nagy érzelmek, a magán-sorstragédiák, a hatalmas zokogások, az éjszakák, a virradat előtti végtelen órák hangulatának írója. Az éjszaka országútján haladt. Elmesélve ómódi giccs, látva és olvasva valami hallatlanul rétegezett és feszült, több tartalmat és értelmezést magába rejtő próza vagy film.

Az íróval, mássága ellenére is könnyebb volt megbarátkoznom. Filmjeivel kevésbé és nehezebben. Mint akár az adaptálni vágyó rendezők, nem tudtam megfejteni. Peter Brook legszerencsétlenebb vállalkozása lett a Moderato Cantabile, ahol az úrinő Jeanne Moreau és a munkást micisapkában játszó Belmondo naphosszat egy padon ülve mélyértelmű semmiségeket mondanak, s a háttérben valami iszonyú dolog történik, talán gyerekrablás vagy gyilkosság, soha nem derül ki. Sokáig az eredeti regényt is blöffnek véltem. Főművét, az India Songot a legjobb helyen, egy párizsi művészmoziban láttam először, és teljesen idegen maradt. Végtelen, mesterkélt lassúság, az idő (és nem a kép) kimerevítése, az érzelmek kitüremkedése, a narrátor fura elidegenítő hatása meg a főtéma nyúlósan sírásos érzelmességének groteszk és csikorgó ellentéte...

Ki beszéli el a történetet?

A modern próza legnagyobb kérdését saját terepén a film alig akarta elismerni vagy ismerni. Duras azzal a kellemetlen és kínos élménnyel szembesítette a nézőt és méginkább a filmcsinálókat, hogy mindannyiunkat ráébresztett, nyersen és élesen világítva, hogy – miképp az író sem teljhatalmú úr a saját történetében – a filmben sem a mindentudó rendező szeme látja a történteket, hanem a közönyös és a rendezőtől nem mindig és nem mindenben függő kamera. Hát még a történet! A filmbeli történetet ráadásul a kamera csak részben „találhatja ki” ott a helyszínen, pedig, ellentétben a képpel, mely egyértelműen ott születik a forgatás pillanatában, a történet bizony előre ki van találva, valaki elképzeli és képekkel-szavakkal meséli... de kicsoda? És mennyire ura saját történetének? Durasnál gyakran két-három mesélő beszél párhuzamosan. Keresztbe barangolják saját igaz vagy hamis históriájukat – meg a másikét, a harmadikét.

A filmes narrációnak, a beszélt kommentárnak a legérdekesebb rendezője Marguerite Duras. E művészi küzdelem során találkozott Godard-ral, holott képről vallott felfogásukban, látásmódban, montázsban, a ritmust illetően rendívül távol álltak egymástól. Bár, ki tudja... esetleg megkockáztatnám, hogy Godard kései filmjeire hatott talán Duras ünnepélyes képi pompája. (A ritmus ünnepi pompájára gondolok, hiszen Duras jónéhány filmje puszta, szegényes, nem ünnepi helyszíneken játszódott, nemcsak az India Song pompás tükörtermeit és egzotikumait tudta belső ünnepiséggel ábrázolni: a pőreséget, a díszlettelenséget is.)

Lebontotta a filmet. Provokátor, a filmnarráció provokátora? Büszkén hirdette, hogy a filmnek (a filmművészetnek) vége, és Godard-ral együtt ő is sokat tett a megszüntetéséért. Ki hatott rá? Senki, mondta. A saját filmjei. Az India Song előtt egyetlen film sem befolyásolta, nem is nagyon érdekelték a filmek. Az India Song, igen, az döntően hatott rá, s azt ő maga rendezte.

*

„Nincs mód elkerülni a szenvedést” – minden művéből ez a felismerés sugárzik.

Egykori asszisztense, Benoit Jacquot készítette róla és vele az utolsó két tévéfilmet. Ezek közül még a francia televízió is csak az egyiket mutatta be (Écriture). Az írás fájdalmas magányáról beszél benne. Azért kezdett filmet csinálni, hogy a filmezés közösségével oszthassa meg az írás magányát.

Duras a filmet valamiképp az írás ellentétének, sőt, sajátmaga, bizarr módon személyes élet-halál ellenségének tartotta. Ezért lett (talán) stílusteremtő, de stílus-megújító biztosan. Baljósan álomszerűvé lassította mozgóképeinek ritmusát, csendet teremtett, melyben emberi hangok végtelen lamentációval mesélik töredékesen is súlyos szenvedés-történetüket. A filmbeli beszédet talán ő találta fel. Meg akart küzdeni a filmmel.

Nem, nincs mód elkerülni a szenvedést.

„Tizenkilenc éves vagyok. Írok” – végződik egyik önéletrajzi töredéke. S ezzel cseng egybe furcsa kijelentése, melyet a halála előtti napokban tett: „Életem kudarcának a győztese lettem”.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 38-39. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=307

Cikk értékelése:

szavazat: 1142 átlag: 5.61