Őrült (Mad) Max

Az erőszak apoteózisa

Nagy Zsolt

Századunk második felének egyik legnagyobb hatású regényében, az Ezerkilencszáznyolcvannégyben Orwell egyik legfontosabb motívuma az állandósult, vég nélküli háború, a domesztikált militarizmus világának ábrázolása.

Amikor Stanley Kubrick 1971-ben elkészítette Mechanikus narancs című filmjét, ezt a megdöbbentő, orwelli víziót egy sivár, lepusztult, brutális világról, ezzel tudtán kívül számos későbbi irányzat alapfilmjét alkotta meg – no és mellesleg a világ folyása is részben az ő látleletét igazolta. Tegyük ehhez még hozzá azokat a véleményeket, amelyek szerint a második világháború egyáltalán nem fejeződött be, illetve már régen a harmadik folyik a hétköznapokban; máris a hetvenes évek második felében egyre határozottabban körvonalazódó új irányzatnál, az akció- vagy erőszakfilmeknél tartunk.

Lehet, hogy Sylvester Stallone irányítja a világpolitikát? – tette fel a meglepő kérdést egy ismerősöm nem olyan régen az amerikai elnöknek a Rambo-filmekhez való bensőséges viszonyára utalva. Itt még talán nem tartunk, de tény, hogy a tömegkultúra és a médiumok általában gyorsan és érzékenyen reagálnak a korszellem változásaira, és bizonyos mértékig visszacsatolódva alakítják is azt. Komolyan kell-e vennünk Mad Maxet és társait? Azt hiszem, igen, egyrészt, mert közvetve igen sokat árulnak el korunk rossz közérzetéről, a világról, amelyben élünk, másrészt nem elhanyagolható szempont – és ez ismét sokat mond a kultúra jelen állapotáról –: ezeket a filmeket szerte a világon sokmillió néző fogyasztja.

A műfaj (amelynek időközben olyan „klasszikusai” születtek, mint a Rambo-sorozat, a Terminátor, az Exterminátor) most a Mad Max I. – némileg késleltetett – bemutatásával a hazai videós „társadalmi forgalmazás” szürke nyilvánossága után hivatalosan is megérkezett hozzánk. Nagyot változott a világ 1968, a Halálfejesek itthoni rövid és botrányos pályafutása óta. A horror, a pornó, a gyilkos robotok és vérszomjas cápák, csillagháborúk korában, a globális fenyegetettség és a totális manipuláció közegében a Mad Maxet átható erőszak, kegyetlenség és kiszolgáltatottság mindennapi világunk és közérzetünk drasztikus összefoglalásának tűnik csupán. A mi életünk még nem olyan, mint a film hipertechnikában tobzódó, tökéletesen elidegenedett világa, de a főcím után ott az elgondolkodtató felirat: pár év és…

Nagy valószínűséggel a hidegháború „új hullámával” magyarázható az a jelenség, hogy az utóbbi évtizedben a filmkészítőket – éljenek bár a világ bármelyik táján – egyre behatóbban kezdte el foglalkoztatni egy esetleges (atom)háború utáni világ látomása, ami egy másik al-műfaj kibontakozását hozta magával. A „post-war dream” (körülbelül: háború utáni álom) irányzat alapfilmje a The Day After (Másnap), amit olyan igényesebb alkotások követtek, mint – bizonyos vonatkozásaiban – a Brazil, az Egy halott ember levelei, az 0-bi o-ba avagy a civilizáció vége vagy a Le dernier combat (az idei Filmglóbuszon Élethalálharc címmel vetítették). Ez utóbbi címével és témájával – de nem alacsony művészi színvonalával – nagyon közel jár a Mad Max II-höz, ami az erőszakfilm és a post-war dream furcsa keveréke és valószínűleg itthon is látható lesz.

