Film / Regény

Stephen King: Az

Elvarázsolt kastélyok

Varró Attila

Stephen King grandiózus rémregénye egyszerre számol le a gótikus horrorral és a gyermekkorral.

Ha csupán egyetlen szóban kellene belesűríteni Stephen King 1981 és 1985 között megírt nagyregényét, amely nem csupán az életmű, de a modern amerikai horror irodalom grandiózus programművét jelenti, talán az „ördögűzés” tölthetné be leginkább ezt a posztot: szerzője nem csupán számba veszi lapjain addigi életművét és a horror alapjának tekintett szörny-meséket, de egyben leszámol mindazzal, amit a műfaj pályafutása első évtizedében jelentett számára. Három idősíkon hat főhős, tucatnyi klasszikus szörnyeteg és egy egész maine-i város áll össze egyetlen komplex egységbe, hogy aztán az utolsó oldalakra a rosszemlékű gyermekkori otthonukba visszatérő rémvadászok totális amnéziával távozzanak diadaluk színhelyéről; semmivé váljon a kiskamasz-éveiket megkeserítő univerzális Gonosz összes monstrumalakjában kudarcot vallva; a vadászterületét és fészkét jelentő Derry pedig egy szörnyű természeti csapástól jóformán eltörlődjön a föld színéről. A nemes egyszerűséggel Az-ra keresztelt regénye után King témát vált és a populáris monstrumok helyett az emberi lélek démonainak szenteli elkövetkező műveit (Tortúra, Halálos árnyék, Dolores Clairborne). Irodalmi ördögűzésének fő áldozatai ezek az emblematikus rémek lesznek, akiknek korábban kivétel nélkül szentelt egy regényt vámpírtól (A borzalmak városa) a farkasemberig (Ezüst pisztolygolyók), élőhalottól (Állattemető) kísértetház-lakókig (Ragyogás), gyilkos állattól (Cujo) túlvilági démonig (Végítélet). A Derry csatornahálózatának mélyén élő, gyermekfaló, bohócforma Az maga az irracionális borzalom, aki újabb és újabb alakba bújtatja a személyes félelmeket: gennyedző élőhalott a hipochondernek, kísértet-kisöccs a bűntudattól szenvedő bátynak, vért okádó lefolyó a pedofil apjától rettegő kislánynak, farkasember a felnőttlét elől szerepjátékokba menekülő mókamesternek. Nem holmi önplágium miatt köszönnek vissza a dekameronszerűen sorjázó mikrotörténetekben konkrét King-mesék (a salemi vámpíröccs, az ezüst pisztolygolyóként száguldó kerékpár, a ragyogó Dick Halloran): a rémek és a rémregények közé egyenlőségjelet téve King egy egész műfajverziót számol fel életművében, ahogyan egy menekülő sereg égeti fel maga mögött módszeresen a hidakat.

Mert hogy az Az központi motívuma épp egy folyókkal és csatornákkal szabdalt kisváros: a King otthonát jelentő maine-i Bangor fiktív verziója, amelyet nem csak ismerős épületek (víztorony, könyvtár, Paul Bunyan szobor), de híres bűnesetek idéznek meg (lásd a Bradey-leszámolást 1937-ben vagy a főtéri hídon meggyilkolt meleg férfi esetét) egyfajta bizarr bédekkerként. Derry komplex hálózata, ahol minden helynek saját rémtörténete van, a klasszikus horrorirodalom várostérképe, ezernyi kapcsolatával, szintjével – ugyanakkor egy műfaji stratégia reprezentációja is, amely a primitív mesékből évezredes evolúcióval kialakult archetípusokra épít. Ahelyett hogy a borzalmat a maga hétköznapi valóságában ragadná meg, metaforákba, szimbólumokba kódolva szembesíti velük közönségét, ahogyan King is az irracionalitás tereivé alakítja a sarki romos házat, a félhomályos könyvtárfolyosókat, a szoboróriást és gazos csatornanyílásokat, minden szürke bangori zugot mitikusra nagyítva/színezve. Ahogyan a Universal-horror gótikus meséi a fantázia biztos kerítését kínálják a madarak és láncfűrészes mészárosok realisztikus rémtörténeteihez képest, úgy Derry is csupán egy képzeletbeli hely King számára (alig 30 mérföldre a valódi Bangortól), amelyben minden szörnyűség egy-egy szörnyetegre fogható. Ettől a képzelet-védőhálótól szabadul meg az író 1300 oldal végén egy óriási vízözönnel, a mítoszok, mesealakok kollektív álomvilágát maga mögött hagyva, akár Cronenberg tette a Légyben, Fritz Lang Hollywoodban vagy akár Peckinpah a Pat Garrett és Billy a kölyökben. És még valamitől: egy olyan szellemalaktól, amelynek jelenléte áthatja korai műveit Carrietől Christineig: a gyermekkor poklától. Az Az kiskamasz hősei 38 éves fejjel végigjárva a hajdani rémhelyeket szisztematikusan kiűzik magukból mindazt a beléjük kapaszkodott traumát, amelyből képzeletükkel szörnyeket teremtettek (a szülői közönyt, túlféltést vagy erőszakot, az iskolai kínzásokat, a nyomort és diszkriminációt) – végül vagy belehalnak ebbe vagy teljes értékű felnőttként távoznak, immár készen a gyerekvállalásra. King regénymonstruma ettől a szívszorító szépséggel megfestett, megkésett coming-of-age történettől válik kiemelkedővé az életműben, főként annak az ambivalens viszonynak köszönhetően, ahogy a szerző egyforma meggyőző erővel ábrázolja a gyermekévek minden iszonyatát és gyönyörűségét – elsüllyesztve és elsiratva az „elvarázsolt kastélyokat”, amelyek romjaira immár „bankok épülhetnek”.

Európa Könyvkiadó, 2017.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/10 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13383

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 8