KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múltunk a beton alatt Magyar film, magyar idő – 1. rész
• Kelecsényi László: És akkor a Psota… Psota Irén (1929-2016)
• Babiczky László: Összhangzat és intuíció Beszélgetés Zányi Tamással
• Soós Tamás Dénes: 80 év derű Beszélgetés Csukás Istvánnal
ANDRZEJ ZULAWSKI
• Varga Zoltán: Lázas szerelmek balladái Andrzej Zulawski démonai
BRIT BŰNÖK
• Győri Zsolt: „Nem fröcsög a vér” Beszélgetés Mike Hodges-szal
• Roboz Gábor: Antihősök krónikái Ruth Rendell a moziban
TÁVOL-KELET
• Teszár Dávid: Kistigrisből nagy tigris Koreai film 2010-2015
• Géczi Zoltán: Renegátok sötét öltönyben Dél-koreai gengszterfilmek új hulláma
• Varró Attila: Nyolc milliméteres tűzerő Japán punkfilmek
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: Az unokák mozija Magyar Filmhét: kisjátékfilmek
• Orosz Anna Ida: A pálya szélén Magyar Filmhét: animációs filmek
• Csiger Ádám: A nagy shortolás Friss Hús Fesztivál
• Pintér Judit: Ciao Annamaria! Trieszt
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Egy bunkó újságíró naplója Daniel Kehlmann: Én és Kaminski
• Forgács Nóra Kinga: A múltam helyett a múltadban Wolfgang Becker: Én és Kaminski
KRITIKA
• Sepsi László: Putyin kedvenc videójátéka Ilya Naishuller: Hardcore Henry
• Soós Tamás Dénes: Két gyerek, négy kerék Tiszta szívvel
• Baski Sándor: Kitörési kísérlet Hurok
MOZI
• Baski Sándor: Mama
• Pazár Sarolta: A kommuna
• Forgács Nóra Kinga: Az alsó szomszéd
• Jankovics Márton: A lánykirály
• Vajda Judit: Bazi nagy görög lagzi 2.
• Simor Eszter: Gyilkos páros
• Tüske Zsuzsanna: A Főnök
• Alföldi Nóra: A szerelem gyerekkel jön
• Sepsi László: Cloverfield Lane 10
• Andorka György: Batman Superman ellen: Az igazság hajnala
• Varró Attila: A Vadász és a Jégkirálynő
• Kránicz Bence: A dzsungel könyve
DVD
• Bocsor Péter: Egyenesen Comptonból
• Gelencsér Gábor: Bizalom
• Soós Tamás Dénes: A harminchármak
• Gelencsér Gábor: Szegény gazdagok

• Kárpáti György: Szemmérték A FIPRESCI 90 éve
DVD
• Kránicz Bence: A válságstáb
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kőszegi Szemle

Alábecsült gyerekek

Lengyel Balázs

 

Van abban dicséretet érdemlő bátorság, hogy a magyar televízió ifjúsági osztálya kétévenként szembenéz a saját produkciójával. Megrendezi a kőszegi szemlét, amelyen bemutatja a szekértőknek, kritikusoknak, pszichológusoknak, pedagógusoknak és nem utolsósorban saját alkotóköreinek utóbbi termése legjavát. Egészséges önkontrollja ez egy kultúrjavakat termelő roppant nagyüzemnek, melynek vállán nyugszik, ha nem is teljességgel, de aránytalanul nagyobb részben az ifjúság kulturális igényének felkeltése és ellátása. Anélkül, hogy utánanéznénk a fölös dömpingben elénk tett statisztikákban a műsorok nézettségének vagy népszerűségének, ismerjük a helyzetet: ifjúságunk, iskolai szünnapokon kivált, de azon felül is a nap bizonyos részeiben a televízió elé van szegezve. Kulturális élményeinek nagyobb felét így szerzi. Lehet persze sopánkodni azon, hogy a hagyományos kultúraszerzési eszközök és módok: a könyv, az olvasás korunkban és főként ifjúságunkban kisebb hatékonyságúak, de ez mit sem változtat a tényeken. Kárhoztathatjuk a televíziót azért (és mellette a nem kellő eredményű olvasástanítást), hogy lelassítja, csaknem gátolja az ifjúságban annak felismerését, hogy az olvasás jó szórakozás; untig ismételhetjük, hogy a könyvtől kapott esztétikai élmény tartósabb, erősebb, megismételhetősége révén mélyebben rögződő, mint az elpattanó képtől kapott. Kárhoztathatjuk továbbá a televíziót azért is, hogy konkrét látványával az esztétikai elsajátításhoz szükséges képzeletmozgást a minimumra csökkenti; erőfeszítés nélkül adja át, amit kínál, s így élvezete közben nem működteti azt a fontos tudatfolyamatot, amellyel például az olvasó – az egyéni kibontás, színezés számtalan lehetőségére lelve – az absztrakt betűből életet teremt. Képeivel nem lendíti mozgásba, nem szabadítja fel és csak a legritkábban ihleti a befogadó fantáziáját, hanem inkább leköti azt. Ha tetszik: vasra vert fogolyként tartja.