Utalnunk kell egy további al-műfajra is, amely az erőszakfilmeken belül markáns vonulatot alkot, az úgynevezett „bosszúálló-film” típusára, amelyben a történet fő mozgatórugója a többnyire jogos, de önbíráskodó jellegű és kegyetlen bosszú. E filmek közül láthattunk egy korai példát, a Bosszúvágy címűt, Charles Bronsonnal, és mostanság került a mozikba Alain Delon hasonló témájú filmje, A zsaru szava. A három legnyilvánvalóbb műfaji hatáson kívül George Miller avatott kézzel építi be filmjébe a modern populáris mitológiák elemeit, így például a motorizált vadnyugat új keletű hőseinek alakját (Száguldás a semmibe, Konvoj) éppúgy, mint a horrorfilmekből ismerős erdei hajszát (Torzó), sőt a film egy nyugodtabb pillanatában becsempészi a Tarzan-motívumot is, talán némi nosztalgia kedvéért. Egy szorgosabb film-filológus legalább tíz-tizenöt másik film közvetlen hatását mutathatná ki a Mad Max I-ben, de ez a mozifolklórban nem új jelenség. Új dolog viszont az, amit mindebből a rendező végül is „kikever”, az elszabadult emberi erőszak sokkoló bemutatása egy „kizökkent” világban.

Az erőszakfilm lényege a tömeges, arctalanná vált agresszivitás, amelynek adekvát megnyilvánulási formája a lincselés. A „mindenki harca mindenki ellen” állapotában az ember a gyilkológép szintjére süllyed, az ölés technikája személytelenné válik, a fegyver meghosszabbított testrészként működik, így a testi kontaktus nem „feszélyezi” a gyilkost. A halál – mivel hirtelen, gyors és erőszakos – „egyszerűvé” válik és ezzel egyben devalválódik is. A csúcstechnika egy sajátos mindenhatóság-mánia, a mindenek felett való uralkodás szolgálatában áll, így elsődlegesen destruktív jellegű. A kommunikáció szinte kizárólagos formája a verbális és testi erőszak. Az egyenlőség fogalma eltűnik, a „nálam gyengébb” és a „nálam erősebb” primitív hierarchiája strukturálja a világot. A létezés „élesben” folyik, egyetlen pillanatnyi kihagyás az ember életébe kerülhet, a legfőbb érték a túlélés. A túlélő pedig az lesz, akinek jobbak, erősebbek, gyorsabbak az eszközei, aki ügyesebb, erősebb, ravaszabb, kegyetlenebb a többieknél. Saját halálát egyetlen módon kerülheti el: ő maga válik halálosztóvá.

Kétpólusú, meghasadt világ áll elénk. Ez a kettősség nem negatívum vagy hiányosság, hanem a film alapvető alkotóelve és mozgatója, minthogy a cél az egyik világ kiküszöbölése, a felborult egyensúly helyreállítása. Ez pedig a mindenkori hős(ök) feladata, aki – többnyire véletlenül vagy kényszerűségből – az összeférhetetlen elemek közötti határon áll. Miller filmjének – és általában az erőszakfilmnek – egy másik új vonása, hogy ez a határ, az alapvető erkölcsi értékek eróziója miatt, igen bizonytalan. „Csak ez az ócska bádogdarab jelzi, hogy a »jó« oldalon állok” – mutat keserűen jelvényére Max. Ebben a felbomlott világban azonban a „jó” oldal is a negatív tartományban van, inkább a kisebbik rosszat jelenti. A szó hagyományos értelmében vett pozitív hős létezése egy ilyen világban igen kérdéses, itt az eredendően gonoszok és a kényszerűségből, következményképpen gonoszok harca zajlik, feketék és szürkék küzdelme.

A Spielberg-iskola hagyományait követve Miller filmje is erőteljes „felütéssel” indul. A láthatatlan Főhatóság – melynek milyensége végig homályban marad, és létezéséről is csak az autók rádiójából tudunk – „rutinhajszát” rendel el a „hajtók” számára, akik – és ez ismét új mozzanat – bár a lepusztult és düledező Igazságügyi Palotából indulnak napi portyájukra, nem a Rend hivatalos képviselői. Fifi, Gúnár, Max és társaik, bár a kelléktár, amit használnak, erre utal, nem rendőrök (ez a szó el sem hangzik a filmben!), hanem a „normális” világ egykori értékeinek roncsait őrizni kívánó valamiféle paramilitáris alakulat tagjai, afféle anakronisztikus Jedi-lovagok. Egy feltételezett közjó, a rend és a nyugalom érdekében működnek, de eszközeikben alig különböznek azoktól, akiktől az embereket meg akarják védeni. Az egyik epizódban felbukkan ugyan egy ügyész és egy bíró alakja, de pillanatok alatt elsöpri őket a színről a diadalmaskodó ököljog. Itt valójában két banda harca folyik életre-halálra, végkimerülésig.

