KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múltunk a beton alatt Magyar film, magyar idő – 1. rész
• Kelecsényi László: És akkor a Psota… Psota Irén (1929-2016)
• Babiczky László: Összhangzat és intuíció Beszélgetés Zányi Tamással
• Soós Tamás Dénes: 80 év derű Beszélgetés Csukás Istvánnal
ANDRZEJ ZULAWSKI
• Varga Zoltán: Lázas szerelmek balladái Andrzej Zulawski démonai
BRIT BŰNÖK
• Győri Zsolt: „Nem fröcsög a vér” Beszélgetés Mike Hodges-szal
• Roboz Gábor: Antihősök krónikái Ruth Rendell a moziban
TÁVOL-KELET
• Teszár Dávid: Kistigrisből nagy tigris Koreai film 2010-2015
• Géczi Zoltán: Renegátok sötét öltönyben Dél-koreai gengszterfilmek új hulláma
• Varró Attila: Nyolc milliméteres tűzerő Japán punkfilmek
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: Az unokák mozija Magyar Filmhét: kisjátékfilmek
• Orosz Anna Ida: A pálya szélén Magyar Filmhét: animációs filmek
• Csiger Ádám: A nagy shortolás Friss Hús Fesztivál
• Pintér Judit: Ciao Annamaria! Trieszt
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Egy bunkó újságíró naplója Daniel Kehlmann: Én és Kaminski
• Forgács Nóra Kinga: A múltam helyett a múltadban Wolfgang Becker: Én és Kaminski
KRITIKA
• Sepsi László: Putyin kedvenc videójátéka Ilya Naishuller: Hardcore Henry
• Soós Tamás Dénes: Két gyerek, négy kerék Tiszta szívvel
• Baski Sándor: Kitörési kísérlet Hurok
MOZI
• Baski Sándor: Mama
• Pazár Sarolta: A kommuna
• Forgács Nóra Kinga: Az alsó szomszéd
• Jankovics Márton: A lánykirály
• Vajda Judit: Bazi nagy görög lagzi 2.
• Simor Eszter: Gyilkos páros
• Tüske Zsuzsanna: A Főnök
• Alföldi Nóra: A szerelem gyerekkel jön
• Sepsi László: Cloverfield Lane 10
• Andorka György: Batman Superman ellen: Az igazság hajnala
• Varró Attila: A Vadász és a Jégkirálynő
• Kránicz Bence: A dzsungel könyve
DVD
• Bocsor Péter: Egyenesen Comptonból
• Gelencsér Gábor: Bizalom
• Soós Tamás Dénes: A harminchármak
• Gelencsér Gábor: Szegény gazdagok

• Kárpáti György: Szemmérték A FIPRESCI 90 éve
DVD
• Kránicz Bence: A válságstáb
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Gaál István

Macbeth – Az utolsó kézirat

A birnami erdő

Gaál István

Gaál a lisszaboni operaház felkérésére Verdi Macbethjének rendezésére készült.

 

Gaál István 2004 júliusában volt első ízben a velencei Cini Alapítvány vendége. Egy Bartók Béla művészetének szentelt rendezvény keretében levetítették Gyökerek című portréfilmje 3. részét. Akkor ismerkedett meg az Antonio Vivaldi Intézet igazgatójával, Giovanni Morelli professzorral, aki 2006 májusában életmű-bemutatót szervezett számára. Filmjei láttán kérte fel őt a lisszaboni Operaház művészeti igazgatója, Paolo Pinamonti Verdi Macbethjének rendezésére. Gaál István nagy lelkesedéssel készült a pénzügyi nehézségek miatt végül meghiúsult munkára. 2007 májusában újra visszatért Velencébe: 50 órás kurzust tartott fiatal filmeseknek, akik novemberben portréfilmet szerettek volna forgatni róla. A tanítás mellett 10 órányi felvételt is készített a városról, amelyből sajnos már nem tudott a Római szonátához vagy a Párizsi leltárhoz hasonló filmet összeállítani. Ez a munka annyira megviselte legyengült szervezetét, hogy kivételes akaratereje és orvosai minden erőfeszítése ellenére sem sikerült megakadályozni a szeptember 25-én bekövetkezett tragédiát. Gaál István barátjának, Morelli professzornak megígérte, hogy szeptemberre megírja a Cini Alapítvány folyóiratába a Macbeth-opera rendezésével kapcsolatos elképzeléseit. Kórházi ágyán, a halála előtti napokban vetette papírra olaszul az alábbi, befejezetlen gondolatokat, „utolsó kéziratát”.

 

*

 

Mikor filmjeim retrospektív vetítése után hazaindultam Velencéből, Giovanni Morelli kikísért az állomásra, és az alábbi kérdést szegezte nekem:

– Szereted Verdi Macbethjét?

– De még mennyire! – válaszoltam –, mi több, a Shakespeare-drámák közül is a Macbeth a legfontosabb számomra.

Egy hét múltán levelet kaptam Paolo Pinamontitól, amelyben az állt, hogy szeretné, ha megrendezném az operát a lisszaboni Saô Carlos Operaházban. Megírtam neki faxon, hogy vállalom a felkérést, majd kiültem a lodzsára, és kedves növényeim között vártam, milyen képek „vetítését” indítja el bennem ez a feladat.

A Macbeth szó hallatán mindenekelőtt három dolog jut eszembe: boszorkányok, vér, erdő.

A boszorkányok nélkülözhetetlenek, mivel ők jósolják meg Macbeth jövőbeli sorsát. Mint általában, az ő jövendölésük is kétértelmű, ahogy a „kliensek” többsége szintén mindig ugyanabba a csapdába esik: a jóslatot a számukra előnyös módon értelmezik (akárcsak Kroisos Pythia szavait). Jelen esetben Macbeth azt a hibát követi el, hogy természeti jelenségnek vél egy szerinte elképzelhetetlen dolgot, nevezetesen, hogy a fák képesek helyváltoztatásra. Tévedése később végzetesnek bizonyul.

A dráma egyik kulcsa tehát ez a félreértés. Nekem pedig azt kell kitalálnom, hogyan jelenítsem meg a birnami „erdőt” a színpadon. Ehhez komoly segítséget kaptam Plutarkhosztól, a Párhuzamos életrajzok Crassus-fejezetének csatajelenet-leírásából.

„…Szuréna hadserege zömét elrejtette az első vonalbeli csapatok mögött, és megparancsolta a katonáknak, hogy köpenyekkel és állatbőrökkel takarják el a csillogó fegyvereket. Amikor a közelükbe értek, és a vezér felemelte a jelvényt, az egész síkság megtelt mély és félelmetes erejű zajjal… Amint a rómaiak rémületbe estek a visszhangzó lármától, a parthusok hirtelen levették fegyvereikről a takarókat, és láthatóvá lettek margianéi acélból készült, vakítóan fénylő sisakjukban és mellvértjükben; minden csillogott rajtuk élesen és tükörfényesen, lovaikat is bronz és acéllemezek borították…”

(Még azt a feltételezést is megkockáztatnám, hogy a sorsdöntő jelenet megírásakor a nagy drámaíró szintén innen merített, hisz’ máskor is gyakran támaszkodott Plutarkhoszra.)

Esetünkben legalább ötven ember mozgatását kellett megoldani a nézőtéren ülő közönség szemszögéből […]

 

Pintér Judit fordítása

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/01 21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9244