Itt azonban minderről elmélkedni csak annyiban érdemes, amennyiben gyakorlatilag érinti a televízió ifjúságnak szánt műsorait, és nem általánosságban. Az adott helyzet: adott helyzet. Ne a hátrányait nézzük, hanem a benne rejlő lehetőségeket. Ezek a lehetőségek képzeletmozdítóan tágasak. A szórakoztató ismeretközlés széles terétől kezdve a legmagasabb művészi élményátadásig minden beléjük fér. Több kőszegi találkozó filmjeit is végigtekintve – és amúgy is bele-belenézve a televízió ifjúsági műsoraiba – nem mondhatom, hogy az ifjúsági televízió nem él a lehetőségeivel. Sőt inkább azt mondanám – ha szabad itt összehasonlítást tenni –, szinte jobban él, hellyel-közzel kevesebb megalkuvással, az úgynevezett közízlésnek kevesebb engedményt téve, mint más részlegek a felnőtt műsoraikban. Az igényesebb nézőnek mindenesetre kevesebb bosszúságot okoz. Kultúrateremtő, értékközvetítő irányultsága világosabb, egyértelműbb.

Mégsem mondható el, hogy ezeket a kőszegi szembenézéseket elégedettséggel hagyhatják el a szakértő nézők vagy a művükkel találkozó alkotók. A kulturális összkép ugyanis nem azon múlik, hogy mindig akad a bemutatott filmek között néhány (kettő vagy három), céljának szinte hibátlanul megfelelő, sőt kiváló alkotás – idén például a Perpetuum Mobile, a „Hallod? Nem hallod? Na hallod!”, a Cimbora különkiadása József Attiláról –, még kevésbé azon, hogy a kamerák elé invitált, válogatott és mélyen manipulált gyereknézők a műsorokért hogyan lelkesedtek (amikor jelezték nekik, hogy lelkesedjenek). Az összkép gyengeségeit sem a néhány jó mű, sem a gyerek-tetszés fetisizálása nem takarja el. Kivált nem, ha a szemet szúró hibák visszatérő hibák; mégpedig nemcsak olyképpen azok, hogy egyetlen találkozó műsoraiban, hanem általában a találkozók műsoraiban folyamatosan jelen vannak.

Ezek a hibák részben a létrehozók szemléletéből fakadnak, részben puszta gyakorlatlanságuk következményei. Ami a szemléleti problémákat illeti: nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy amiként a gyerekirodalomnak nincs a felnőtt irodalom melletti, attól független külön esztétikája, úgy a gyerek-televízió hatékonysága se függ más esztétikai törvényektől, mint a felnőtt televízió. Az esztétika koronként ugyan bizonyos változásokon is áteső törvényei egységesek, egyetemes érvényűek. Ez kikezdhetetlen szabály. Épp így kikezdhetetlen az is, hogy minden gyerekeknek és ifjúságnak készülő mű alkalmazkodni köteles a befogadó korosztályi sajátságaihoz. Igazodnia kell a megcélzott korosztály tapasztalatkincséhez, érdeklődési köréhez, lelki-tudati habitusához. Nem elég tehát pusztán tehetségesnek lenni: esztétikailag értékes vagy elfogadható műveket létrehozni; ismerni kell az ember kialakulásának korunkra és társadalmunkra érvényes menetét, évjáratok szerinti lépcsőfokait már-már a gyereklélektan elvi és gyakorlati magas szintjén. A gyerekeknek művészetet teremteni (a művészi teremtésen túl) ezért szakma. A gyakorlat örökös mérlegelésével aránylag pár év alatt megtanulható vagy jó írói érzékkel (hiszen valamire való író többnyire pszichológus is) ösztönösen is elsajátítható. De szakma. Nehéz is, komolyan veendő is; semmiképpen sem az predesztinál művelésére, hogy a felnőttek számára létrehozott művészi tevékenységünk ilyen vagy olyan okokból (esetleg a tehetség gyengesége következtében) sikertelennek bizonyult.