A kegyetlenséget persze nem lehet ömlesztve adagolni, a filmnek minimális narrativitásra, „álmesére” szüksége van ahhoz, hogy működni tudjon. A gépezetet az indítja be, hogy Max, a legjobb „hajtó” szó szerint a halálba kerget egy szökött gyilkost, magára haragítva ezzel annak „barátait”. Több tucat bőrruhás, sisakot-maszkot viselő motoros gördül be kísérteties lassúsággal, prédára éhes keselyűhadként egy kisváros főterére. Felsorakoznak, gépeiket túráztatják, majd a főnök intésére hirtelen csend támad. Magabiztosság, erőfitogtatás, kihívó pökhendiség, hatalmi demonstráció: a kollektív Monstrum, a személytelen gyilkológép hatásos bemutatkozása. Pillanatok alatt előttünk áll a két ellenpólus, a magányos „antihős” és az arctalan banda, megannyi western alapképlete. „Hajtók” és „hajtottak” küzdelme váltakozó sikerrel, kegyetlenségekkel tarkítva folyik. Mindehhez a hátteret a végtelen pusztaságot átszelő országút és a sebességmámor korlátlannak tűnő lehetőségei adják. Sajátos és jellemző dolog, hogy a „hajtottak” bandájának tagjai akcióik közben alig használnak hagyományos fegyvert: vasrudak, balták, láncok képezik az arzenált, de leginkább ember és gép teljes összeolvadását, egyetlen motorizált szörny sebesség és erő adta öléspotenciáljának kisüléseit látjuk. Az események egyre közelebbről érintik Maxet, előbb barátja, majd felesége és gyermeke esik áldozatul az állatias tombolásnak. (Miller előszeretettel ábrázolja „Trancsir” bandáját vad hordaként, akik artikulálatlan hangokat hallatva, egymást is meg-megmarva várják az eléjük kerülő áldozatot. Többször vág be ragadozó madarakat egy-egy jelenet lezárásaként.) A banda éppen ilyen keselyűhadként rohanja meg a benzinszállító tartálykocsit, amikor Max elkezdi bosszúhadjáratát. (Nem tudom, mennyire tudatos a benzinlopás motívuma a filmben, illetve Miller már ekkor tudta-e, hogy a Mad Maxből – akárcsak a Rambóból, a Rockyból, a Cápából – széria fog készülni, de a Mad Max II. egész cselekménye a benzinhiány körül forog.) Egykedvű nyugalommal, maga is sebesülten irtja ki sorra a szuper „nitrózabáló” csodaautó elől menekülő motorokat. De amikor már minden elvégeztetett, a háttérben felcsapó lángok fényénél az autójához vánszorgó Max arcán nyoma sincs a megkönnyebbülésnek. Örül, hogy él. És valahogy így van ezzel a néző is.

A már említett Halálfejesek című film eredeti címe Született vesztesek volt, és ez Mad Max világára is igaz. Itt nem lehet győztes senki, igazi hősök sincsenek, csak brutalitásra programozott „igazságosztók”. Egy erőszakkal átitatott korszak jellegzetes terméke, afféle huszadik század végi barlangrajz ez a film, amelyben a halál profán látványa saját túlélő mivoltunkat hivatott érzékeltetni. A hatásosan adagolt borzalmak közötti lélegzetvételnyi szünetekben pedig eltűnődhetünk azon, hogy mennyire mások voltak az előző korszak gyermekei, a „szelíd motorosok”.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1987/08 32-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5214

Cikk értékelése:

szavazat: 1096 átlag: 5.42