Távol álljon tőlem az az állítás, hogy az ifjúsági televízió szerkesztői nem ismerik elég jól a szakmát. Egy-egy telibe találó alkotásuk vagy számos jószerével sikeresnek mondható ékesen bizonyítja, hogy kiválóan ismerik, még ha itt-ott (elég gyakran) vétenek is törvényei ellen. Okkal feltételezem ezt például a Cimbora, a Fürkész filmjei és nagyjából a többnyire sikeres ismeretterjesztő művek alapján. Megfigyelésem szerint a szerkesztők, mint nem egyszer a Móra kiadó lektorai is, inkább igényességből botlanak, ha botlanak: olyasmit elevenítve meg a képernyőn, ami a célzott korosztálynak fölibe talál, amit kellő élettapasztalat vagy információ híján „fogni” képtelen. Ilyen volt például most Kőszegen a más szempontból is kifogásolható Kivirágzott a nádpálca című portréfilm vagy a Játék a GYIK-műhelyben című alkotás, melyből csak a felnőtt néző hámozza ki, hogy a képzőművészeti látás fejlesztésének helyes célját szolgálja. Ilyen továbbá a szép kórusműveket bemutató Viva La musica!, melyet már a felnőtt néző se „fog”, mert nincs képi közölnivalója, tipikus rádióanyag. Ugyanez a túlfutás jellemzi a csak bő történelmi tapasztalattal megérthető, Aktuális politikai kérdések című, Libanonról szóló filmet (csaknem fél órás), mely, miközben túlrészletezve informál, még azt a téves megállapítást is tudatja az ifjúsággal, hogy „az arab–izraeli ellentétek gyökerei egészen a bibliai időkig nyúlnak vissza”.

A fő probléma azonban nem itt van, nem a korosztályi sajátosságokat tekintetbe nem vevő igényesség túlfutásaiban. Ez bűn ugyan, de inkább bocsánatos bűn. A műveket gyakrabban átható alaphiba ellenkezőleg, inkább a gyereknézők lebecsülésében rejlik. S ez nem is annyira a szerkesztői munkából, hanem inkább a rendezői és színészi produkcióból világlik ki. Azt hatja át – tisztelet a kivételnek – a mai gyerekvilágról alkotott előítélet, valami félelmes szakma-idegenség. Ez az előítélet – feltételezhetőleg – abból indul ki, hogy a gyereknek – ipso facto – kicsi a tapasztalatkincse, nagy a hiszékenysége, nagyobb az örömre való képessége, nagyobb a nevethetnékje, mint a felnőtteknek. Mindez igaz is. Csakhogy nem következik mindebből, hogy agya a felnőttekhez képest lényegesen lassabban appercipiál, tunya, primitív. Nem következik, nem igaz az a további feltételezés, hogy míg a mi gondolkozásunk szuperszonikus repülősebességgel halad, addig ő tehervonat-ütemben baktat a nyomunkban. Akinek volt már dolga gyerekekkel, és oda is figyelt rájuk, az tudja, hogy a mai információgazdag társadalomban a gyerek inkább éles eszű. Nem néztem utána a lélektani tudós könyvekben, de írói tapasztalatom azt mondatja: az agyműködés sebessége, az appercipiáló képesség nyolc-tíz éves kor után alig változik valamit a tapasztalatkincs és a tudásanyag gyarapodásával. Fejlődhet persze a gyakorlattal, nem tagadom. De hogy a televíziónéző gyerekek úgy általában gárgyult agyúak, nehéz felfogásúak lennének? Nem, ezt nem hiszem.

Márpedig az esetek jó részében így kezeljük őket. Játékfilmjeink kifejtő módszere, színészi alakításaink szájbarágó naturalizmusa szinte úgy készül – némi túlzással persze –, mintha a huszadik századi fejlődésbe ősközösségi állapotból belépő nép fiainak készülne. Lassított tempóval mindent háromszor mondunk el nekik, vicceinket, poénjeinket ismételten sütjük el, a színészi játékban egy túlfejlesztett operettstílust követve mindenre ráteszünk még három lapáttal. Mintha rendezőink, színészeink sohasem tekintettek volna bele a televíziónk által behozott, bemutatott lengyel és csehszlovák gyerekfilmekbe, amelyekben normálisan mozgó, természetesen reagáló gyerek és felnőtt szereplők életnek végig velünk egy-egy történetet. Mintha a kicsiknek készülő animációs filmek készítői, akiknek harsánysága – meg kell adni – sokkal kevésbé szemet szúró, sosem nézték volna meg a kedves Rumceiz egyszerű és mértéktartó történetkéit. Nem mondom persze azt, hogy a bajok forrása nem a felnőtt televízió vidékéről ered. Hogy a kamera amúgy is meglevő intimitását semmibe véve, nem ott kezdődik a fölös operettesítés. Ez azonban most nem témánk.

Most a „szakma” szabályainak megsértéséről vagy áthágásáról van szó. Tudnivaló, hogy ezt nemcsak a fent vázolt alábecsüléssel, hanem más módokon is bőséggel el lehet követni. Minden valamirevaló szerkesztő tudja, hogy az ifjúsági irodalommal próbálkozó író jó darabig könnyen beleesik abba a csapdába, hogy az ifjúsági irodalom ürügyén a felnőttekhez akar szólni. Megzavarva attól a ténytől, hogy az ifjúsági irodalom nem egy klasszikusa a felnőtt irodalomból szállt alá, ifjúsági könyveiben időről időre ő is a felnőttet veszi célba. Mégpedig – s ez a legrosszabb és legáltalánosabb – a gyerektörténetből ki-kikacsintva a felnőttre a gyerekek feje fölött. Mintegy csípőbillegtetéssel, farriszálással kínálva további írói „értékeit”. Fölösleges talán megjegyezni, hogy a maga keretein belül maradó, színvonalas ifjúsági mű hat a felnőttre is. Esztétikai élményünkké válhat a legkisebbek számára készült animációs- vagy még a kevésbé tónusban tartható, nehézkesebb bábfilm is. Ha a felnőtt kornak más is a problémavilága, esztétikai fogékonyságunkat nem korlátozza az a tény, hogy a problémalátás más, alacsonyabb lépcsőfokán valósul meg az esztétikum. De a lépcsőn fel-le ugrálni, hol erről a szintről, hol arról beszélni azonban nem ildomos és nem célravezető. Váltogatva hol a gyerekhez, hol a felnőtthöz szólni olyan, mint egy szájból fújni hideget és meleget. Általános alapszabály itt, hogy ezen a bizonyos lépcsőn valamivel a gyerek fölött állva (hiszen nem lehajolni hozzá, hanem éppen emelni akarjuk), de világának körén belül maradva mondjuk, amit mondani akarunk.

Igazán nem szívesen pécézek ki a bemutatott művek közül ezt vagy azt a hibás szemlélet példájaként, de a Rodari regényből írt Torta az égen című tévéjáték rendezése, színészi munkája annyira eklatáns példája annak, amit több szempontból sem szabad elkövetni, hogy kénytelen vagyok mégis említeni. Ez a film egy kedves meseregényből íródott át több mint egy órás tévéjátékká. Már maga a regény is csupán egyetlen ötleten alapult, melyet ügyes írói rutinnal kissé túlöltöztettek. Az ötlet annyi: egy tudós atombombát akart csinálni, de helyette óriás torta sikeredett, mely lebegve ereszkedik le egy atomtámadásra felkészült modern városra. Óriási pánikot keltve az elhárítás irányítóiban, s kimondhatatlan örömet a helyzetet nyomban helyesen felismerő gyerekekben. Az itt rejlő mondanivaló, az tudniillik, hogy a felnőttek egytől egyig ostobák, s a gyerekek okosak, ellentmond a fentiekben állított gyerek-lekezelésnek. Ellentmond, de csak látszólag. Mert szellemében ez se más a maga árnyalatlanságában, mint ellentétének: a felnőttek mindenek feletti okosságának ellen-banalitása. Ez is primitív, s globalitásában a valóságtól elrugaszkodott. A gyereknéző felfogóképességének, judíciumának lebecsülése azonban igazából nem az elnagyolt ötletnek képi megvalósításában bontakozik ki. A rendező a mesét – nagyon helyesen – groteszkben tolmácsolta. Ám a groteszk ábrázolás értelmezéséhez némi intellektualitás is szükséges. Miért, miért nem, a film alkotói a nézőkből ezt már nem nézték ki. Új műfajt teremtettek tehát a gyengébbek kedvéért: a lelassított, a szájbarágós groteszket. (Csak zárójelben: a mozikban is játszott Sulibuli tévéjáték igazán példásan találta meg a groteszk ábrázolás megfelelő tempóját.) Itt azonban kiváló, sőt nem egy esetben nagyszerű színészeink vásári bohóckodással ismétlik újra és újra a sületlen, cirkuszi poéneket. Ugyanazt az azonnal érthetőt, háromszor, négyszer egymás után. S hogy a felnőtt férfi néző se maradjon ki a szórakozásból, jó néhány mélyen dekoltált hisztérikával kedveskednek neki. A nőknek pedig egy bájgúnárral, ki a riadóztatás közben, egy másik telefonban szeretőjének egyértelmű esti terveit ismerteti.

De elég. Nem célom egyetlen félresikeredett alkotásra ráhúzni a vizes lepedőt, mikor a didaktikus túlnyújtás, a tartalmatlan, harsány színészi játék másutt is bőven megnyilatkozik (például a Bolondságok című filmben), és még az általában sikeres, gonddal készült ismeretterjesztő filmek megelevenítő jeleneteit is többnyire befolyása alatt tartja. A példák szaporítása fölösleges. Az elmondottakból amúgy is kiviláglik, hogy ennek az elmefuttatásnak korántsem egyes művek megítélése a célja, hanem az ifjúsági kultúránk szempontjából aligha túlbecsülhető komplex tévés munka bizonyos hiányainak, gyengeségeinek, hatékonyságát fékező egyenetlenségeinek a szóvá tétele. Aligha tagadható ugyanis, hogy az ifjúsági televízió lényegében vállalja azt a roppant kulturális feladatot, amelyet helyzete felkínál (ismereteim szerint ezt nem minden ország televíziója teszi meg), és a kultúrateremtés dicséretesen széles területén igyekszik feladatát betölteni. A tág tematikájú ismeretterjesztéstől (technika, természettudományok, kultúrhistória, történelem) kezdve a meseigények kielégítésén, az ifjúság problémáinak, életének ábrázolásán át a legkülönbözőbb művészi élmények átadásáig. S eközben, mint afféle Gesamtkunst, beláthatatlan számú művészi kollektívát szervez és mozgat. A különböző együttesek és a legkülönbözőbb művészi törekvésű emberek e szükséges együttműködése a hibaforrások megsokszorozója. Esetleg a legjobb elképzelések félrevivője, elcsúsztatója is.

Van egy aranyszabály: az ifjúságnak szánt művészi produkciókban az eredmény számít, csakis az eredmény, a hatékonyság. Sokkal szűkebb itt a kísérleti terület, mint a felnőtt művészetekben. Bármennyire aránylag új műfaj is maga a televízió, ez a szabály érvényes ifjúsági szektorára. A kőszegi szemléken a kritikus ezért vonja össze szemöldökét, és ezért ismétel el olyan esztétikai igazságokat, amelyek esetleg régről ismerősek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/08 61-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6876